Emlékszem, mikor a Misztrál legutóbbi szólólemeze, az ARJ megjelent, Török Mátéval beszélgettem hosszabban az album kapcsán, aki akkor azt mondta, akárhány tagot lát a közönség a színpadon, eggyel mindig többen vannak. Úgy gondolom, ez az a transzcendens többlet, amelyet képtelenség szavakba önteni. S, ha megfogalmazni nem is tudjuk, de valamilyen formában mindannyian átérezzük egy-egy koncert, előadás alkalmával.
Ezen a lemezen kapott helyet, és vasárnap, a nagymarosi templomkertben el is hangzott Ady Endre Az idegen arcok című verse, melynek zárszavaival a költő arról vall, hogy minden ismeretlen arcot, legalább egyszer szeretne megragyogtatni, földeríteni. Az együttes tagjai ezekben a sorokban lelki rokonságra találhattak Adyval, aki megemlít egy titkos emléket is, amely elfogja olykor. A lélek mélységeiben, az ég magaslataiban kutakodók számára felderenghet e gondolat mögött a közös származás, az egység állapotának megsejtése. Az, hogy igazából mindannyian testvérei vagyunk egymásnak egy finomabb, asztrális szinten.
Ez az összetartozás-élmény leolvasható minden idegen, és a sok ismerős arcról is azon a két napon, amikor a Duna-menti kisváros központja zeneköntösbe bújik a nyár derekán a Misztrál zenekar hívó szavára, akik bizony képesek megragyogtatni és földeríteni azokat az arcokat. Kacagó gyermekeket, szelíd mosolyú időseket, vidám családokat, és megnyugvásra találó kósza lelkeket vonz esztendőről esztendőre a Regejáró Misztrál Fesztivál, amely az elmúlt huszonhárom év során igazán bensőséges eseménnyé nemesedett, a résztvevők ismeretlenül is egy nagy családdá forrtak össze, amely minden évben új tagokkal bővül.
Sokunk gondolatát öntötte szavakba Török Máté, mikor azt mondta: „számunkra itt végződik az év, és utána kezdődik a következő Misztrál-év.“ Több ismerőssel, baráttal találkozom ilyenkor, olyanokkal is, akikkel máskor nem, s minannyian valami nagyon hasonlót fogalmaznak meg. Ünnepnek élik meg ezt az alkalmat, amelyet egész évben várnak, éppen az emelkedettsége okán, hiszen olyasfajta művészet hatja át a lelkeket, amely mágikus módon felemel, múlt és jelen egyvelegével pezsdít, és varázslattal tölt meg egy olyan jelenben, ahol egyre ritkábban sikerül ezt megélni. Manapság nehezítettek ugyanis a körülmények ebben a napfénytetővel és légkondival kerek világban, mikor csak tapossuk a gázpedált. Ezért is vagyok hálás a fiúknak, és a meghívott előadók mindegyikének, hogy zenéjükkel segítenek egy szép, szeretetteli dimenziót álmodni magunk köré, legalább két nap erejéig minden esztendőben.
Néha úgy érzem, mintha a templomkertet körbefutó kőkerítés egy másik valóság határvonala volna ilyenkor. A fénnyel szegett óriási fák között, a sápadt holdvilág alatt valóban apró, csillagos éjtündérek kergetőznek, Bajvívó Magyarok hadakoznak kackiásan, virtussal, Mesemondó Juhász regél hatalmas esőzésekről és Szent Márton szekeréről, a templom barokk belsőtere pedig Tolcsvay Béla, vagy ahogy zenész-barátai szólítják; Bélapa hangjától zeng, aki olyan, mintha egyenesen népmeséink bölcs, ősz királya elevenedett volna meg. S, ha már a népmeséknél járunk, ahhoz bizony autentikus népzene dukál, amelyet Pál István ‘Szalonna’ és bandája hozott el számunkra idén.
A Kaláka együttes ötvenöt esztendeje énekel verseket. A Misztrál akkor kezdte pályafutását, mikor a Gryllus fivérek mögött már huszonnyolc év állt. Jövőre pedig már a Misztrál mondhatja el magáról ugyanezt, a Kaláka pedig a dupláját ünnepli majd. Velük együtt fellépett még az idei hétvégén a Déridő, a Tamburás Tesók, Lackfi Dorottya és Shina Róbert, Tímár Sára és Zenekara, a Lel-tár, a Platon Karataev Duó, Resti Kornél, és a Fifti Fifti Duó. A házigazdák, az idén Kossuth-díjjal kitüntetett zenekar tagjai; Heigl László, Heinczinger Mika, Pusztai Gábor -, aki Ritmus Univerzalizmus címmel ezúttal önállóan is fellépett, Tóbisz Tinelli Tamás, és Török Máté háromszor koncerteztek, egy ízben Nacsinák Gergely Andrással, aki számos dalszövegüket is jegyzi. A közös előadás különleges, fordított nézőpontból láttatja Babits Mihály Jónás könyvét, mégpedig nem akképp, ahogyan a költő érzékeli önmagát és hivatását Jónás alakjában, hanem a tükröt megfordítva, a próféta szemléli saját valóját a rábízott isteni szó szépségével és veszélyeivel.
Hálás vagyok, hogy ilyenkor mindig határozottan érzem azt, amit Dsida Jenő örökérvényű versében olyan határozottan állít, Heinczinger Mikából pedig úgy árad ez az üzenet, mintha nem is egy zenész énekelne és muzsikálna, hanem maga a dallam öltene emberi alakot, miközben a Teremtő gondviseléséről biztosít. Köszönöm a Misztrálnak, hogy ezúttal is emlékeztetett arra, hogy – Erdélyi János szavaival élve – „Szeretem én az eget úgy, ahogy van, / derűsen, borusan; / szeretem a földet is úgy, ahogy van, / sárosan, porosan“, és arra, hogy csak az ember sír, mert az Isten szeret!
Zana Diána