„Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” – Beszélgetés Vermes István Koppánnyal
Mikor Vermes István Koppány elhatározta, hogy lovasíjász szeretne lenni, felkereste Kassai Lajost – akiről akkoriban még nem sokan tudták, hogy mivel foglalkozik – és tanácsot kért tőle, amely a következőképp hangzott: „Remek! Semmi más nem kell hozzá, csak egy íj és egy ló.” Két éve Kirgizisztánban a Nomád Olimpiának is nevezett Nemzetközi Nomád Világjátékokon Vermes István Koppány világbajnok lett lovasíjászatban, idén ugyanezt a címet fia, Balázs nyerte el.
A versenyszám után tájékoztatást kértem Koppánytól az eredményekkel kapcsolatban és amikor megtudtam tőle, hogy a fia aranyérmes lett, azt mondta: „Boldogabb vagyok, mint ha én nyertem volna.” Ez a mondat eszembe juttatta egy korábbi gondolatát, miszerint a nemzetépítés alapja, hogy mindent, amit tudunk, továbbadjunk gyermekeinknek. Misem bizonyítja jobban ennek az állításnak az igazát, mint hogy a magyar nemzet immár két lovasíjász világbajnokkal is büszkélkedhet, mégpedig egy családból.
A Kassai Lovasíjász Iskola Felvidéki Vermes törzsének vezetője számára a lovasíjászat nem sport, nem harcművészet, hanem életforma, amely nem csupán a szavak szintjén jelenik meg, de teljesen át is szövi a mindennapi életet. Az idilli birtokon a természettel összhangban él a család, az udvaron saját készítésű jurta, amely „mindig nyitva áll a jótevők és a megszívlelendő gondolatokkal érkező előadók, barátok, táborozók előtt”. A Vág partján a lovak békében, szabadon legelnek a lovasíjászatra és edzésekre kialakított pályák közelében, ahogy beszélgetve sétálunk, Csoma kutya mellettünk baktat, a vízparti nyárfákról szöszt fúj a szél, Koppány füttyszavára pedig körénk gyűlnek a lovasíjász lovak… Álmodni sem tudnék szebbet.
Mikor beültünk a jurtába beszélgetni, még kora délután volt, mire befejeztük, már majdnem sötétedett. Úgy elszállt négy óra, hogy szinte észre sem vettem. Koppány elhivatottsága nemzete iránt, ragaszkodása szülőföldjéhez, a magyarsággal, azon belül pedig a felvidéki magyarokkal kapcsolatos gondolatai, mindenekelőtt pedig éles szemű lényeglátásából fakadó megállapítási odaszögeztek a szőnyeghez, amin ültem.
Azóta többször is volt alkalmam beszélni vele, ami csak még jobban megerősítette az első benyomást, miszerint Vermes István Koppányt a mindennapok feladatait és munkáját alázatosan űző, a szűkebb pátriájáért és a magyar nemzetért munkálkodó embernek ismertem meg, aki megtalálta helyét, útját és küldetését őseink hagyományainak ápolásában és továbbadásában.
Felvidékiként ő maga is tapasztalja a kisebbségi lét hátulütőit, iskolás korában meg is verték, mert anyanyelvén beszélt. A mai napig konzekvensen fellép a magyarokat ért atrocitások ellen. Egynémely többségi nemzet hozzánk való viszonyulásával ellentétben – ahogy Koppány mondja – „Mi magyarok nem vagyunk egyedül!” Az egyik kedvenc történetem, amelyet tőle hallottam bizonyítja ezt. Két éve Kirgizisztánban bekukkantott egy jurtába, ahol egy kirgiz asszony tett-vett, őt pedig heves kézmozdulatokkal tessékelte ki, azonban, mikor bocsánatot kért, az asszony megkérdezte, honnan jött, ő pedig elmondta, hogy magyar. Annak sem kellett több, húzta-vonta be a jurtába, hellyel kínálta és megkérte, hogy várjon egy percet. Hátrament és előre hívta az unokáit, akiknek büszkén mondta: „Nézzétek, ő egy magyar!”
Koppány azt mondja, magyarként olyan szeretetet sehol nem tapasztalt még, mint Kazahsztánban vagy Kirgizisztánban, de meséljen minderről ő maga!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A kiemelt kép Suplicz Anna fotója.
Legutóbbi hozzászólások