A csíki motívumokkal díszített székelykapun belépve legalább egy évszázaddal vissza is utazom az időben. Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet Csomortáni Gál László és felesége saját kezűleg építettek újra az örökölt telkükön. Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is; a Rózsa nevű leányka egész pontosan ide, ebbe a házba. Szőkén, göndören és mosolygósan mutatja meg a helyet, ahol a világra szentült. Az otthonszülés azonban nem az egyetlen momentum, amelyben Csomortáni Gálék az őseinket követik. Ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a régiek élhettek ebben a házban.
A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. Mint mondja, a gyertyafény romantikája elsőként gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúra alatt volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak. Arany János Családi körét emlegeti, szerinte egy család úgy egészséges, ha együtt vannak; összehúzódnak egy kis helyre esténként „kiki nyúgalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátóak voltak. „Pénzzel nem sok dolgunk volt” – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nem ritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.
Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, mikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen – ahogy mondja – a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a pet palacktól vagy a nylonzacskótól; műanyag hulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet. „Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt, mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?” – teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi, hogy ha szervesen elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, mint szellemiség végleg elveszik.
Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erőteljesen és egyedi módon, hogy beleborzongok, mikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. „A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” – vallja.
Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain, ITT írok.
Zana Diána
Lássuk a filmet:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.”
Dédapám családjának címere.
Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.
2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.
Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.
Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.
Hontalanná váltam…
Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,
A múltra gondolván a szívem is felzokog.
Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?
Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.
Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,
Szabadítsd már fel a szegény székely népet.
Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,
Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?
Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,
A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,
Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,
A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.
(Petke Béla, ~1945.)
Zana Diána
A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak.
A Székelyföldön – azon belül is Erdővidéken – található Barót település már az 1200-as években lakott volt. A magyar történelem és kultúra számos olyan nagy alakja származott innen vagy a közvetlen környékről, akiket munkájuk révén az egész magyar nemzet ismer és elismer. Ilyen volt Benedek Elek, Apáczai Csere János, Baróti Szabó Dávid, nagybaczoni Nagy Vilmos, Kriza János és Bölöni Farkas Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsük.
Barót közepén áll Erdővidék Múzeuma, abban meg az egész világon egyedülállónak számító Masztodon, vagyis gumós fogú őselefánt csontváz, amely szinte teljes egészében épen maradt és a mai napig megtekinthető. A múzeum igazgatója pedig Demeter László történész-muzeológus, aki a magyar jövőbe vetett optimista hitének, a nemzet iránti elkötelezett tenni akarásának és ez irányú, mégis szerteágazó munkásságának köszönhetően, egyértelműen a helyi magyar élet kiemelkedő alakja és mozgatórugója.
Hittel vallja, hogy mi, magyarok rendkívül gazdag és értékes múlttal rendelkezünk, amely kötelez bennünket, s ha mindenki a saját helyén és környezetében eleget tenne ennek a kötelességnek, nem lenne semmi baj. A székelyeket – példának okáért – határőrzés céljából állították a magyar királyok a keleti végekre, s 800-1000 éven keresztül mindig helytálltak.
Minden kornak megvan a maga nehézsége – mondja Demeter László – most még háború sincs, sokkal nehezebb körülmények között mindig volt erő felállni és továbblépni. Az előttünk járók példája és sokkal nehezebb sorsa kötelez bennünket, és ha nem adjuk át örökségüket gyermekeinknek, unokáinknak, megszakad egy több ezer éves történelmi folytonosság.
Úgy véli, eljött az idő, mikor ismét nemzetben gondolkodnak a magyar vezetők, majd egy kis humorral fűszerezve rámutat az igazságra: „Nekem nem vissza kell adni a magyar állampolgárságot, hanem elfogadni a meglévőt, mert a mi nagyszüleinktől, dédszüleinktől nem kérdezték meg, hogy lemondanak-e róla.”
A Tortoma Könyvkiadó tulajdonosaként – rendkívül gazdag, magyar vonatkozású és témájú kiadványai mellett – a dr. Obrusánszky Borbála főszerkesztésében, negyedévente megjelenő Kelet Kapuja című folyóirat felelős kiadója, amely – az akadémikus állásponttal nem egyszer szembehelyezkedve – már harmadik esztendeje igyekszik feltárni a magyar őstörténet valódi arcát. A Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnökeként, olyan identitáserősítő rendezvények szervezője, mint az Erdővidéki Közművelődési Napok, vagy a Magyar Örökség elnevezésű honismereti szabadegyetem és tábor.
Trianon száz éves évfordulójához közeledve, beszélgetésünk során szóba került Székelyföld autonómiájának kérdése is. Demeter László nemcsak az előnyökre, de a benne rejlő veszélyekre is rámutatott, ugyanakkor az egyre gyakrabban tetten érhető transzilvanista gondolkodásmód mentén, a lehetséges megoldásra is rávilágított.
Zana Diána
Minderről bővebben a Demeter Lászlóval készített riportfilmünkben:
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintéze megbízásából.
Tisztán emlékszem a napra, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vasúton utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Ezután meghatározó élmények sora következett, amelyek hatására csak abban az évben tizenháromszor látogattam vissza. Ezek közül emelek ki most egyet, amely egy nagyszerű székely emberhez kapcsolódik, aki a tegnapi napon ünnepelte a 77. születésnapját.
Csíkszeredába érkezve autót béreltünk, azzal folytattuk utunkat. A Sóvidék bebarangolása során pedig, annak kultikus helyére, a turisták által kihagyhatatlan Korondra is ellátogattunk. Számomra a korábban hallott és olvasott legendák keltek életre, mikor megláttam az út két szélén felhalmozott rengeteg portékát. Rögtön fordultam is volna be az első helyiségbe, amikor tapasztalt kollégám megálljt intett.
Ekkor hallottam először Józsa János mester nevét és az íratlan szabályt, amelyet csak azok a bennfentes Erdély-járók ismernek, akiknek a még bennfentesebb székelyek árulták el, mégpedig hogy ha Korondra mész csiprot venni, Józsa János portájára kell vezessen az utad.
A mester iparművészeti tervei és munkái megjelennek a székely balladás porcelán tárgyain. A korondi és más erdélyi népi kerámia motívumok értelmezése és a régi tárgyi leletek alapján kikísérletezett autentikus színek és mázak létrehozásának eredményeként születnek meg az egyedülálló művészeti és néprajzi értékkel bíró fazekas munkák, természetesen „csak tiszta forrásból”.
Mikor először léptem be János bácsi kerámiabirodalmába, egy csodálatos, régi világ tárult a szemeim elé. A festett, mázas kerámiatárgyak százainak minden egyes darabja – mintha lelke lett volna – régi időkről, ősi tudásokról, népi bölcsességekről mesélt.
Mindez már sok éve történt, immáron nálam is számos Józsa János keze munkáját dicsérő alkotás van otthon, és azóta már én is számtalan újoncot avattam be a korondi titokba, hogy honnan is kell kerámiát vásárolni. A titkot átadni azonban, csak úgy érdemes, ha az teljes. Így hozzá kell tenni, hogy azon a bizonyos korondi portán az oda látogató nemcsak művészi értékű kerámiákat talál, de a magyar népi kultúra, az ősök szellemi hagyatéka és a székely-magyar nemzeti önérzet tudatos megélését is megleli, amely minden magyar számára példaértékű.
A képzőművészet minden válfaja igazi teremtő munka, de mégis úgy gondolom, hogy az isteni teremtéshez a kerámiaművészet áll a legközelebb. Ugyan a szobrász is alakokat, formákat hoz létre, viszont ő kővel, márvánnyal, fával dolgozik. A kerámiaművész azonban agyaggal, ami – természettudományi meghatározása szerint – nem más, mint a 0,002 mm-nél kisebb szemnagyságú talaj. Vagyis föld. Józsa János esetében a székely föld, az anyaföld.
Közeledik Hamvazószerda napja, amikor is a pap következőképpen figyelmeztet bennünket: „Porból vagy és porrá leszel”. Eleink azonban ezt némileg másképp, mégpedig úgy mondták: „Fődbő’ lettél, fődbő’ éltél, főddé leszel.” A Jóisten sárból, azaz földből és vízből gyúrta Ádámot, az első embert, majd életet lehelt belé. Az Ádám név héber jelentése is föld. János bácsi tehát a Jóisten anyagával, az agyaggal dolgozik, természetesen a földi léptékek szerint, de mégis teremtő munkával. A korongon megszülető formák a „fődből születés, fődből élés, és főddé válás” isteni teremtő körforgásáról mesélnek, amely körforgásnak mi mindannyian részesei vagyunk.
Isten adjon még sok teremtő munkával megáldott alkotó évet János bácsinak!
Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.
A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.
A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-én Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.
Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.
1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.
A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.
A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.
A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas román túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.
A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.
A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.
Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások