Azt a tényt, hogy az idei évet nem Trianon emlékévnek, hanem az összetartozás évének nyilvánította az Országgyűlés, nemes gesztusnak tartom, amely egyfajta felülemelkedést is magában hordoz. Ez a magatartás pedig – még ha a jelenkorban kevésbé jellemző is – a magyar néplélek sajátja. A nagylelkűség, a felülemelkedés azonban koránt sem összetévesztendő a kollektív amnéziával. A gyűlölködés idegen az ősi magyar szellemiségtől, ugyanakkor emlékeznünk kötelező, felejteni tilos!
„Magyar az, akinek fáj Trianon” – Egyesek Illyés Gyulának, mások Karinthy Frigyesnek tulajdonítják a megállapítást, de olvasható olyan állítás is, miszerint e mondat egyikük hagyatékában sem lelhető fel. Morus Tamás szavai szerint az igazság akkor is igazság, ha senki sem képviseli. Változtat-e a fenti kijelentés igazságtartalmán az, hogy kitől származik?
„Az igazság, bármit csináljanak vele, tovább él, mint a csizma, amelyik rátipor” – írja Wass Albert ’Mire a fák megnőnek’ című regényében a Bach-korszak diktatúrájára vonatkoztatva. Megállapítása azonban örökérvényű, és ez a Trianon égbekiáltó igazságtalansága nyomán megcsonkolt Magyarország igazsága is egyben. Az igazság, amely évtizedekig bekötött szemmel járt, és amelyről sok esetben még ma sem ajánlatos nyíltan és világosan beszélni.
Akadnak azonban, akik mégis megteszik. Dr. Raffay Ernő sok előadását meghallgatva és könyveit ismerve, biztos voltam abban, hogy bármit kérdezek is tőle, nyíltan, egyenesen, tabuk nélkül fog válaszolni. Így is történt!
Mivel egyes hatalmi köröknek a mai napig érdekében áll a magyar nép tudatlanságban tartása, illetve hazugságokkal való félrevezetése, rendkívül fontosnak tartom Raffay Ernő munkásságát, aki ráfordítja figyelmünket a trianoni nemzettragédia hátterére, valós okaira, előzményeire, a titkos társaságok működésére, istentelen és magyarellenes törekvéseire. Mindezt hiteles módon, kifejezetten szabadkőműves források alapján teszi, teljesen új megvilágításba helyezve a 19-20. századi Magyarország történetét. Munkája hozzájárul a Trianont megelőző időszakról kialakult, illetve a magyarságba sulykolt hamis kép összeomlásához.
Filmünkben Raffay Ernő körbejárja a külső és belső okokat egyaránt, elemzi a nagyhatalmi érdekeket, a szomszédos országok viszonyulását, a szabadkőművesség és a belső ellenség bomlasztó tevékenységét. A célravezető megoldást a területi revízióban látja, hiszen amíg a területi szétszórtság megmarad, a magyarság jövője nem biztosított.
Két dolog van, amin nemzetünk véglegesen elbukhat – mondja. Az egyik az önazonosságtudat teljes legyengülése, a másik a demográfia kritikus szint alá csökkenése. Nemzettudat szempontjából nagyon súlyos a helyzet. Trianon ugyanis nem csak az ország területét darabolta szét, hanem a nemzet lelkét, egybetartozás érzését is tönkretette.
Szomszédaink, valamint az Anyaország kommunista ideológusai is a legdurvább küzdelmet folytatták a magyarságot összetartó nemzettudat ellen. Minimálisra csökkentették az identitásképző tantárgyak óraszámát, a valós történelmet pedig kizárták az osztálytermekből. Mindennek ellenére sokkolóan hatott rám Raffay tanár úr becslése, miszerint a csonka ország területén élő kilenc és fél millió magyar állampolgár több mint fele azt az álláspontot vallja Trianonnal kapcsolatban, hogy végérvényesen törődjünk bele a történtekbe. Ez az alternatíva – véleményem szerint – a magyarul érző emberek számára morálisan elfogadhatatlan, még száz év távlatából is.
Az elmúlt évtizedben azonban nem csupán a politikai és a gazdasági folyamatok alakultak kedvezően, de a lelkiek is, ha pedig továbbra is változatlan ez a tendencia, ahogy Raffay Ernő fogalmaz: „a magyarság, mint főnixmadár támad föl.” Adja Isten, hogy így legyen!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Kétség nem fér hozzá, hogy Cey-Bert Róbert Gyula testében egy szabadságharcos lélek lakozik, hiszen egész eddigi életét és munkásságát végigkísérte a szabadság eszméjének, a lélek szabadságának mindenek felettisége, amely természetesen – a ma divatos libertinizmussal szöges ellentétben – Istentől és nemzettől elválaszthatatlanul, azokkal egységet alkotva értelmezhető csupán.
A szabadság iránti elkötelezettsége már ifjúkorában szárba szökkent, mikor tizennyolc évesen az 1956-os forradalom hírét meghallva, Kaposvárról gondolkodás nélkül Budapestre utazott. Saját elmondása szerint, akkor égett ki belőle végérvényesen a félelem, amikor először dobta meg égő benzines üveggel az orosz tankokat, majd kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát. Élete legszebb hetét pedig akkor élte, amikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát.
A szabadságharcos álma azonban nem tartott sokáig, november 4-én, a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott. Menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték.
Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie azt a testi-lelki-szellemi szabadságot, amely mentén őseink élték életüket. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették.
Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi. Annyira megkedvelte ezt a lélekben rokon, szabadságszerető népet, hogy ügyüket azóta is ő képviseli a nemzetközi térben. Amő nevű táltosuktól sokat tanult a belső béke, a lélek szabadságának kiteljesedése tekintetében. Ezeket az élményeit ’A sólyom embere útjai’című önéletrajzi regényében írja meg.
Ide, a Burmai őserdőbe, a Karenni néphez vonult vissza nemrég, hogy a kutatómunka után megírja a ’Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért!’ című könyvét, amely az ’56-os eseményeket felelevenítő ’A szabadságharcos – Egy élet 1956 szellemében’ után, a „Szabadság” trilógia második kötete. A már megszokott regényes, olvasmányos formát a történelmi tények feldolgozása teszi hitelessé, ugyanakkor a személyes történetek bemutatása, a szerelmi szál kibontása, a korábbi kötetekben szereplő hősök leszármazottainak felbukkanása teszi emberközelivé. Ahogy a kiadó, Püski István fogalmazott a könyv első bemutatóján – Budapesten a Józsa Judit Galériában –, az olvasó drukkol, bízik, együtt érez, egyet nem tud: letenni a könyvet.
A könyv bemutatóján Cey-Bert Róbert Gyulával, a szerzővel, Józsa Judittal és Csámpai Ottó professzorral.
A Székely Hadosztály története az ősi székely hun mondák csodálatos világát idézi fel, amelyben a hős ősök, Atilla király és Csaba királyfi támogatásával visszaverik az ellenséget és megvédik szülőföldjüket. Amit a Székely Hadosztály tett 1918-1919-ben, az a mondabeli csoda megvalósulása, hiszen a magyar hadtörténelem legmegrendítőbb védelmi harcait vívták a haza fennmaradásáért.
1918. október 31-én, az alattomos puccsal hatalomra került balliberális, hazaáruló Károlyi-Jászi kormány leszerelte és feloszlatta a haza megvédésére képes harcedzett, világháborús magyar hadsereget, mikor pedig a legnagyobb szükség lett volna rá. Az Antanthatalmak által támogatott csehek, románok, szerbek kockázat nélkül megindulhattak Magyarország leggazdagabb területei: Erdély, Felvidék, Délvidék meghódítására. Puskalövés nélkül foglalhatták el hazánk területeinek nagy részét. Az ország megállíthatatlanul sodródott a nemzeti megsemmisülés irányába…
Ekkor azonban csoda történt: a mondabeli hősök visszatértek. A székely hazafiak képtelenek voltak tétlenül nézni, hogy Károlyiék átjátsszák az országot az Antantnak és csatlósainak. Kratochvil károly elrendelte a védelem megszervezését, végül megalakult a Székely Hadosztály, amely felvette a harcot az Erdélybe betörő román és francia csapatok ellen. A vasszékelyeket az önzetlen hazaszeretet vitte harcba – ahogy a Verbőczy zászlóalj lobogóján álló felirat hirdette – „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”.
A pacifizmus tébolyában tobzódó balliberális Károlyi-Jászi kormány mindent megtett, hogy a Székely Hadosztály honvédő harcát elfojtsa. Miközben a román csapatokat titkon fegyverekkel látják el, a székelyeknek megtiltották Kolozsvár és az erdélyi magyar városok védelmét és felszólították őket, hogy békésen adják át azokat a bevonuló románoknak. 1919. januárjában a Székely Hadosztály katonáinak elege lett a hazaáruló kormány önfeladó politikájából és úgy döntöttek, hogy nem követik tovább a kormány utasításait…
Cey-Bert Róbert, regényével az egész nemzet adósságát rótta le a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyek előtt, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, és a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel. Otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk. A legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot. Akiket a “felszabadulást” követően évtizedeken keresztül nemzetgyalázóként, hazaárulóként lehetett csak emlegetni, s akik gyalázása bizonyos körökben a mai napig divat…
Annak ellenére, hogy fő célkitűzésüket, Erdély felszabadítását, Magyarország Kárpát-medencei határainak megtartását nem sikerült elérni, a Székely Hadosztály vállalásának – ahogy a szerző a könyvbemutatón fogalmazott – fontos üzenete van a jelenkor magyarságára nézve is. Károlyiék, Kun Béláék eszmei örökösei ma is itt vannak közöttünk, bomlasztó tevékenységük éppen olyan veszélyes, mint annak idején. De, ha megtartjuk a hitet Istenben, hazában, családban és ezért a hármas értékrendért képesek vagyunk küzdeni, harcolni, akkor győzni fogunk, mert – Cey-Bert Róbert szavai szerint – csak az veszít, aki a lelki harcot adja fel.
A könyvet méltató Raffay Ernő, Babucs Zoltán, Bárdi László, Kassai Lajos és Wess Roberts mellett, Csámpai Ottó szociológus, a nagyszombati egyetem professzora és a Szent György Lovagrend felvidéki nagypriorja – akiről Cey-Bert Róbert regényeiben az igaz, hő barátokat mintázza – a könyvhöz írt előszavában súlyos megállapítást tesz, amelyen ideje lenne elgondolkodnunk. Mégpedig, hogy Budapesten ma hasonló közhangulat uralkodik, mint 1919-ben, a belső bomlasztó tevékenység alattomosan folyik a háttérben, az országnak pedig továbbra sincs egy „ütőképes, fegyelmezett, a kor kihívásainak megfelelő nemzeti hadserege.”
Ugyanakkor a szerző – jelenkori kitekintése során – rámutatott arra is, hogy hiába születik több gyermek, ha az iskolákban globalista szellemben tanítják őket, elnyomva bennük a hazafias érzelmeket. „A magyar lelket kell megerősítenünk, ezzel folytatjuk a Székely Hadosztály küzdelmét, s leszünk büszke magyarok!” Cey-Bert Róbert regényei a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából olyan elengedhetetlen alkotások, amelyek ebben segítenek bennünket. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány – A fény harcosát’, a ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’, a ’Szabadságharcost’ vagy éppen ’A Székely Hadosztályt’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.
Zana Diána
Cey-Bert Róbert Gyula: A Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért! című könyvét a Püski Kiadónál (1013. Budapest, Krisztina krt. 26.) lehet megvásárolni.
Legközelebbi könyvbemutató: 2019. október 21. 18 óra, Jókai Anna Szalon (1011. Budapest, Iskola u. 28.)
A Székely Hadosztály honvédő harcairól bővebben ITT!
Cey-Bert Róbert Gyulával készített riportfilmünk ITT!
Idén százöt esztendeje annak, hogy 1914. július 28-án kezdetét vette a Nagy Háborúként emlegetett első világháború. Magyarország hárommillió-nyolcszázezer főnyi katonával vett részt, amelyből hatszázhatvanegyezren soha nem térhettek haza családjukhoz. Nehezen találni ma olyan magyar embert, akinek valamely elődje ne harcolt volna az összesen több mint tizenötmillió kioltott életet követelő háborúban. De vajon fiataljaink átérzik-e annak az áldozatnak a jelentőségét, amelyet ezek a bátor hősök mindannyiunk közös magyar hazájáért hoztak, tudják-e az áldott békeidőben, amelybe a Jóisten kegyelméből születtek és élnek, hogy mit jelentett a lövészárkok véres valóságában élet-halál harcot vívni az ellenséggel úgy, hogy a halál bármelyik pillanatban elragadhatta őket? Felfogják-e annak súlyát, hogy az otthon maradott asszonyok és gyermekek egy része soha többé nem láthatta viszont szeretett fiait, férjeit, édesapjait? Megőrzik-e ezeknek a kivételes embereknek az emlékét?
A halál ott lopakodott mindenütt a fronton” (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
„Háromszor verte ki az oroszt, – mily silány, üres beszéd ez! Vajon fölkelti-e mindannak rettentő és fölséges képzetét, amit e három hadjárat magában rejt? Fölkeltheti-e azokban is, kik sohasem jártak erre, ez esti ködbe borult Studnica-hegy borzalmas szakadékainak, vízmosásainak, tűlevelű rengetegeinek látomását, vízióját a hangnak, mit itt az omló sziklatömeg, az ágyú ezerszer visszhangzó dörrenése kelt? Aki nem járt arra, aki nem látta huszárjaink éjszakai táborozását a térdig érő sárban, zuhogó esőben, honvédjeinket, amint szakadó golyózáporban hatolnak feljebb, visszahanyatolva, újra támadva a hegy negyvenöt fokos lejtőjén, aki nem hallotta a pokolnak azt az őrjöngő zenéjét, amit itt a visszhang rendezett, szóval aki nem látott harcot a Kárpátokban, az nem tudhatja, mit jelent ez a pár szó: Csermák ezredes háromszor verte ki innen az oroszt.” Olvashatjuk Zetényi-Csukás Ferenc legújabb, A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI című könyvében egy visszaemlékezésben, amely érzékletesen ad választ a fenti kérdések nagy részére. Mielőtt azonban rátérnék e mű jelentőségére, elengedhetetlen kifejtenem néhány gondolatot, amelyeket – úgy érzem – a téma megkövetel.
Manapság az ifjú házasok „nem vállalnak több gyermeket”, mert az anyagi javak előbbre valóak, pedig a gyereknek nem plazmatévére és saját szobára, hanem szerető családra van csak szüksége, amely felkészíti egy erkölcsös, jó életre. A nagy anyagi biztonság megteremtése közben azonban a szülőknek sem idejük, sem energiájuk nem jut már arra, hogy a keresztény erkölcs vagy a hazaszeretet csíráját elvessék a gyerek lelkében, hogy megosszák vele a családi felmenők, a magyar ősök emlékét, azokat a történeteket, amelyekre később büszke lehet, amelyek elindíthatják benne a magyar történelem iránti érdeklődését.
“Levélírás az otthoniaknak a harc szünetében” (Fortepan, 84082 – Lőw Miklós) (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Száz évvel korábban a töredékéből is megéltek a magyar családok annak, mint amit most szegénységnek neveznek, s mégsem volt ritka, hogy egy házaspárnak tíz gyermeke is született. Egy ismerősöm nagyapja a háborúban évente egyszer jutott haza családjához, de minden alkalommal új gyermek fogant. Az ismerősöm furcsállta ezt és megkérdezte a nagyanyját: „miért vállaltál annyi gyermeket, ha nem lehettél benne biztos, hogy a papa legközelebb is hazajön?” Az asszony azt válaszolta: „édes fiam, pontosan azért.” Hol van ma ez a mentalitás? Talán háború kell hozzá, hogy előjöjjön… Igaz a mondás: „a nehéz idők erős embereket szülnek, az erős emberek jó időket teremtenek, a jó idők gyenge embereket szülnek, a gyenge emberek nehéz időket teremtenek.” Mindenki eldöntheti, melyik kort éljük…
Bacsa József és felesége, Jedlicska Etelka, a dédszüleim
Az én családom első világháborús emlékezetéből négy aprócska történet maradt rám, amelyek csak pár információt tartalmaznak, de jelentőségük annál nagyobb, hiszen rólunk szólnak, rám lettek bízva, hogy megőrizzem őket, és büszkeséggel töltenek el. Édesanyám családjában három tisztről tudok, akik közül ketten hősi halált haltak a Nagy Háborúban. Dédnagyapám Bacsa József, miután a bécsújhelyi Theresianum Katonai Akadémiát elvégezte, végigharcolta a több mint négy vérzivataros esztendőt. Az olasz fronton Isonzónál egy alkalommal három napig kellett a jeges, havas lövészárokban egy helyben hasalnia, ahol olyan asztmát kapott, amely később egész életét végigkísérte. De ő legalább túlélte…
László Sándor és testvére, László Lúcia, a dédnagyanyám
Nem volt ilyen „szerencséje” ifj. Jedlicska Rezsőnek, dédnagyanyám bátyjának, akit a fronton ért végzete, mást nem is tudunk róla. Egy másik dédnagyanyám hősi halált halt testvéréről, László Sándorról legalább az ismeretes, hogy Palmanovában, Udine mellett temették el, ahol ma is látogatható a katonai temető. A márványtáblák közül az egyiken megmaradt ősöm neve is az utókornak. E két hősi halott nevével Esztergomban is találkozhatunk az első világháborúban elesett hősök emlékművének kövébe vésve. Végül atyai dédnagyapámról, Zana Jánosról kell, hogy szóljak, aki az orosz fronton tett szolgálatot a farkasordító hidegben, amely egy ízben annyira farkasordítóvá vált, hogy nem volt elég a muszka had, még igazi farkasok is megtámadták az egységét. Napokig étlen, szomjan kellett várniuk a fák tetején, mire a bestiák eltakarodtak, s még csak ezután jött a puskaropogás…
Mennyi ilyen és hasonló történetünk van nekünk, egyszerű magyaroknak is, és milyen apró töredékük marad fenn csak az utókornak. Úgy gondolom, ezek a személyes élmények azok, amelyek közelebb hozhatják, érthetőbbé, világosabbá tehetik a fiatalok számára annak az áldozatnak a jelentőségét, amelyet ezek a „névtelen” hősök hoztak. A magyar családok történetei azonban többnyire elvesztek, a kommunizmus rettegéssel teli évei és a szocializmus „a múltat végleg eltörölni” és a „merjünk kicsik lenni” mentalitása áldozataivá váltak, ahogy a dicső történelmünk kitörlési kísérlete is nagyrészt sikerrel járt. A totális és erőszakos „történelmi amnéziával” történő átnevelés hatalmas pusztítást végzett a magyarok lelkében, amelyet a mai napig nem tudtunk kiheverni. A rendszer erőszakosan, destruktívan nyomott el minden nemzeti értéket, a hagyományokat, tervszerűen tüntetett el a magyar kultúrát és a történelmi emlékezetet hordozó minden tényezőt.
Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI
Itt az idő, hogy előássuk az egyéni tragédiákat, életutakat, hiszen az ő történetük képez hidat a múltunk és a jelenünk között. Ezt a célt szolgálhatja tehát Zetényi-Csukád Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI című könyve, amely olyan kivételes embereket, tetteket és történéseket mutat be az első világháború idejéből, amelyek máskülönben talán örökre a feledés homályába vesznének. Végigolvasva a kötetet született meg bennem a gondolat, hogy ha a tv távirányítója vagy az okos telefon helyett ezt adnánk fiaink kezébe, lehetőséget nyújtanánk nekik olyan kiemelkedő férfiak megismerésére, akikre méltán nézhetnek fel, és talán megszületne bennük a gondolat, hogy ezek a valaha élt, sokszor hősi halált halt katonák jelenthetik az igazi példaképet a valóságshow-k celebjei helyett. Hiszem, hogy csak a magot kell elvetni a lelkekben, ami aztán megállíthatatlanul növekszik majd.
Zetényi-Csukás Ferenc könyvéből személyes történeteken keresztül ismerhetjük meg a nemzetféltő, az életet bármikor a haza oltárán feláldozni kész magatartást, a legendás magyar virtust, amely nem egyszer öngyilkosságnak tűnő tettekre sarkallta a katonákat és hadi sikerre, győzelemre vezetett még sokszoros túlerővel szemben is. Olvashatunk egy „felhorkanó bajuszú vén huszárőrmesterről”, akinek a fejét nem kevesebb, mint huszonhét szablyavágás nyoma borította, vagy Csermák ezredesről, az uzsoki hősről, aki negyvennégy szolgálati éremmel a mellén, hatvan évén túl már rég nyugalomba mehetett volna, mégis meghalt a fronton, mert saját elmondása szerint, addig nem mehetett haza, míg Magyarország földjén ellenség van. „Nincsen arra szó, mit művel a magyar honvéd, mikor talpa alatt a hazai földet érzi, mely védelemre szorul.”
“Frontra induló hadfik” (Fortepan, 82818) (Zetényi.Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Olvashatunk néhány humoros esetet, amelyek még a háborús időkben sem álltak messze a magyar lélektől. Ilyen volt, mikor három baka, krumpli szedés közben, ásóval fogott el tíz szerbet, vagy Bagó Berci 5-ös közhuszár, akit azzal küldtek járőrbe, hogy a muszka generális nadrágja nélkül vissza ne merjen térni, s ő teljesítette is a „parancsot”. Boros András és Száraz István, a folytonosan egymással vetélkedő két közhuszár csapata Kraszniknál egy sokkal nagyobb kozáksereggel került szembe. Az egyik egyből teli torokból hátrakiáltott a másiknak: „No Estvány! Egy piculáért: ki üt többet!” A végeláthatatlan kaszabolást követően, másnap dupla vagy semmiben fogadott a két rettenthetetlen. Milyen jó lenne, ha a fiatalok ilyen történetről nem csak a Gyűrűk urában hallanának, mert ez bizony nem fikció, ezt a sztorit az élet írta, s magyar huszárok vitték végbe.
Nem hiányozhatnak azok a megható, bajtársias történetek és szerelmi szálak sem, amelyek nem egyszer csaltak könnyeket az én szemembe is olvasás közben. Jósika Miklós, a budapesti mozsárosztag szakaszvezetője úgy mentette a sebesülteket, hogy a nehéz terhek cipelése közben kénytelen volt felegyenesedve átvágni a mezőn, kitűnő célpontot szolgáltatva a muszka fegyvereknek, mégsem habozott, hogy életet mentsen.„A háború nemcsak hőstetteket, de regényeket is szül. Meghatóbbakat, mint a legremekebb tollú regényíró.” Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint annak a bakának a története, aki a bal karját és a bal lábát is elveszítette, így a kórházi ágyban fekve felmentette menyasszonyát annak ígérete alól, az aradi lány azonban legközelebb már az anyakönyvvezetővel tért vissza kedvese betegágyához.
“Géppuskás osztag lapul a dimbes-dombos mezőn” (Fortepan, 54310 – Urbán Tamás) (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Ízelítőt kaphatunk olyan eseményekből is, mikor a furfangos magyar észjárás vezetett sikerre. Megismerhetjük Nagy Józsefet, aki olasz ruhába öltözve lopózott át az ellenséghez, hogy a vezetéküket bekapcsolja a telefonba, vagy a székelyPap Gazsit, Jávorka Pál zászlós tiszti legényét, aki, miután elfogyott a lőszer, harminc láda szódásüveggel sietett a többiekhez, amelyek a sziklákhoz csapódva akkorákat durrantak, hogy végül megfutamították az ellenséget. Papp Gazsi ezek után haláláig szóda nélkül itta a bort, ezt még akkor fogadta meg…
“Horthy Miklós az otrantói győző” (Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
A Horthy Miklós Társaság elnökeként a könyv szerzője természetesen szentelt néhány oldalt a későbbi kormányzó sorhajókapitányként az otrantói győztes csatában elkövetett haditettének is. Nem tudom szó nélkül hagyni azokat a hangokat, amelyek vitéz nagybányai Horthy Miklós érdemeiről lebecsmérlően szólnak, s „lovas tengerészként” emlegetik, sőt olyanként, aki még csak tengeren sem járt soha, így hát kénytelen vagyok egy kis kitérőt tenni néhány bizonyított tény és számadat erejéig Horthy tengerészeti pályafutásával kapcsolatban. Az osztrák- magyar tengerészeti akadémia egy olyan elit intézmény volt, ahová még bekerülni is nagy dicsőségnek számított. 1882-ben hatszáztizenkét jelentkezőből negyvenkettőt vettek föl, melyek közül huszonheten végeztek. Horthy közöttük volt, pedig középbirtokos magyar nemes gyerekeként nem tartozhatott a protezsáltak közé. Zseniális vízérzéke már korán megmutatkozott, az évfolyamokon rendezett tájékozódási versenyeket egytől-egyig mind megnyerte. Aktív tengerész korában – nem túlzás – behajózta az egész világot. 1909 és ’14 között – megelőzve több tucat rangban idősebb haditengerészt – Ferenc József szárnysegédje lett. Az első parancsnoka a Saida korvetten – ahol ekkor már ellentengernagy volt – személyesen ajánlotta be a császárnak. A Zetényi-Csukás Ferenc által bemutatott otrantói ütközet pedig már akkor, 1917-ben megfellebbezhetetlenül hőssé és példaképpé tette Horthy Miklóst a magyar haditengerészet és az egész magyarság számára.
“Akik nem jutottak haza” (Fortepan, 33796 – Jankó Attila) (Zetényi- Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI)
Végső soron – ami a legfontosabb – a könyv minden lapját átitatja a büszke magyar öntudat, a hősiesség, amely nagy tettekre sarkallta nem csak a rangos vezetőket, de a kisembereket is. Már a háború elején annyi hősi tett született, hogy elfogytak a vitézségi kitüntetések és szeptember 4-én a hadügyminisztériumnak az állami pénzverőben újabb nagyszámú érmet kellett rendelnie. Ahogy a könyvben olvashatjuk: „Még jóformán el sem kezdték az osztogatást, s máris elfogyott az érem. Hősökre számítottak, annyi biztos. Akik vezetik a hadsereget, tudták, hogy a világ egyik legelső hadseregét vezetik. Ismerték hadseregünk múltját, büszkék voltak tradícióira. De ennyi hősi tettre még ők sem voltak elkészülve.”
A könyv írójának felmenői között is bőven találunk háborús hősöket, akik többnyire életükkel fizettek a haza szolgálatáért. Anyai dédnagyapja, Papp József hadnagyként hősi halált halt az első világháborúban, anyai nagyapja a második világégés során aknára lépve, nagyanyjának bátyja pedig a doni áttörésnél vesztette életét. Rokana a hősi halált halt zetényi Csukás Kálmán vezérkari alezredes, Horthy István kormányzó-helyettes katonai parancsnoka is. A szerző szavai mindent elmondanak: „a hősökről azért kell beszélnünk, hogy emlékeinkben megmaradjanak és példát mutathassanak, míg a háború borzalmairól, azért kell szót ejtenünk, hogy értékelni tudjuk a békét. Hazaszeretet és nemzeti érzések nélkül, pedig egyik sem megy, ezért kell mindezeket beleplántálni minden fiatal szívébe!”
És végül egy, a könyvből kölcsönzött gondolattal zárok arra ösztönözve mindenkit, hogy becsülje meg mindazt, ami megmaradt nekünk elődeink, őseink hősiességéből és adjuk tovább: „Szép dolog a béke! De követésre méltó és férfierényekre buzdító idő egyedül a háború. Itt alakulnak ki azok a mintaképek, amelyek örök életre kelnek a nemzetek szívében, tettekre sarkallva az utódokat.”
Zana Diána
Zetényi-Csukás Ferenc: A NAGY HÁBORÚ MAGYAR HŐSEI címűkötete a HK Hermanos Kiadó gondozásában jelent meg. Megrendelhető ahkhermanos@gmail.come-mail címen.
Mióta rendszeresen járok külhonba, anyaországiként azt vettem észre, hogy az elszakított nemzetrészeken élők nemcsak a nemzettest magyarságától, de egymástól is különböznek némiképp. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.
Mindez annak köszönhető, hogy az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélniük identitásukat, de még inkább megküzdeniük azért, hogy megtarthassák azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.
A transzgenerációs trauma nemcsak az egyes ember, hanem akár egy egész nemzet esetében is értelmezhető – mutatott rá Jelenczki István és Zseni Annamária.* Eszerint a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik. Hogyan következhetne azonban ez be mindaddig, amíg a magyarságot szülőföldjén másodlagos állampolgárnak tekintik, betiltják a himnuszát, korlátozzák rendezvényeit, megbüntetik, ha felveszi a magyar állampolgárságot, ellehetetlenítik az anyanyelvén való oktatását ma a 21. század Európájában?
Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. Egy ilyen élmény feldolgozatlansága egyértelműen hatással lesz minden elkövetkezendő generációra még akkor is, ha az nem is hallott a történtekről. 1944-45-ben Délvidéken Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy ilyen seb egy nemzeti közösség lelkén, nem múlik el nyom nélkül, generációk múltán is tetten érhető bizonyos tudatalatti deformitásokban. Ezt érezte meg az a fiatal nő is, aki az Alföldön született, élt a csonka ország szinte minden táján, majd külföldre költözött tizenkét évre, hogy végül a vajdasági Topolyán telepedjen le végleg.
G. Nagy Ilián költő, drámaíró, dalszerző és Nagyné Maczó Ágnes, az Országgyűlés korábbi alelnöke lányáról, G. Nagy Lilla Imoláról van szó, aki ’Délvidék titkai – Mit ér az ember, ha magyar?’ címmel írt könyvet. Célközönsége leginkább a fiatalság, akiket egyre nehezebb megszólítani olyan témával, mint a nemzeti múlt és történelem, a helyes erkölcsiség vagy az Istenhit, miközben a média lélektorzító és hamis üzeneteinek kereszttüzében élik mindennapjaikat, ahol az anyagi javak mértéktelen felhalmozása az egyetlen cél, amiért érdemes élni. A fiatal írónő éppen azért lehet hiteles a kortársak szemében, mert ennek a világnak a bennfentese volt, a tinédzserek által annyira áhított modellszakma képviselője, Milánóban élt és bejárta a fél világot.
Mégis azt mondja, semmi pénzért nem térne vissza ahhoz az élethez, mert a felszín csillogása alatt csak ürességet és fájdalmat tapasztalt. Délvidékre költözve a helyi emberek barátságában, a ház körüli munkában, az állattartásban, az Istenes életben megtalálta a boldogságot és nemzeti öntudata is megerősödött. Mindezt meg is írja könyve első részében, mielőtt rátérne fő témájára, a délvidéki magyarság sorstragédiájára, amely akkor kezdte el foglalkoztatni, mikor barátja nagymamája Topolyán szülei sorsáról kezdett mesélni neki.
Lilla ekkor találkozott Bosánszki Ferenc történetével, aki „megjárva Jugoszlávia legrettegettebb internálótáborát, az adriai poklot, Goli otokot, lelkében megcsonkítva sem veszítette el magyarságát.” A bűne egyedül annyi volt, hogy miután szülőföldjét hazájától elszakították, ő továbbra is hű maradt népéhez. Mielőtt teljesen ártatlanul Goli otokra, Jugoszlávia legkegyetlenebb emberirtó rabszolgatáborába, a biztos halálba szállították volna, az újvidéki börtön falai között búcsúleveleiben elmesélte történetét, amelyeket a szennyesruhák között sikerült kicsempészni és eljuttatni az otthon maradottaknak. Végül ezek a sorok ösztönözték G. Nagy Lillát, hogy megírja könyvét.
A ’Délvidék titkaiban’ megismerhetünk tehát egy lányt, aki a nagyvilágban bolyongva, végül megtalálta az útját, amely haza vezetett. Felfedezte Délvidéket, de nem érte be azzal, hogy ott él. Egy ismeretlen férfi tragédiája arra ösztönözte, hogy megismerje nemzetünk múltjának egyik legkegyetlenebb momentumát, az 1944-45-ös vérengzést, és ezáltal megpróbálja megérteni a délvidéki magyar ember sajátos lelkivilágát, majd összefoglalta olvasóinak mindazt, amit erről a szörnyű időszakról megtudott.
A végszó azonban nem negatív. A harmadik részben egy olyan fiatal nő sorait olvashatjuk, aki büszke magyarságára, nemzete történelmére, hagyományaira, anyanyelvére, hitére. Úgy vélem, ez a kötet alkalmas arra, hogy az eltévelyedett fiatalságnak segítséget nyújtson. Történelemoktatásunk a mai napig hiányos, sőt elferdített itt az anyaországban is, nem beszélve azokról a magyar fiatalokról, akik külhoniként talán soha nem is tanulhattak magyar történelmet. Az ő kezükbe kívánkozik G. Nagy Lilla Imola könyve, hiszen „csodálatos dolgok kezdődnek az életében annak, aki az igaz utat választja. Kérjünk segítséget a magyarok Istenétől, és meglátjuk, visszanyerjük teremtő képességünket, döbbenetes dolgok történnek majd.”
Zana Diána
*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.
Dr. Zétényi Zsoltot a legtöbben az 1991-es Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat kidolgozójaként és beterjesztőjeként ismerik. A kommunista bűnösök felelősségre vonásáról szóló törvényjavaslatot akkor az Országgyűlés elfogadta, de az Alkotmánybíróság 1992-ben mégis megsemmisítette.
A ’90-es évek elejétől azonban az Ügyvéd úr elkezdett behatóan foglalkozni a Szent Koronával is, amellyel kapcsolatban számtalan írása megjelent. Mikor megkerestem, leginkább az ezzel kapcsolatos ismereteire, tapasztalataira voltam kíváncsi.
A Szent Korona-tan és a Szent Korona-eszme képezi a Magyar Történeti Alkotmány magját, azét az egyedülálló alkotmányét, amely időtlen idők óta szokásokból, dekrétumokból, később törvényekből és a hozzá tartozó gyakorlatból tevődött össze, melynek ereje abban áll, hogy olyan értékeket, bölcsességeket tükröz, melyek a nemzet lelkéből, egyéniségéből fakadnak, létének organikus lenyomata.
A Szent Korona-tan lényege, hogy az uralkodó és a nemzet közösen hozza a törvényeket. A Szent Korona-eszme pedig mindazokat a gondolatokat és filozófiai, teológiai elképzeléseket jelenti, amelyek a Szent Koronához fűződnek, mint például a Szent István-féle ország felajánlás.
Beszélgetésünk során előkerült egy érdekes fogalom, mégpedig a nemzetkoronázás, illetve annak szükségessége. „Hol van az a magyar nemzet, amely úgy gondolkodik, ahogy a Szentkoronás időkben gondolkodtak?” – tette fel a kérdést az Ügyvéd úr, aki szerint a Szent Korona ébredező állapotban van, de ahhoz, hogy kiteljesedjen, s maga a nemzetkoronázás megvalósuljon, fel kell építeni egy rég elfeledett lelkiséget.
Olyan oktatási stratégiára volna szükség, amely során a magyar szellemiség kulcsfontosságú kérdései bekerülnek a gyermek gondolkodásába. Elengedhetetlen a hazafias nevelés, ugyanakkor az ország vezetőségét is a nemes gondolatok, tehát a becsületesség, az Istenesség, a tisztesség, a hazaszeretet kell, hogy áthassa.
Jövőnk alapja – Zétényi Zsolt szerint – a hagyományos értékrend, az Istenkapcsolat és a szeretetelvűség megvalósítása. Kulcskérdés, hogy a jelen magyarsága képes-e létrehozni egy olyan szeretetközösséget, amely a lakosságot nemzetté kovácsolja. Vannak-e olyan közös nemes és emelkedett célok, amelyek mentén mindez megvalósulhat? Van-e realitása annak, hogy ismét a Szent Korona akarata mentén határozza meg magát a magyarság? Jogilag visszaállíthatóak-e a korábbi állapotok?
Ehhez hasonló kérdéseket boncolgatunk dr. Zétényi Zsolttal riportfilmünkben.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Miután elolvastam Dr. Cey-Bert Róbert Gyula ’Atilla – A hun üzenet’ című könyvét, az volt az első dolgom, hogy megvettem az összes többit. Művei hiánypótlóak, a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából elengedhetetlen alkotások. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány – A fény harcosát’, a ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’ vagy a ’Szabadságharcost’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.
Izgatottan vártam, hogy hosszabban elbeszélgethessek a szerzővel, akinek kalandos életútja az ’56-os magyar szabadságharccal kezdődött. Megrendítő volt hallani az eseményeket olyasvalakitől, aki személyesen átélte azokat, aki égő benzines üveggel dobta meg az orosz tankokat, aki kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát, akinek – saját elmondása szerint – élete legszebb hete volt, mikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát. Könnyes szemmel mesélte, hogy ebben az egy hétben ismeretlen emberek ölelkeztek az utcán, a sebesülteknek, az elesettek családjainak kirakott ládák azonnal megteltek pénzzel, hogy a betört kirakatokból senki nem vett el semmit. Aztán jött november 4-e és a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott.
Cey-Bert Róbertnek menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték. Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi.
Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, ősi tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie, hogy mit jelenthetett kétezer évvel ezelőtt és még régebben őseink számára az élet. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették, ezért tanult a burmai őserdőben Amő táltostól és ezért mélyült el a buddhizmus tanaiban is.
Dr. Cey-Bert Róbert Gyula élményei, kutatómunkája és megszerzett tudása által azon dolgozik, hogy a magyar nép lelkileg újra megerősödjön, kigyógyuljon a betegségéből, amelynek legfőbb oka, hogy elvágták gyökereitől és olyan történelmet erőltettek rá, amely nem a sajátja, amely megbetegítette. Mint mondja, ma szellemi rabszolgaság fenyegeti az egész világot, amelynek a magyarság – mint szabadságharcos nép – képes ellenállni.
Történelmünk során számtalanszor bizonyítottuk, hogy megvan bennünk a kulturális, szellemi, lelki túléléshez szükséges kulcs. Nagyon sokszor el akartak már bennünket tüntetni a Föld színéről, mégis itt vagyunk. Ahhoz azonban, hogy ez továbbra is így maradjon, tenni kell! Cey-Bert Róbert szerint ez mindannyiunk feladata: lelki, szellemi összefogásra van szükség, hogy gyermekeinknek irányt mutathassunk, hogy megerősítsük magunkban és bennük is az ősi energiákat.
De beszéljen minderről ő maga!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Mivel egyes hatalmi köröknek a mai napig érdekében áll a magyar nép tudatlanságban tartása, illetve hazugságokkal való félrevezetése, rendkívül fontosnak tartom Raffay Ernő munkásságát, aki ráfordítja figyelmünket a trianoni nemzettragédia hátterére, valós okaira, előzményeire, a titkos társaságok működésére, istentelen és magyarellenes törekvéseire. Mindezt hiteles módon, kifejezetten szabadkőműves források alapján teszi, teljesen új megvilágításba helyezve a 19-20. századi Magyarország történetét. Munkája hozzájárul a Trianont megelőző időszakról kialakult, illetve a magyarságba sulykolt hamis kép összeomlásához.
áját követi.
Legutóbbi hozzászólások