A Kárpát-haza Őrei című filmsorozatunk elmúlt öt éve során számos interjúalanyommal szóba került a trianoni nemzettragédia, annak következményei a jelenben, illetve a lehetőségek a jövőre nézve. A történelmi országunkat megcsonkító békediktátum aláírásának századik évfordulóján, ezekből a beszélgetésekből állítottunk össze egy megemlékező gondolatsort.
A filmben megszólal:
Prof. dr. Papp Lajos szívsebész, Dr. Hidán Csaba László régész-történész, Mónus József László, világbajnok tradicionális távlövő íjász, Párkányi-Raab Péter szobrászművész, dr. Csókay András idegsebész, Bíró András Zsolt antropológus-humánbiológus, a Kurultáj főszervezője, Takaró Mihály irodalomtörténész, Dr. Cey-Bert Róbert Gyula író, őstörténet- és vallástörténet-kutató, Dr. Lomnici Zoltán jogász, az Emberi Méltányosság Tanácsának elnöke, Kassai Lajos, a modernkori lovasíjászat megteremtője.
A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.
Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.
Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”
Jómagam egyetlen alkalmat sem szoktam kihagyni, hogy részt vegyek előadásain, erre szerencsére adódnak különféle alternatív alkalmak, amelyeknek hála, sok ismeretet szerezhetünk a magyar irodalomnak az elmúlt rendszer által elhazudott, a tankönyvek által pedig mindmáig elhallgatott szegmenseiről. Wass Albertről, Nyirő Józsefről, Hercegh Ferencről vagy éppen Tormay Cécileről szóló gondolatait hallgatva, mindig büszkeség tölt el, hogy magyarnak születtem.
A magyarság nem más, mint tudatos sors- és kultúravállalás – hívja fel a figyelmet minden alkalommal a Tanár úr előadásai során, és ezt mondta nekem is, mikor a vele készített, alább megtekinthető riportfilmben nemzeti identitásunk mibenlétéről kérdeztem. Úgy véli, különleges nép vagyunk, ezt a különlegességet pedig elsősorban nyelvünknek és kultúránknak köszönhetjük, amely mára létkérdéssé vált számunkra.
Takaró Mihály szerint ma Magyarországon az oktatás a legproblematikusabb, hiszen aki ezt a területet a kezében tartja, az határozza meg a jövő társadalmának gondolkodását és látásmódját. „Ha kihagysz valakit az iskolai tananyagból, két generáció után senki nem tudja, ki volt, kitörlődik a nemzet kollektív kultúrtudatából. De ugyanígy fordítva, ha beviszel valamit a tananyagba, két generáció után mindenki azt gondolja magyar irodalomnak.” A legfőbb kérdés szerinte, hogy milyen generációt kívánunk kinevelni, globalistát, kozmopolitát vagy olyan európait, aki közben magyar?
Amennyiben az a célunk, hogy az elkövetkezendő generációk egyetemes magyarságban gondolkodjanak, akkor Kárpát-medencei magyar irodalmat kellene tanítanunk – szögezi le a Tanár úr, és akkor nem fordulna többet elő, hogy egy budapesti magyar gyerek nem érti, hogy 700 km-re miért magyarul beszélnek. Vannak úgynevezett identitásképző tantárgyak, amilyen a magyar irodalom és nyelv, a történelem vagy az ének-zene, s ha ezeket megfelelően tanítanánk, pár évtized múlva nem lenne semmi gond a magyarságtudattal, hiszen Takaró Mihály szavaival élve: „Egy országot meg lehet szállni, föl lehet darabolni, de amíg nemzeti kultúrája él, addig elpusztíthatatlan.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen.
A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.
Bevallom, velem sincs ez másképp, úgy érzem, évről évre egyre nehezebb felizzítanom magamban a karácsonyi lelkesedés parazsát. Az idei advent negyedik hetébe lépve, mikor már csupán néhány nap választ el a szent ünneptől, még mindig nem tudtam igazán lelkesedni. A mindig rohanó, szürke embertömegekkel zsúfolt szürke utcákon, a hétvégéket sem kímélő év végi hajtás fáradalmait nyögve, esélyem sem kínálkozott a megállásra, a magamba tekintésre, az elmélyülésre vagy, hogy meglássam a szépet, a jót.
Mégis, a Jóisten végül soha nem hagyja, hogy a szívem szürke maradjon így karácsony tájékán. Még jóval korábban kaptam meghívást Takaró Mihály tanár úrtól az általa vezényelt kórus karácsonyi koncertjére. Az igazat megvallva ki is ment a fejemből, s aznap jutott eszembe, egyik helyről a másikra sietve, hogy mintha lenne még valami mára. Vasárnap volt, advent harmadik vasárnapja, de én a sok elintéznivaló közepette akkor is lótottam-futottam. Éppen, hogy odaértem Pesterzsébetre a koncertre, hiszen megígértem – gondoltam – el kell mennem.
Szégyellem is magam így utólag, hogy kissé nyögvenyelősen ment, hiszen ahogy beléptem este 18 óra előtt öt perccel a Pesterzsébet Központi Református Egyházközség templomába, egyből hatalmába kerített az isteni szeretet. Az amúgy sem kicsi templom csurig volt hívekkel, akik mind a koncertre érkeztek. Később tudtam meg, hogy Takaró Mihály tanár úr/karnagy úr negyven éve alapította a gyülekezet vegyes kórusát, s azóta az egyéb fellépések mellett minden évben rendeznek egy karácsonyi zenés, énekes estet a templomban. Csodálatos, nem igaz?
Repertoárjukban több mint kétszáz mű szerepel a zenetörténet minden korszakából, főként magyar nyelven, de sok művet németül, angolul, latinul, spanyolul is énekelnek. Kifejezetten közel áll hozzájuk a barokk zene, kis és nagymestereivel együtt, valamint a XX. századi magyar kórusmuzsika a zeneszerzők felekezeti hovatartozásától függetlenül. Rendszeresen szolgálnak ünnepi és vasárnapi istentiszteleteken, öregek otthonában, kórházakban. Testvér gyülekezeti látogatásaik során pedig bejárták a Kárpát-medence magyar lakta területeit is.
Az előadás alatt aztán végképp elragadtatott állapotba kerültem. A zene valóban csodákra képes. Takaró karnagy úr történetei még izgalmasabbá, érdekesebbé tették a változatos zenei felhozatalt. Egy ízben – valahol a vége felé – azt mondta, a lábvíz a kellemes, nem a karácsony. Ez nagyon megütötte a fülemet, ugyanis édesanyám is mindig ezt mondta: a karácsony nem kellemes, a karácsony áldott, Istentől áldott, boldog.
Ma, amikor nyugatra tőlünk már a szomszédos országban sem tűrik a közintézmények ajtóin a koszorúkat, mikor a karácsonyt nem lehet nevén nevezni sem, hanem télünnepnek, év végi mulatságnak vagy fenyőfaünnepnek kell hívni, mint a kommunizmusban. Mikor a köztéri szobrokról lebontják a keresztet vagy éppen az élelmiszerek csomagolásáról retusálják ki, kötelességünk ragaszkodni a hitünkhöz és tudatosan készülni advent időszakában a karácsonyra, amikor is nem az angyalt várjuk, hogy ajándékot hozzon a fa alá, hanem a világ Megváltójának megszületését ünnepeljük.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a várakozás idején a belső felkészülés helyét átvegyék a külsőségek. Mert ha fontosabbá válik a felszín a lényegnél, akkor félő, hogy rálépünk az útra, amely a keresztek elhagyásához, a fenyőfaünnephez, végül kereszténységünk feladásához vezet. Aszívnek csak egy lökés kell, hogy újra azt érezze, amit ilyenkor kell, hálás vagyok, hogy én mindig megkapom.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások