Zenével foglalkozó szülők gyermekeként Pál István Szalonna, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője mondhatni beleszületett a muzsikuséletbe, kárpátaljai magyarként pedig olyan közegből érkezett, ahol – a kisebbségi lét okán – a magyarság jobban ragaszkodott hagyományaihoz, szellemi örökségéhez. Mint mondja, olyan útravalót kapott, amellyel a világ bármely pontján elboldogult, ahol zenészként megfordult.
Szerencsések vagyunk, mert a magyarság népi kultúrájában rejlő ősi, mély és rétegzett tudásanyag – még ha töredékesen is – de fennmaradt, hála a néprajzkutatóknak, népzenegyűjtőknek, akik közkinccsé tették, és különösképpen azoknak az öregeknek, akik megőrizték ezeket a motívumokat. A népi kultúra pedig manapság reneszánszát éli. Egyre nagyobb az érdeklődés a jelenlegi határokon belül és kívül egyaránt a felnőtt korosztály körében is, hiszen mindegy, hogy mikor történik meg, „aki egyszer találkozik a magyar népi kultúrával, az óhatatlanul bele is szeret, jöjjön a táncházba egy hátracsapott baseballsapkában vagy akár pávatollas kalapban” – mondja Pál István Szalonna, aki elengedhetetlennek tartja, hogy felismerjük saját értékeinket, hiszen egyedülálló történelemmel és hagyományokkal rendelkezünk itt, a Kárpát-medencében.
„A népzene az emberek ajkán alakult az évszázadok során, nem kell kitalálni, megírni, hiszen valós, élő és szerves része az önazonosság-tudatunknak. Olyan életsorsok fogalmazódnak meg benne, amelyek ismerősek lehetnek mindannyiunknak, hiszen ugyanazok voltak az alapproblémái és az ösztönei az embereknek ezer évvel ezelőtt is, mint ma, csak akkor még mással kenték a kenyeret, mert nem ismerték a Nutellát” – jegyzi meg, majd legnagyobb vágyát is elárulja. De, hogy mi az? Riportfilmünkből, sok egyéb mellett ez is kiderül!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáitHova tűnt a vitézség, fiúk?Betilthatatlan szívdobogás
Holisztikus orvosként Darnói Tibor azt vallja, hogy csak test, lélek és szellem egységében lehet és kell gyógyítani. Mint mondja, a krónikus betegség kialakulása is többek közt azt jelzi, hogy az illető a maga lelki, szellemi szintjén nem talál megoldást a különböző élethelyzeteire, így képtelen harmóniát teremteni magában, egy másik minőségbe lépve azonban meglelheti a megoldást. Mindez azonban csak a tudatossá válás útján történhet meg, amely rendszeres lelki és szellemi munkálkodást kíván.
Az emelkedett szellemi tanítások, s egyes vallások tiszta esszenciái ebben segítenek. A ma uralkodó poláris gondolkodásmód – amely egyben egy alá-fölérendeltségi viszonyrendszer – csupán nagyon alacsony kollektív tudatminőségre nyit teret. Ugyanazok az ösztönlétbe ragadt gondolatminták – az anyagi javak, a hatalom és a dominancia – uralják és nyomasztják az emberiséget évezredek óta. Mindez szöges ellentétben áll a rábaközi tudók hagyatékaként fennmaradt ősi magyar bölcseletben foglaltakkal, amelynek alapja a duális világnézet, és ahogy nyelvünk szerkezete is megőrizte; a mellérendelő viszony.
A magyarok ősi, úgynevezett büün vallásával és hitvilágával egy magyar ember számára megismerkedni olyan, mintha saját lelkéből olvasná ki a sorokat; megérint, mert bennünk él. Ismerősnek hat, érezni, hogy nem idegen, mások által ránk erőltetett gondolatok gyűjteménye, hanem teljes mértékben a sajátunk, évezredek során kialakult és megerősödött, sallangoktól mentes, tiszta tudás és szellemiség, melynek gyújtópontjában az egy Isten áll, aki szeretettel fordul teremtett világa felé, nem bosszúálló, nem vár áldozatra, kiengesztelésre és cselekedeteink alapján mér bennünket.
Zana Diána
Riportfilmünkben Darnói Tibor, a rábaközi hagyaték őrzője nyújt betekintést az ősi magyar tudásba, amely jelentőségét tekintve az emberiség meghatározó kultúrkincse:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Nem csupán azért vártam, hogy Bán Jánossal beszélgethessek, mert kedves történelmi regényeim írójáról van szó, hanem azért is, mert személyében érzem a lehetőséget arra, hogy végre elinduljon egy olyan folyamat a magyar filmgyártás területén is, amely a nemzeti önazonosság-tudatot helyezi előtérbe.
A régi mulasztás törlesztése – miszerint szülessenek végre identitáserősítő, magyar történelmi nagyjátékfilmek a jelenkor eszközeivel és lehetőségeivel – nem várathat tovább magára. Az, hogy a történelmi regények reneszánszukat élik, illetve a két évvel ezelőtti tömeges ellenállás Az utolsó bástya kiszivárgott forgatókönyve kapcsán mutatja, hogy a magyar lélek nincs a végletekig eltorzítva, és igenis igényli a nemzeti múlt méltó bemutatását.
Bán Mór nagysikerű Hunyadi-sorozata, valamint az Ezer rege könyve elnevezésű regényfolyamának már megjelent első kötete, A csillagösvény lovasai is olyan alapot szolgáltatnak, amelyekből nagyszerű forgatókönyvek születhetnének. Mi magyarok – a legtöbb környező néppel ellentétben – olyan kiváltságos helyzetben vagyunk gazdag történelmünk okán, hogy még csak nem is kéne a fikció világához nyúlnunk, hogy témát találjunk nagyszabású történelmi játékfilmek vagy akár televíziós sorozatok sokaságának elkészítéséhez, ez mégsem történik meg évtizedek óta.
Miért lehet, hogy az utolsó, nemzeti érzelemmel átitatott magyar játékfilm a szocializmus időszakában született meg? Hogy lehet, hogy 2020-ban még mindig a hatvanas években készült Várkonyi-filmek jelentik a kínálatot? Tudjuk-e, hogy a Lenkey-huszárok történetét feldolgozó Sára Sándor film kudarcba fulladó befejezésével ellentétben a valós történet sikerrel zárult?
Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ alábbi videóriportunkban Bán Jánossal, aki az évszázadokon át tartó, szisztematikus, kitartó identitásrombolás ellenére derűlátó és bizakodó, hiszen – mint mondja – a múlthoz képest, jó helyzetben vagyunk. „Ha valamikor nincs okunk a reménytelenségre és a befásultságra, az most van” – véli az író, aki szerint annyi évtized koplaltatás és háttérbe szorítás után, a társadalmi igény, valamint a felülről jövő akarat is megvan arra, hogy ezek az alkotások végre elkészüljenek.
Történelmünk során többször kerültünk már kilátástalan helyzetbe, nem egyszer próbálták elpusztítani, kiirtani a magyar népet, mégsem sikerült. Mohács óta mindig azért kellett küzdenünk, hogy valamit megmentsünk, sokszor minden remény nélkül. A magyar néplélekben nagyon erős a túlélési képesség, és ha nem lenne évszázadok óta egy folytonos fenyegetettség, a nyugati, jóléti társadalmak sorsára jutottunk volna, amelyek mára a teljes identitásvesztésig jutottak. Bán János úgy véli, a magyarság képes arra, hogy a vereséget is győzelemmé fordítsa. „A mi népünk erőssége abban áll, hogy időről-időre, mikor a katasztrófa peremén volt a nemzet, a Sors küldött valakit, aki ragyogó csillagként megtett annyit, amennyit egész nemzedékek nem tudtak.” Gondoljunk csak Hunyadi Jánosra, Mátyás királyra vagy a végváriakra, Zrínyire; ugyanakkor nem feledkezhetünk meg az olyan névtelen hősökről sem – mint amilyen a Dugovics Titusz néven fennmaradt védő volt –, akik annyiszor fordítottak a magyar történelem kerekén.
„Az ő hőstettük és példamutatásuk nélkül nem lennénk ma itt. Ezért vagyunk felelősek azért, hogy a történelmünket úgy mutassuk be, ahogy mi látjuk, nem pedig a Habsburgok, a kommunisták akarata vagy a mai globális, liberális narratíva szerint” – szögezi le Bán János, akivel kitértünk arra a kérdésre is, hogy a tudományos bizonyítás vagy a kulturális emlékezetben élő legendák fontosabbak-e a nemzeti identitás szempontjából. Mint mondja, ez a két terület sokszor összeegyeztethetetlen, azonban egy nép sem szereti, ha a legendáit piszkálják, ebből egyedül nálunk űznek sportot. A legenda a legerősebb építőköve a nemzeti identitásnak, és a tudományos tények is inkább elméletek, mi több, sok tudományos szakmunka elfogultabb, mint egy irodalmi mű.
A mi feladatunk a jelenkorban, hogy a nemzeti identitás megroggyant pilléreit megerősítsük, ahogy tették ezt évszázadokon keresztül hadvezéreink, de költőink, íróink is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A Kárpát-haza Őrei című filmsorozatunk elmúlt öt éve során számos interjúalanyommal szóba került a trianoni nemzettragédia, annak következményei a jelenben, illetve a lehetőségek a jövőre nézve. A történelmi országunkat megcsonkító békediktátum aláírásának századik évfordulóján, ezekből a beszélgetésekből állítottunk össze egy megemlékező gondolatsort.
A filmben megszólal:
Prof. dr. Papp Lajos szívsebész, Dr. Hidán Csaba László régész-történész, Mónus József László, világbajnok tradicionális távlövő íjász, Párkányi-Raab Péter szobrászművész, dr. Csókay András idegsebész, Bíró András Zsolt antropológus-humánbiológus, a Kurultáj főszervezője, Takaró Mihály irodalomtörténész, Dr. Cey-Bert Róbert Gyula író, őstörténet- és vallástörténet-kutató, Dr. Lomnici Zoltán jogász, az Emberi Méltányosság Tanácsának elnöke, Kassai Lajos, a modernkori lovasíjászat megteremtője.
Kétéves korától a Karmelita rendi nővérek nevelték, tizenkilenc évesen az 1956-os szabadságharc eseményeiben a kezdetektől részt vett. A november 4-ei szovjet támadás során az Üllői úton meg is sebesült.
1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 21 éves korában első fokon halálra ítélték.
Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, majd a másodfokú bíróság 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet.
„Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben ’56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, ’56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ’63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!” – írja Börtönévek című visszaemlékezésében.
Wittner Mária saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent a hazáért és a szabadságért akár az élet árán is harcba szállni. Hősiességéért tizenhárom évet töltött rács mögött. Az ilyen hosszan tartó szabadságvesztés – főleg ártatlanul – azt gondolnánk, megtöri a lelket, Marika néni azonban – beszélgetésünk során – megdöbbentő kijelentést tett.
Azt mondta: „megköszönöm azt a tizenhárom évet, amit börtönben ültem.” Ezt az időt ugyanis olvasással, művelődéssel töltötte. Olyan könyvekhez jutott hozzá, amelyek egyébként indexen voltak, így elérhetetlennek számítottak a közember számára, a börtön könyvtárát azonban nem cenzúrázták.
Érdeklődése ekkor fordult erőteljesen a szakralitás és a történelem irányába. Úgy véli, aki magyar létére nem ismeri nemzete gazdag múltját, lelki szegénységben éli le egész életét. „Nem az a szegény, akinek nincs pénze, hanem az, akinek a lelke toprongyos.”
Nézetem szerint, egy ilyen nehéz, megpróbáltatásokkal teli életutat akkora alázattal, méltósággal, elfogadással, sőt hálával és köszönettel a szívében végigjárni, ahogy Marika néni tette és teszi a mai napig, csak is szikla szilárd Istenhittel lehetséges. Mint mondja, nem tette le a fegyvert, csak ma már másképp harcol. Mindannyiunk számára kötelező erejű üzenet, hogy „adjuk tovább a tudást, mert ha nem tesszük, elveszünk.”
Végül, hadd ajánljam riportfilmünket Wittner Mária lélekemelő gondolataival: „Magyarországot ugyanúgy keresztre feszítették, mint Jézust. Még a Golgotát járjuk, de a nemzet is föl fog támadni. Ezt a világot az Isten igazgatja, aki nem fogja hagyni, hogy Mária országát tönkretegyék.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Szerencsések vagyunk, mert a magyarság népi kultúrájában rejlő ősi, mély és rétegzett tudásanyag – még ha töredékesen is – de fennmaradt, hála a néprajzkutatóknak, népzenegyűjtőknek, akik közkinccsé tették, és különösképpen azoknak az öregeknek, akik megőrizték ezeket a motívumokat. A népi kultúra pedig manapság reneszánszát éli. Egyre nagyobb az érdeklődés a jelenlegi határokon belül és kívül egyaránt a felnőtt korosztály körében is, hiszen mindegy, hogy mikor történik meg, „aki egyszer találkozik a magyar népi kultúrával, az óhatatlanul bele is szeret, jöjjön a táncházba egy hátracsapott baseballsapkában vagy akár pávatollas kalapban” – mondja Pál István Szalonna, aki elengedhetetlennek tartja, hogy felismerjük saját értékeinket, hiszen egyedülálló történelemmel és hagyományokkal rendelkezünk itt, a Kárpát-medencében.
Legutóbbi hozzászólások