A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.
Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.
Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”
Jómagam egyetlen alkalmat sem szoktam kihagyni, hogy részt vegyek előadásain, erre szerencsére adódnak különféle alternatív alkalmak, amelyeknek hála, sok ismeretet szerezhetünk a magyar irodalomnak az elmúlt rendszer által elhazudott, a tankönyvek által pedig mindmáig elhallgatott szegmenseiről. Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Hercegh Ferencről vagy éppen Tormay Cécileről szóló gondolatait hallgatva, mindig büszkeség tölt el, hogy magyarnak születtem.
A magyarság nem más, mint tudatos sors- és kultúravállalás – hívja fel a figyelmet minden alkalommal a Tanár úr előadásai során, és ezt mondta nekem is, mikor a vele készített, alább megtekinthető riportfilmben nemzeti identitásunk mibenlétéről kérdeztem. Úgy véli, különleges nép vagyunk, ezt a különlegességet pedig elsősorban nyelvünknek és kultúránknak köszönhetjük, amely mára létkérdéssé vált számunkra.
Takaró Mihály szerint ma Magyarországon az oktatás a legproblematikusabb, hiszen aki ezt a területet a kezében tartja, az határozza meg a jövő társadalmának gondolkodását és látásmódját. „Ha kihagysz valakit az iskolai tananyagból, két generáció után senki nem tudja, ki volt, kitörlődik a nemzet kollektív kultúrtudatából. De ugyanígy fordítva, ha beviszel valamit a tananyagba, két generáció után mindenki azt gondolja magyar irodalomnak.” A legfőbb kérdés szerinte, hogy milyen generációt kívánunk kinevelni, globalistát, kozmopolitát vagy olyan európait, aki közben magyar?
Amennyiben az a célunk, hogy az elkövetkezendő generációk egyetemes magyarságban gondolkodjanak, akkor Kárpát-medencei magyar irodalmat kellene tanítanunk – szögezi le a Tanár úr, és akkor nem fordulna többet elő, hogy egy budapesti magyar gyerek nem érti, hogy 700 km-re miért magyarul beszélnek. Vannak úgynevezett identitásképző tantárgyak, amilyen a magyar irodalom és nyelv, a történelem vagy az ének-zene, s ha ezeket megfelelően tanítanánk, pár évtized múlva nem lenne semmi gond a magyarságtudattal, hiszen Takaró Mihály szavaival élve: „Egy országot meg lehet szállni, föl lehet darabolni, de amíg nemzeti kultúrája él, addig elpusztíthatatlan.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.