Mikor Berszán Lajos atya nevét említem, biztos vagyok benne, hogy majdnem mindenki hallott már róla. Igaz, nincs egyfolytában reflektorfényben, de ennek ellenére sokakhoz eljutott az a nem mindennapi történet, hogy Berszán atya a mesebeli gyimesekben iskolát alapított a csángó fiataloknak, s ezzel mérhetetlenül sokat tett megmaradásukért.
Az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum
A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum alapítóját az ott tanuló gyermekek mind a mai napig csak „papbácsinak” szólítják hiszen Berszán atya valóban olyan, mint egy második apuka vagy jóságos nagypapa, aki nevén szólítja a több, mint négyszáz tanulót, s mindegyikükhöz van egy jó szava egy kedves gondolata.
A nagy létszám ellenére mégis, mikor beléptünk a szépen faragott székelykapun, meghallgattuk a reggeli szentmisét, majd az épületet körbejárva megérkeztünk Berszán atya lakrészébe, rögtön éreztem, hogy itt a szeretet mindent átjár és vezérelvként van jelen. Nem beszélve, hogy az atya rögtön betessékelt, és egy-két szorgos segítő által azonnal pompás reggelivel és forró teával kínált bennünket. Nem mondom, jól esett a szíverősítő is a hajnali kelést követően, a sötét, hideg, télies időben a hegyek között megtett hosszú út után.
Az iskola udvara kicsengetéskor, akár egy „virágos mező.”
A beszélgetésünk során az addig tapasztalt pozitív érzések még jobban megerősödtek bennem. Az atya erős kézzel, mégis mérhetetlen szerénységgel, alázattal és rengeteg szeretettel végzi munkáját, ami nem más, mint Isten szolgálata és a gyermekek terelgetése a boldogulás útján.
Márton Áron szentelte pappá, s még a kommunista érában került plébánosként Gyimesfelsőlokra. Már akkor is sokat foglalkozott a gyermekekkel, hittanóráin a tiltás ellenére száz százalékos volt a jelenlét. Mikor két kisleány elsírta bánatát, hogy nincs anyagi lehetőségük a továbbtanulásra, az atyában megszületett az iskolaalapítás gondolata, melyet a mustármagról szóló példabeszéddel szemléltetett: „Az iskola gondolata egy kicsike mustármag volt, amely hatalmas fává nőtt.” Mivel az indulástól érezte, hogy mindezt Isten akarja, mikor elkészült a központi épület, a tetejére a következő felirat került: „Hála és dicsőség Istennek”.
Advent idején érkeztünk, így talán még varázslatosabb volt az ott lét.
A csángó népviseletet könnyű felismerni, de az, hogy olyan sok helyen láthatjuk a fiatalokat beöltözve, nagyrészt szintén Berszán atyának köszönhető, aki meggyőzte gyermekeit a hagyományok ápolásának fontosságáról, de ez sem hétköznapi módon történt… A távolról érkezettek szemének kuriózum a látvány, mikor bérmálkozás vagy kicsengetés alkalmával több, mint négyszáz fiatal népviseletben vonul fel, a pap bácsi szavaival élve, akár egy virágos mező.
Nem csoda, hogy „ha elmennek is szerencsét próbálni, a szívük mégis visszahúzza őket…”
Tekintsék meg Berszán atyával készített videoriportunkat, érdemes!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te Igéd szerint” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Mária válaszát az angyal által közvetített isteni kijelentésre, elhívásra. Úgy vélem, ez a fajta szűzanyai magatartás – a ráhagyatkozás, a feltétel nélküli bizalom az Úr akaratában – hiányzik leginkább a ma emberéből, hiszen a kort, amelyben élünk az individuum felmagasztalása, az egyéni érvényesülés előtérbe helyezése jellemzi. Ebben a lehetőségek tárházával kecsegtető modern világban az ember hajlamos kapzsivá válni, még többet és még többet kívánni – saját maga számára, a „fényűzés” (a fény űzése) során azonban egyre inkább eltávolodik a valódi fénytől.
Pedig legismertebb imánkban, a Miatyánkban is nap, mint nap elmondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, cselekedeteink során azonban már sokkal nehezebb e szavak szerint élni. Talán ez az egyik oka annak, hogy az idei csíksomlyói búcsús szentmise mottójául, a Szűzanya Istenhez intézett szavait választotta a szervező erdélyi ferences rend: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.”
Szent István királyunk ezer esztendővel ezelőtt Mária oltalmába ajánlotta hazánkat, a Kárpát-medencét. A magyarok, köztük leginkább pedig a székelyek és a csángók, azóta is erős Mária-kultuszban élnek. Szintén hasonló kiemelt tisztelettel fordul a Szűzanya felé a lengyel nép, akiknek ugyanazt jelenti a częstochowai Fekete Madonna, mint nekünk a csíksomlyói Szűz Mária kegyszobor.
Częstochowaból érkezett az idei pünkösdi szentmisét celebráló Marian Adam Waligóra pálos szerzetes, a Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, aki olyan prédikációval ajándékozta meg a magyarokat, amelyre sokáig emlékezni fog mindenki, aki figyelmesen végighallgatta. Jómagam csupán négy éve váltam rendszeres búcsújáróvá, de az biztos, hogy ez a beszéd messze felülmúlta a korábban hallottakat. Nem is beszélve a tavalyi év szónokáról, Románia pápai nunciusáról, aki nem átallott szűkebb körben méltatlankodni, amiért az erdélyi magyarok száz év alatt nem voltak képesek beolvadni a románságba, majd levezényelte a szentmisét ötszázezer magyarnak Csíksomlyón. Minderről tavaly írt cikkemben,ITT olvashatnak.
Fenti okok miatt az előző évben nem tudtam megélni az áhítatot, idén azonban Waligóra atya szavai fennkölt lelkesedéssel töltötték meg szívemet. Akarva, akaratlanul eszembe jutott a mondás: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!” A szerzetes minden mondatából kiérződött, hogy ismeri, mi több, érti a magyar lelkületet, hiszen történelmi Magyarországról, egy nemzet közösségéről, szülőföldről beszélt azon a szent magyar helyen, amely ma mégis Romániához tartozik.
A beszéd katartikus pontja kétségkívül Alfie Evans, a nemrég elhunyt huszonhárom hónapos angliai kisfiú halála körülményeinek taglalása volt. Jézus figyelmeztetett minket: „Mindaz, amit a legkisebbnek tesztek, velem teszitek.” Ennek ellenére egy héttel ezelőtt a liverpooli bíróság a szülők akarata ellenére úgy döntött, hogy megszakítja az Alfie életben tartásához szükséges kezelést, a brit legfelsőbb bíróság pedig nem adott helyt a szülők kérésének, hogy Ferenc pápa hívására a római Bambino Gesù kórházba szállítsák át a kisfiút.
Hadd idézzem fel a szónok szavait minderről: „Íme, látjuk, hogyan lehet megölni egy gyermeket, miközben ez a világ a kozmosz legutolsó sarkát is kutatja, feltárja a tenger mélyét, mesterséges intelligenciát alkot, diagnosztizálja a legcsodálatosabb, legprecízebb eszközökkel és gépekkel a legritkább betegségeket, ugyanakkor nem kifizetődő számára megtartani egy kisfiú életét, akinek csak oxigénre, vízre és ételre lett volna szüksége. […] Elfelejtette a barbár világ a szeretet parancsát, elfelejtette az ember legalapvetőbb jogait. […] Napokon keresztül láttuk erőtlenül a megrázó kontrasztot, vagyis egy gazdag ország megcsodált kicsi gyermekét az angol királyi házaspár karjaiban, miközben nem tudott védelmet nyújtani annak a másik kisgyermeknek a liverpooli kórházban.”
Fájdalmasan igaz szavak voltak ezek, amelyek nemcsak a jelenlévőket, de az egész világot elgondolkodásra kell, hogy ösztönözzék. Ahogy a tragikus esetet követően Ferenc pápa is hangsúlyozta: „…az élet egyetlen ura, annak kezdetétől természetes végéig Isten! Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk az élet védelmezésére. Most csendben gondolkozzunk el és imádkozzunk!”
Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, a Szűzanya gyermekeiként még inkább kötelességünk az élet, a család, a gyermekeink védelme. Ceaușescu elvtársnak egy valamiben igaza volt. Azt mondta, a Kárpát-medence azé, aki teleszüli. És míg Erdélyt teleszülték a „hős román anyák”, Magyarországon – ugyan az abortuszok száma az utóbbi években folyamatosan csökkenő tendenciát mutat – még mindig több tízezer beavatkozást végeznek évente. A Kárpát-medencei magyarság megtartásához, elengedhetetlen egy erős Anyaország. Az ehhez szükséges ősi erő és identitástudat azonban sok magyarban él és izzik, mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy majd’ fél évezrede, mostanra évente csaknem félmillióan járulunk a minket oltalmazó Szűz Mária elé Csíksomlyón.
„Büszkék vagytok arra, hogy magyarok vagytok – erről tanúskodik az idehozott számtalan zászló és a helységneveiteket tartalmazó feliratok. Isten, áldd meg a magyart! Áldjon meg mindannyiótokat, akik szeretitek az életet, családjaitokat, gyermekeiteket!” – zárta szavait Waligóra atya, majd – sejtetve a magyarság jelenlegi európai helyzetét és mindenkori küldetését, Fekete István gondolataival tette fel a koronát az elsöprő erejű szónoklatra:
„Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”
Az egyik legmeghatóbb forgatásunk egy Zala megyei községben, Kehidakustányon történt, mégpedig a település polgármesterével, aki – mint kiderült – nem mindennapi ember. A rendszerváltozás előtt – ahogy az a nemzedékre jellemző volt – még csak nem is tudott a határon kívül rekedt magyar közösségek létéről, az első erdélyi útját követően azonban elhatározta, hogy minden mulasztását bepótolja. Többek között öt csángó gyermek tanulmányait és szülőföldön való boldogulását biztosította.
Lázár István 1990-ben, amikor először látta Székelyföldet, megdöbbent, hogy Udvarhelyen mindenki magyarul beszél körülötte. Mint mondja, az azokban az időkben az iskolában szerzett történelmi tudás nem segített abban, hogy tudja, kik élnek ott. Lázár István ekkor „megfertőződött Erdélytől” és eldöntötte, hogy ezután, amint lehetősége adódik, megy. Elhatározta, ő az a fajta magyar lesz, aki „sorsközösséget vállal a magyarsággal.”
2005-ben a kehidai templom felszentelésének kétszázötvenedik évfordulója alkalmából gondolt egyet, és gondolata egészen a Gyimesekig szállt Berszán atyához, akinek áldásos tevékenységéről később mi is forgattunk, beszámolóm ITTérhető el. Berszán atya, akit a helyi diákok csak „Papbácsinak” szólítanak Gyimesfelsőlokon iskolát alapított, hogy a csángó gyermekek magyar nyelvű továbbtanulását biztosítsa.
Végül a kehidakustányi ünnepségen három erdélyi katolikus pap celebrálta a szentmisét, köztük Berszán atya, aki magával hozta az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum ötven fős gyermekkórusát is. Itt erősödött meg igazán az a kapcsolat, amelynek következtében Lázár István öt csángó gyermek továbbtanulását és szülőföldön való boldogulását biztosította.
Könnyes szemmel meséli, hogy családjaik között azóta is tart a barátság, hogy az egyik gyermek elérte álmát és orvos lett, elcsukló hangon olvassa fel a másik leány hozzá intézett sorait, majd azt meséli, hogy senki nem bírta ki könnyek nélkül Berszán atya honosítását a kehidai Deák kúriában. Végül kijelenti, hogy mindezek nélkül üres lett volna az élete és úgy érzi, nem ő adott, hanem ő kapott.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.
Lukács Géza és a szárhegyi káposzta.
Lukács Gézával és feleségével, Melindával egy gyergyói projekt során találkoztam először, amikor is helyi jó vállalkozások kapcsánkészítettünk kisfilmeket a Gyergyói-medencében.Már akkor nagyon szimpatikus volt az a mentalitás, amely meghozva gyümölcsét, a környék jól ismert és közkedvelt termelőivé tette őket. Azóta minden alkalommal – ha lehetőség adódik rá – találkozunk legalább egy kávéra, néhány szóra.
Gézáék szülőföldjükön kezdtek vállalkozásukba, ahol zöldséget termesztenek, virágot nevelnek. A kezdetektől fogva a helyi közösségért való munka volt az elsődleges számukra. Éppen ezért áraik soha nem magasak, a vásárló – ahogy Géza mondja – mindig kap egy jó szót is a murok, a pityóka mellé vagy éppen kóstolót a savanyított káposztából, mielőtt vásárol. Nála a minőség sokkal fontosabb a mennyiségnél, az ő sárgarépáját „lopják a gyermekek a tányérról, mert édes, ízletes”.
A Lukács család a magyar állampolgárság átvételekor.
Talán azért annyira édes, mert Lukácsék szíve-lelke is benne van. Géza – ha kell – egész éjszaka járőrözik a földeken, hogy a pityóka tolvajokat lefülelje, vagy az állatokat távol tartsa, esetleg néhány ócskavasból eszkábál össze földművelésre alkalmas gépezeteket, amelyek székely furfang nélkül megfizethetetlenek lennének.
A helyi közösség szolgálatának legékesebb példájával Géza tavaly rukkolt elő, amikor is levédette a szárhegyi káposzta márkanevet. Mint mondja, ez a fajta háromszáz évre tekint vissza, méltán híres és csak a gyergyószárhegyi földben lesz az igazi. Mivel sokan megpróbálták hamisítani vagy hitványabb káposztát adni ezen a néven, Géza felkerekedett, átvitte akaratát Bukarestben a román hatalmasokon és saját költségére megszerezte a márkanevet.
Az elért eredményt pedig nem sajátította ki magának, nem kér pénzt a márkanév használatáért, hanem ingyen és bérmentve a közösség részére bocsátotta. Így, aki szárhegyi káposztát akar termeszteni, csak annyi a dolga, hogy bebizonyítja, valóban eredeti a terménye, s már meg is kapja a márkajelzést.
A mai nyerészkedő világban, mikor az emberek nagy részének nem számít más, csak a haszonszerzés, az előrejutás, a meggazdagodás, igazán példaértékű ez a székelyföldi kis közösség, s annak mozgatórugója, Lukács Géza.
Vele készült újabb kisfilmünkben Géza beszél az otthonmaradás és a helyben való boldogulás rögös útjáról, amely nem könnyű ugyan, de megéri. Elmondja, miért nagyszerű, mikor egy a közösség összefog és egymásért munkálkodik, illetve mesél a szárhegyi káposzta történetéről is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások