Mióta rendszeresen járok külhonba, egyre jobban kezdem látni azokat a gondolkodás-, viselkedésbeli eltéréseket, amelyek megkülönböztetik az elszakított nemzetrészeken élő magyar közösségeket egymástól és az anyaországi magyaroktól is. Más a kollektív lelkivilága az erdélyi magyarságnak, azon belül a székelyeknek, de különböznek egymástól a Felvidéken, Kárpátalján vagy Délvidéken élő nemzettársaink is.
A transzgenerációs trauma kollektív hatását leginkább a Délvidéken vélem felfedezni. Jelenczki István és Zseni Annamária* mutatott rá, hogy a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik.
Délvidéken 1944-45-ben, Tito elnök beleegyezésével, előre kitervelt és módszeres kíméletlenséggel végrehajtott tömegmészárlás folyt. Akiket nem gyilkoltak meg, azokat megkínozták, kisemmizték, koncentrációs táborokba küldték, nem kímélve az asszonyokat és gyermekeket sem. Egy egész nemzeti kisebbség kiirtásának kísérlete a legsúlyosabb trauma, amelyet egy közösség lelke magában hordozhat. A seb, amelyet ez a brutális tett okozott, nem múlik el nyom nélkül.
Mikor lehetőségem nyílt Léphaft Pál, újvidéki újságíróval, a Magyar Szó karikaturistájával beszélgetni, az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogyan látja mindezt „belülről”, egy délvidéki magyar értelmiségi. Munkásságát ismerve, biztos voltam benne, hogy jól érthető, mégis mély, sokrétegű és elgondolkodtató választ fogok kapni; éppen olyat, amilyenek a rajzai, és ő maga is. Így is történt.
Úgy vélem, a jó karikatúra – mint a székely ember – keveset szól, de sokat mond. Rövid idő alatt – tulajdonképpen a ránézés pillanatában – a lehető legtöbbet kell megmutatnia. A mulatságos felszín alatt, mégis inkább keserű a szájíz, amelyet maga után hagy.
A jó karikaturista mindenekelőtt jó művész, aki jártas a képzőművészet minden területén, hogy aztán megfelelően tudjon redukálni, ugyanakkor széleskörű műveltséggel rendelkezik, jól látja a világot, de annak fonákjával is tisztában van. Érti és érzi az élet nagy és apró dolgai közötti összefüggéseket és érzéke van ahhoz, hogy mindezt meg is mutassa. Mindezen felül pedig rendkívül jó humorérzékkel rendelkezik.
Léphaft Pál egyértelműen jó karikaturista. Számomra pedig ’A karikaturista’, hiszen ehhez a sokrétű és érdekes személyiséghez még egy nagy adag magyarság is társul. Magyar szívvel beszél, ír és rajzol, nem véletlen hát, hogy munkáin – amellett, hogy megmutatják valaminek vagy valakinek a negatív oldalát – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy milyen világlátással készültek. Karikatúrát ugyanis lehet készíteni a pápáról úgy, hogy a ceruzát egy keresztény kezén keresztül, mégis Isten fogja.
Léphaft Pál felismerte, hogy a tálentum nem csupán isteni kegy, hanem sokkal inkább kötelesség és felelősség, amelynek lényege abban áll, hogy mit adunk vissza a közösségnek. Kodállyal élve rámutatott, hogy a magyarok nem engedhetik meg maguknak a műveletlenség luxusát, hiszen képviselniük kell a kultúrát, amelyhez tartoznak. Mindez talán még jobban igaz a külhoni magyarságra, amelynek az elmúlt száz esztendőben más és más idegen hatalom fennhatósága alatt kellett megélnie identitását, de még inkább megküzdenie azért, hogy megtarthassa azt. A többségi államok népei – főként vezetői – pedig mind sajátos módon viszonyultak a kisebbséghez – sokszor kirekesztéssel, elnyomással, több ízben véres terrorral, amelynek csupán a mértéke változott. A határainkon túl rekedt magyarok pedig kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni, eltérő léthelyzetekben specifikus válaszokat kellett adniuk.
A szerb közeget az erő felmutatása jellemzi, így a benne élő délvidéki magyarság ellenállóbbá vált – mutat rá – igazi, karikaturistához méltó látásmóddal – a kisebbségi lét pozitív hozadékára Léphaft Pál. A ki nem hevert, ki nem beszélt trauma azonban évtizedeken – ahogy a titoi diktatúra mutatja –, de akár – mint Trianon esetében – száz éven keresztül is nyomasztja az azt elszenvedő közösséget. A fájdalom pedig mindaddig tart, amíg a sebeket ki nem mossuk.
A határon túli magyarság kapaszkodója, Léphaft Pál szerint a tudás és a remény. Újvidék lakosságának ma csupán 8%-a magyar, nekik talán még nagyobb a felelősségük a magyar kultúra továbbörökítésében, a gyermekeknek való átadásában.
„Mi mindannyian ott állunk és tartjuk a Szent Koronánkat. És ha ezzel tisztában vagyunk, akkor tiszteljük honfitársainkat, nemzettársainkat, tiszteljük az édesanyánkat, a gyermekeket. Ki kell harcolnunk, hogy legyen egyfajta szabadságunk, és azon a szabadságon belül kell megmutatnunk a fegyelmünket. Így tudjuk megtartani a családot, és így tudjuk megtartani a nemzetet. A rend nélküli szabadság anarchiához vezet, az pedig azoknak kedvez, akik szeretnék szétverni a családot, valamint az olyan államformációkat, nemzeteket, amelyek a keresztény értékekre hivatkoznak.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
*Zseni Annamária – Jelenczki István: ÖN-TÉR-KÉP, A magyar nemzet lelkiállapota. Budapest, Angelus Bt. Kiadó, 2017.
Tisztán emlékszem a napra, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vasúton utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Ezután meghatározó élmények sora következett, amelyek hatására csak abban az évben tizenháromszor látogattam vissza. Ezek közül emelek ki most egyet, amely egy nagyszerű székely emberhez kapcsolódik, aki a tegnapi napon ünnepelte a 77. születésnapját.
Csíkszeredába érkezve autót béreltünk, azzal folytattuk utunkat. A Sóvidék bebarangolása során pedig, annak kultikus helyére, a turisták által kihagyhatatlan Korondra is ellátogattunk. Számomra a korábban hallott és olvasott legendák keltek életre, mikor megláttam az út két szélén felhalmozott rengeteg portékát. Rögtön fordultam is volna be az első helyiségbe, amikor tapasztalt kollégám megálljt intett.
Ekkor hallottam először Józsa János mester nevét és az íratlan szabályt, amelyet csak azok a bennfentes Erdély-járók ismernek, akiknek a még bennfentesebb székelyek árulták el, mégpedig hogy ha Korondra mész csiprot venni, Józsa János portájára kell vezessen az utad.
A mester iparművészeti tervei és munkái megjelennek a székely balladás porcelán tárgyain. A korondi és más erdélyi népi kerámia motívumok értelmezése és a régi tárgyi leletek alapján kikísérletezett autentikus színek és mázak létrehozásának eredményeként születnek meg az egyedülálló művészeti és néprajzi értékkel bíró fazekas munkák, természetesen „csak tiszta forrásból”.
Mikor először léptem be János bácsi kerámiabirodalmába, egy csodálatos, régi világ tárult a szemeim elé. A festett, mázas kerámiatárgyak százainak minden egyes darabja – mintha lelke lett volna – régi időkről, ősi tudásokról, népi bölcsességekről mesélt.
Mindez már sok éve történt, immáron nálam is számos Józsa János keze munkáját dicsérő alkotás van otthon, és azóta már én is számtalan újoncot avattam be a korondi titokba, hogy honnan is kell kerámiát vásárolni. A titkot átadni azonban, csak úgy érdemes, ha az teljes. Így hozzá kell tenni, hogy azon a bizonyos korondi portán az oda látogató nemcsak művészi értékű kerámiákat talál, de a magyar népi kultúra, az ősök szellemi hagyatéka és a székely-magyar nemzeti önérzet tudatos megélését is megleli, amely minden magyar számára példaértékű.
A képzőművészet minden válfaja igazi teremtő munka, de mégis úgy gondolom, hogy az isteni teremtéshez a kerámiaművészet áll a legközelebb. Ugyan a szobrász is alakokat, formákat hoz létre, viszont ő kővel, márvánnyal, fával dolgozik. A kerámiaművész azonban agyaggal, ami – természettudományi meghatározása szerint – nem más, mint a 0,002 mm-nél kisebb szemnagyságú talaj. Vagyis föld. Józsa János esetében a székely föld, az anyaföld.
Közeledik Hamvazószerda napja, amikor is a pap következőképpen figyelmeztet bennünket: „Porból vagy és porrá leszel”. Eleink azonban ezt némileg másképp, mégpedig úgy mondták: „Fődbő’ lettél, fődbő’ éltél, főddé leszel.” A Jóisten sárból, azaz földből és vízből gyúrta Ádámot, az első embert, majd életet lehelt belé. Az Ádám név héber jelentése is föld. János bácsi tehát a Jóisten anyagával, az agyaggal dolgozik, természetesen a földi léptékek szerint, de mégis teremtő munkával. A korongon megszülető formák a „fődből születés, fődből élés, és főddé válás” isteni teremtő körforgásáról mesélnek, amely körforgásnak mi mindannyian részesei vagyunk.
Isten adjon még sok teremtő munkával megáldott alkotó évet János bácsinak!
„A történelmünket, az elmúlt ezer esztendőt tőlünk nem lehet elvenni. A szent helyeken, amelyek most esetleg más országokhoz tartoznak, a mi őseink éltek, alkottak, építettek templomot, nyertek csatákat vagy véreztek el. Ezek emléke alkotja a mi kultúránkat.”
(Somogyi Győző)
Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze
Valahogy úgy képzelem el a Mennyország kapuját, mint a képen látható bejáratot. A népies faragott faszárnyak kitárulnak, a ragyogó napsütésben friss szénaillat terjeng, az állatok békésen legelésznek, kapirgálnak, vagy ami éppen jellegükből adódik. A rusztikus kövekkel kirakott út játékosan kacskaringózik befelé a tradicionális nádfedeles parasztházak között az udvaron keresztül a hegyekkel szegett horizont felé. Salföld leghíresebb birtokának kapuja valóban egy földi Mennyországba vezet, még az is stimmel, hogy a szentpéteri tiszta szeretet, a csupa mosoly és jóság tárja ki a látogató előtt azt.
Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze, szobrászművész feleségével, Dalmávala magyar falurombolások idején – mikor mindenki a városba igyekezett – hagyta el Budapestet, s költözött a festői Káli-medence ihlető környezetébe, hogy létrehozzanak egy szigetet, amely maga a kakaskukorékolásban zengő földi Paradicsom. Egy olyan ősi kötelékekkel a földbe kapaszkodó szikla, aminél fogva – Győző szavaival élve – ki lehet fordítani a sarkából a világot.
Az újjáépített mesevilág Salföldön
A művész minden mérhetetlen bölcsességgel és évezredes tudással átitatott szavával, tettével és művészetével a magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában áll. Művészetén túl, ezt sugallja a maga köré felépített élettér is, a természet, a jószág – azon belül is az ősi magyar fajták – szeretete, az ősi gazdálkodó életmód kialakítása, a nemzeti hagyományok ápolása is.
Kevés olyan embert ismerek, aki annyira behatóan, részletesen és sokrétűen foglalkozik a magyar kultúrával, tradícióinkkal, mint a katolikus teológián történész doktorátust szerzett Somogyi Győző. Az ötszáz éves, középkori ikonfestészetben használt tojástempera technikájával készített monumentális életművében a legapróbb részletekig rekonstruálta a magyar történelem kiemelkedő alakjait, a magyar hadtörténet momentumait, eszközeit, fegyvereit, jelképeit, zászlóit, megörökítette a keresztény kultúrkör szereplőit, és még sorolhatnám.
Dalma asszony
A birtokon saját kezével korhűen újjáépített parasztházainak és épületeinek ornamentikáját, homlokzat- és vakolatdíszeit rengeteg tanulmányozást, kutatást és könyvkiadást követően tökéletesen visszaállította, s ezen épületek egyikében létrehozta huszármúzeumát, amely az általa vezetett hagyományőrző huszárcsapat, a Salföldi Kopjások hadiszállásává vált. Somogyi Győzőnek köszönhető az is, hogy Erdélyben újjáéledt a huszár hagyományőrzés tradíciója.
A csupa mosoly, délceg magyar huszáron nem látszik meg a kor, hetvenöt évesen is egyenes háttal vágtázik hét shagya arab lovának valamelyikén, vagy hórihorgas léptekkel közelít rajckajuh nyája felé, hogy megmutassa, mik a jellegzetességei az ősmagyar fajtának, esetleg a tojásokat szedi össze a tyúkudvarban vagy a szamarakat tereli be az istállóba. Mikor Dalma asszonytól megkérdeztem, hogy mikor van ennyi teendő mellett a művésznek ideje alkotni, mosolyogva azt felelte, amint akad öt perce, már rajzolgat is valahol valamit.
A hagyományőrző huszár lóháton
Úgy gondolom, hogy aki Istent szolgálja, az előbb-utóbb meg is kapja a szolgálathoz szükséges feltételeket. Somogyi Győző kacagva meséli, hogy bejegyzett gazdaként arról van papírja, hogy paraszt, arról azonban nincs, hogy művész, mivel abban a korszakban felvételizett a Képzőművészetire, amely a Somogyi Győző félék előrejutását nem támogatta, így maradt a nyomda, ahol megtanulta a különböző technikákat. Művészetét a jó, a szépség, s Isten szolgálatába állítva mégis a kortárs magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.
Engedjék meg, hogy kisfilmünkben elkalauzoljam Önöket a művész által teremtett szigetre, a boldogság, a szépség birodalmába, oda, ahol a hazaszeretet, a magyar kultúra és a keresztény hagyományok, a nemzeti identitás magától értetődik, Somogyi Győző világába!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Amióta Kárpátaljára járok, az évek alatt számtalan nagyszerű magyar embert ismerhettem meg, akik még a súlyos anyagi, gazdasági helyzet ellenére, a nagymértékű kivándorlások idején sem hagyják el szülőföldjüket, otthonukat és rendíthetetlenül teszik a dolgukat. Az egyik ilyen ember Matl Péter szobrászművész, aki azok közé a legnagyobb kortárs magyar alkotók közé tartozik, akik művészetüket nemzetünk szolgálatára szentelték.
Köztéri szobrai őseink bejövetelének legjelentősebb helyszínein állítanak emléket elődeinknek: Vereckén, Munkácson, Ópusztaszeren hirdetik a dicső múltat, s népünk jövendőbe vetett reménységét. Olyan alkotások ezek, melyeket csakis egy tiszta magyar lélek vezérelte kéz faraghatott. Az ő munkája az ikonikus Vereckei Honfoglalási Emlékmű, a magyarok bejövetelének mementója, a történelem és egyben az egész magyar sors szimbóluma.
Jómagam már évek óta jártam Kárpátaljára, mikor végre sikerült volna eljutnom az emlékműhöz. Éppen végeztünk a beregszászi püspökségen, mikor is olyan ítéletidő köszöntött be, hogy – nem túlzás – az orrunkig sem láttunk a ködben és a szakadó esőben. Mikor Zán Fábián Sándor püspök megtudta, hogy mit tervezünk, nem győzött lebeszélni az elhatározásunkról, mondván, hogy azokon az utakon még jó időben is nehézkes a feljutás a hágóra.
Első ízben a Vereckei Honfoglalási Emlékműnél.
Mikor aztán pár hónap múlva végre feljutottam, az leírhatatlan élmény volt. Matl Péter azt mondja, a békét tervezte bele a monumentumba. A nyílt kápolna, tulajdonképpen egy kaput formáz Vereckén – nevének szláv megfelelője pedig szintén Alsókaput jelent – Nyugat és Kelet között. Szabadon járja át a szél Kárpátalja és Galícia felé, láttatni hagyja az eget, és semmiféle írás nem hirdeti, hogy mely népcsopornak készült, hiszen – ahogy a művész is megfogalmazta – Verecke mindenkié. A nyitott oltár körül kirajzolódó csillagforma pedig a Kárpát-medence népeinek egyik legősibb közös motívuma.
Mindezek ellenére a Vereckei Honfoglalási Emlékmű folyamatosan atrocitásoknak van kitéve. Kezdve attól, hogy 1996-ban Matl Péter megnyerte a szobor létesítésére kiírt pályázatot és belekezdett a munkába. A félig kész alkotást az ukránok betiltották, s csak tizenkét év múlva fejezhette be a művész. Azóta nem egyszer rongálták meg csupán azért, mert a magyarok bejövetelének helyszínén áll. És azóta is időről-időre különböző nacionalista csoportok vandalizmusának áldozatává válik, megrongálják, meggyalázzák, megsemmisíteni azonban nem tudják. Mintha tényleg a magyar sors szimbóluma volna.
Minden csak elhatározás kérdése – a Matl Péterrel folytatott beszélgetésemnek talán ez volt a kulcsmondata. Ő ugyanis a korrupt szovjet rendszerben nem nyert felvételt a képzőművészeti főiskolára, így festéssel kezdett foglalkozni, de a vágya továbbra is a szobrászat maradt. Az első lehetőség a katonaság alatt jött el, mikor is ezredparancsnoka megkérdezte tőle, mihez ért, erre ő rögtön rávágta: „szobrász vagyok!” Innentől kezdve az ezred „udvari művésze” lett, de álmát, hogy köztéri szobrokat készítsen, nem adta fel. A második lehetősége akkor jött el, mikor az erdőben sétálva rátalált egy óriási lehasadt szikladarabra, amely egy patakba esett. Ekkor előbújt a szobrászművész belőle, egy hétre letáborozott és kifaragott egy vízből ivó madarat a kőtömbből. „Minden elhatározás kérdése.” Matl Péter elhatározta, hogy szobrász lesz, s az lett, mi több, a magyarság egyik legmeghatározóbb emlékművét alkotta meg.
Otthon maradt, s ott teremtett kultúrát. A családja egykori birtokát – melyet a szovjetek tulajdonítottak el – visszavásárolta és kertjében szoborparkot létesített, amely azóta is számtalan alkotótábor helyszínéül szolgál. Ahogy fogalmaz, mindez épített örökség, amelynek célja, hogy megmutassa, Kárpátalján ma is élnek magyarok, akiknek saját legendáik és gazdag történelmük van. Úgy véli, egy nemzet vagyunk, a Kárpát-medence pedig az otthonunk.„Egy a világunk, csak éppen a határok választottak el minket.”
Mikor megkérdeztem, miként gondolkodik a kárpátaljai magyarság, valamint az egész magyar nép sorsáról a Kárpát-medencében, Madách szavait idézve ezt válaszolta: „Ember küzdj és bízva bízzál. A világ folyamatosan változik, bármi lehetséges. Nekünk az a dolgunk, hogy bármi történik, helyt kell álljunk.”
Matl Péter kárpátaljai szobrászművésszel, a Vereckei Honfoglalási Emlékmű alkotójával beszélgettünk.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Kétség nem fér hozzá, hogy Gyergyóalfalu leghíresebb portája valahol a Fő út közepe táján helyezkedik el. Az is vitán felül áll, hogy ez a porta hiába nagy, rendezett és szép, hiába áll rajta egy csodálatos historizáló épület és egy hamisítatlan székely csűr két lóval, meg egy szamárral, mindez mit sem érne, ha nem élne ott a karizmatikus gazda, a hazaszerető művész, a nemes lelkű reneszánsz ember, a jó humorú, ízes beszédű székely atyafi, egyszóval Balázs Jóska.
Lovaskocsizás Gyergyóban Jóskával
A Jóskával való találkozás mindig ünnepnapnak számít, hiszen a jó beszélgetésen túl az ember lelkileg is csordultig töltődik. Riportfilmünk felvétele napján reggel érkeztünk hozzá, a beszélgetés persze eltartott délig, de a finom ebéd már ott várt a szabadban megterített asztalon, Jóska felesége, Erika jóvoltából, majd a ház ura befogta a lovakat, hogy bejárjuk a környéket, miközben csak úgy dőltek belőle a vicces sztorik, a régi anekdoták, a könnyfakasztó történetek, vagy éppen magyar nótákat énekelgetett.
Már sötétedett, mikor a lovakat kifogta a kocsiból, de rögtön nyergelte is volna fel őket, hogy hátukon folytassuk az utat. Erre – a legnagyobb bánatomra – nemet kellett mondanom, hiszen aznap máshol is vártak még ránk. A műtermében való hosszas beszélgetés során megfogalmazott mély gondolatok azonban a mai napig a fülemben csengenek.
Az alfalvi keresztalja vezetőjeként
Balázs József nemcsak nagyszerű festő, de igaz magyar szívvel megáldott ember is, ami megmutatkozik úgy művészetében, mint egész életében. Képeire a székely ember sorsát, hitét és kerek világáta közösség, a viselet színeivel festi fel, az ő keze által kerülnek vászonra Tündérkert ihlető környezetéből a napégette, esőáztatta arcú idős férfiak és a „jó erkölcsű lovak”, amelyek gazdáikkal együtt öregedtek bele a sok munkába, és az a semmihez nem fogható érzésvilág, amely Székelyföld sajátja.
Senkit nem hallottam még olyan művészi kifejezőerővel beszélni a szülőföldjéről, a hazaszeretetről, mint Jóskát, aki gyermeki lélekkel képes gyönyörködni a székely falvak gazdag formavilágában, a csűrök sokaságának ritmusosságában vagy a napégette deszka színében. Az otthoni táj számára olyan módon szép, ahogy az édesanyja az volt. „Az anyaföld azért szép, amiért megszelídített, olyan szeretettel fested meg, mint ami a tiéd. Ezek a mély balladaszerű hajlatokkal ismétlődő hegyvonulatok egészen más zenét közvetítenek az én lelkemnek, mint egy alpokbeli kietlen szikla” – mondja, majd nevetve hozzáteszi, talán azért sikerülnek jól a képei, mert Mária menedzseli a munkáját.
Ez a kijelentés azonban csak félig vicc, hiszen Balázs József lassan harminc éve vezeti minden évben Csíksomlyóra a legősibb, Alfaluból induló keresztalját, amelyen – ahogy mondja – Mária vigyáz rájuk, így semmi bajuk nem történhet. A majd’ három évtized alatt annyi történet gyűlt össze az út szépségeiről, az isteni gondviselésről, a csodaszámba menő véletlenekről, hogy az együtt töltött nap vajmi kevésnek bizonyult volna, ha mindet hallani akarom. Párat azonban mégis megosztott velem Jóska, akinek tolmácsolásában most Önök is hallhatnak az út során kapott jelekről, a csángók hajnali misztériumáról és olyan „szeretetélményekről, amelyeket nem tapasztalsz meg sehol máshol”, mégpedig úgy, ahogy csak Balázs Jóska tud mesélni.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A műalkotás – legyen az a képzőművészet terméke, zenei, irodalmi mű vagy filmművészeti alkotás –akkor igazán jó, ha a lehető legszélesebb réteget képes megszólítani. Ha a különböző tudásszinteken álló emberek mindegyikének átad valamiféle üzenetet. A felszínen is élvezhető, de rendelkezik mélyebb rétegeikkel is, melyek dekódolására már nem képes bárki.
Jankovics Marcell alkotásai ilyenek. Szerteágazó tehetsége számos műfajban megmutatkozott már a grafikai alkotásoktól, a művelődéstörténeti, neveléselméleti, szimbólumrendszerekről szóló tudományos munkákon keresztül az irodalmi igényű művekig. Legtöbbünk azonban rajzfilmrendezőként ismeri.
Jankovics Marcell, Kossuth-díjas, Leonardo da Vinci-díjas, a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetett grafikusművész, filmrendező, művelődéstörténész, Magyarország Érdemes Művésze, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke
Az általa készített grafikák és filmek nemcsak lekötik, de nevelik, tanítják is a gyermeket, ugyanakkor korántsem csak gyermekeknek szólnak. Örök érvényű igazságokat fogalmaznak meg, szimbólumrendszerük mindig gazdag, szerteágazó és emellett egytől-egyig nagyon magyarok. Mikor a János vitéz nem kellett külföldön, választás elé került: ezentúl vagy olyan filmeket készít, melyekre külföldön van igény vagy olyanokat, amelyek sajátosan magyarok. Jankovics Marcell nem gondolkodott, ahogy mondja, ez volt a sorsa, amiért az egész nemzet hálával tartozik neki.
A János vitéz rajzfilm adaptációja azontúl, hogy az én gyerekkoromat is végigkísérte, az unokahúgom kedvence is volt, pedig azóta igencsak megváltozott és meggyarapodott a mesepaletta, mégis ezek a szép magyar történetek minden korban érvényesek, időtállóak. Amely tény némiképp megnyugtat, mikor arra gondolok, hogy a tömegtermelés és az értéknélküliség egyre elhatalmasodó világában, egyszer majd én is fel szeretném nevelni a gyermekeimet, mégpedig teljesen más elvek alapján, mint amelyek manapság divatosak.
A Fehérlófiától egyenesen függővé válnak a gyerekek. Ezt magának a rendezőnek mesélte az egyik ilyen függővé vált kisfiú apukája, akit azzal büntetnek a szülei, ha nem készíti el a leckét vagy nem eszi meg a spenótot, hogy elveszik tőle a mesefilmet, és akkor bármit megtesz csak, hogy visszakapja. Mikor megkérdezte az édesapa, hogy miért szereti annyira, a fiúcska azt válaszolta, hogy azért, mert ő ilyeneket álmodik.
Az álmok világa Jankovics Marcell szerint nagyon fontos, hiszen éjszaka az ember védtelen, a gyermek fél, éppen ezért alakult ki a szokás, hogy lefekvés előtt mesét mondunk. A mese ugyanakkor nem szabad, hogy egyfajta infantilis világban tartsa a gyermeket – vallja a rajzfilmrendező, hiszen a gyermekkor a felnőttkorra való felkészítés kell, hogy legyen. Természetellenesnek tartja, hogy a mai fiatalok egy virtuális világban élik szinte az egész életüket, amely miatt a valóság abnormálissá válik számukra.
Ez a sok fiatal azt hiszi, hogy a történelem az ő megszületésével kezdődött és csak az a fontos, ami előtte van, ez azonban téveszme – mondja –, hiszen a múlt egy kapaszkodó, amelyből tanulnunk kell. „Én a múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz, és az a mániám, hogy muszáj valamilyen módon átadni. Ébren kell tartani az igényt arra, hogy a fiatalok úgy nézzenek a múltra, mint egy olyan forrásra, amelyből a jövőt építik föl.”
Úgy gondolja, az általános hanyatlás korát éljük. A csökkenő gyerekszám, az elvallástalanodás, a közösség iránti odaadás meggyöngülése negatív irányba viszi a társadalmat. „Világvége vízióim vannak” – jelenti ki, ebből a gondolatból született meg a Madách Imre színműve nyomán írt, Az ember tragédiája című animációs filmje, amely a jelen valós veszélyeire hívja fel a figyelmet. „Én a lassítás eszköze vagyok, ezt a pusztulásba rohanást kívánom lassítani. A globalizmussal szemben, meg kell maradniuk azoknak a közösségeknek, amelyek sajátosságot képviselnek. Ilyen nemzeti közösség a Haza, ahová jó hazajönni” – vallja.
Jankovics Marcell életrajzi regénye, a Lékiratok tavaly nyáron került a kezembe, elkezdtem olvasni és nem tudtam letenni. Rendkívül élvezetes, irodalmi nyelven írt, szórakoztató anekdotákkal tűzdelt és elképesztő részletgazdag feltárása az egyéni, valamint családi múltnak majd’ fél évezredes történelem felölelésével. Saját életének csupán első tizenkilenc évét mutatja be, mégis fény derül sok olyan részletre, amelyek összessége meghatározta, ki is ma Jankovics Marcell, az a szerteágazó tudású, széleskörű műveltséggel rendelkező, rendkívül tehetséges és igaz magyar szívű művész, akinek személyesen is megismertem.
A Lékiratok szintén az egyéni múlt fontosságának tanúbizonysága. Ha minden magyar csak fele ennyire ismerné saját családjának történetét, nem jelentene problémát nemzeti történelmünk hiteles felvázolása sem. Számomra élmény volt jobban megismerni magát az embert, aki a sok csodálatos vizuális élmény és a számtalan mély gondolat mögött áll. Remélem riportfilmünk hasonló élményekkel gazdagítja majd Önöket!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
A transzgenerációs trauma kollektív hatását leginkább a Délvidéken vélem felfedezni. Jelenczki István és Zseni Annamária* mutatott rá, hogy a nemzet életében bekövetkezett súlyos traumáknak generációkon átívelő következményei vannak, amelyek a későbbi nemzedékek tagjainál jelentkeznek. Ez a jelenség mindaddig tetten érhető, amíg a feloldás, a kiengesztelődés meg nem történik.
Léphaft Pál egyértelműen jó karikaturista. Számomra pedig ’A karikaturista’, hiszen ehhez a sokrétű és érdekes személyiséghez még egy nagy adag magyarság is társul. Magyar szívvel beszél, ír és rajzol, nem véletlen hát, hogy munkáin – amellett, hogy megmutatják valaminek vagy valakinek a negatív oldalát – az is egyértelműen megmutatkozik, hogy milyen világlátással készültek. Karikatúrát ugyanis lehet készíteni a pápáról úgy, hogy a ceruzát egy keresztény kezén keresztül, mégis Isten fogja.
Legutóbbi hozzászólások