Tisztán emlékszem a napra, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vasúton utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Ezután meghatározó élmények sora következett, amelyek hatására csak abban az évben tizenháromszor látogattam vissza. Ezek közül emelek ki most egyet, amely egy nagyszerű székely emberhez kapcsolódik, aki a tegnapi napon ünnepelte a 77. születésnapját.
Csíkszeredába érkezve autót béreltünk, azzal folytattuk utunkat. A Sóvidék bebarangolása során pedig, annak kultikus helyére, a turisták által kihagyhatatlan Korondra is ellátogattunk. Számomra a korábban hallott és olvasott legendák keltek életre, mikor megláttam az út két szélén felhalmozott rengeteg portékát. Rögtön fordultam is volna be az első helyiségbe, amikor tapasztalt kollégám megálljt intett.
Ekkor hallottam először Józsa János mester nevét és az íratlan szabályt, amelyet csak azok a bennfentes Erdély-járók ismernek, akiknek a még bennfentesebb székelyek árulták el, mégpedig hogy ha Korondra mész csiprot venni, Józsa János portájára kell vezessen az utad.
A mester iparművészeti tervei és munkái megjelennek a székely balladás porcelán tárgyain. A korondi és más erdélyi népi kerámia motívumok értelmezése és a régi tárgyi leletek alapján kikísérletezett autentikus színek és mázak létrehozásának eredményeként születnek meg az egyedülálló művészeti és néprajzi értékkel bíró fazekas munkák, természetesen „csak tiszta forrásból”.
Mikor először léptem be János bácsi kerámiabirodalmába, egy csodálatos, régi világ tárult a szemeim elé. A festett, mázas kerámiatárgyak százainak minden egyes darabja – mintha lelke lett volna – régi időkről, ősi tudásokról, népi bölcsességekről mesélt.
Mindez már sok éve történt, immáron nálam is számos Józsa János keze munkáját dicsérő alkotás van otthon, és azóta már én is számtalan újoncot avattam be a korondi titokba, hogy honnan is kell kerámiát vásárolni. A titkot átadni azonban, csak úgy érdemes, ha az teljes. Így hozzá kell tenni, hogy azon a bizonyos korondi portán az oda látogató nemcsak művészi értékű kerámiákat talál, de a magyar népi kultúra, az ősök szellemi hagyatéka és a székely-magyar nemzeti önérzet tudatos megélését is megleli, amely minden magyar számára példaértékű.
A képzőművészet minden válfaja igazi teremtő munka, de mégis úgy gondolom, hogy az isteni teremtéshez a kerámiaművészet áll a legközelebb. Ugyan a szobrász is alakokat, formákat hoz létre, viszont ő kővel, márvánnyal, fával dolgozik. A kerámiaművész azonban agyaggal, ami – természettudományi meghatározása szerint – nem más, mint a 0,002 mm-nél kisebb szemnagyságú talaj. Vagyis föld. Józsa János esetében a székely föld, az anyaföld.
Közeledik Hamvazószerda napja, amikor is a pap következőképpen figyelmeztet bennünket: „Porból vagy és porrá leszel”. Eleink azonban ezt némileg másképp, mégpedig úgy mondták: „Fődbő’ lettél, fődbő’ éltél, főddé leszel.” A Jóisten sárból, azaz földből és vízből gyúrta Ádámot, az első embert, majd életet lehelt belé. Az Ádám név héber jelentése is föld. János bácsi tehát a Jóisten anyagával, az agyaggal dolgozik, természetesen a földi léptékek szerint, de mégis teremtő munkával. A korongon megszülető formák a „fődből születés, fődből élés, és főddé válás” isteni teremtő körforgásáról mesélnek, amely körforgásnak mi mindannyian részesei vagyunk.
Isten adjon még sok teremtő munkával megáldott alkotó évet János bácsinak!
Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.
A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.
A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-én Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.
Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.
1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.
A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.
A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.
A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas román túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.
A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.
A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.
Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:
„Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a Te Igéd szerint” – olvashatjuk Lukács evangéliumában Mária válaszát az angyal által közvetített isteni kijelentésre, elhívásra. Úgy vélem, ez a fajta szűzanyai magatartás – a ráhagyatkozás, a feltétel nélküli bizalom az Úr akaratában – hiányzik leginkább a ma emberéből, hiszen a kort, amelyben élünk az individuum felmagasztalása, az egyéni érvényesülés előtérbe helyezése jellemzi. Ebben a lehetőségek tárházával kecsegtető modern világban az ember hajlamos kapzsivá válni, még többet és még többet kívánni – saját maga számára, a „fényűzés” (a fény űzése) során azonban egyre inkább eltávolodik a valódi fénytől.
Pedig legismertebb imánkban, a Miatyánkban is nap, mint nap elmondjuk: „Legyen meg a Te akaratod”, cselekedeteink során azonban már sokkal nehezebb e szavak szerint élni. Talán ez az egyik oka annak, hogy az idei csíksomlyói búcsús szentmise mottójául, a Szűzanya Istenhez intézett szavait választotta a szervező erdélyi ferences rend: „Legyen nekem a Te Igéd szerint.”
Szent István királyunk ezer esztendővel ezelőtt Mária oltalmába ajánlotta hazánkat, a Kárpát-medencét. A magyarok, köztük leginkább pedig a székelyek és a csángók, azóta is erős Mária-kultuszban élnek. Szintén hasonló kiemelt tisztelettel fordul a Szűzanya felé a lengyel nép, akiknek ugyanazt jelenti a częstochowai Fekete Madonna, mint nekünk a csíksomlyói Szűz Mária kegyszobor.
Częstochowaból érkezett az idei pünkösdi szentmisét celebráló Marian Adam Waligóra pálos szerzetes, a Jasna Góra-i pálos kolostor házfőnöke, aki olyan prédikációval ajándékozta meg a magyarokat, amelyre sokáig emlékezni fog mindenki, aki figyelmesen végighallgatta. Jómagam csupán négy éve váltam rendszeres búcsújáróvá, de az biztos, hogy ez a beszéd messze felülmúlta a korábban hallottakat. Nem is beszélve a tavalyi év szónokáról, Románia pápai nunciusáról, aki nem átallott szűkebb körben méltatlankodni, amiért az erdélyi magyarok száz év alatt nem voltak képesek beolvadni a románságba, majd levezényelte a szentmisét ötszázezer magyarnak Csíksomlyón. Minderről tavaly írt cikkemben,ITT olvashatnak.
Fenti okok miatt az előző évben nem tudtam megélni az áhítatot, idén azonban Waligóra atya szavai fennkölt lelkesedéssel töltötték meg szívemet. Akarva, akaratlanul eszembe jutott a mondás: „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki, oba zuchy, oba zwawi, niech im pan bóg blogoslawi!”, azaz: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát, vitéz, s bátor mindkettője, áldás szálljon mindkettőre!” A szerzetes minden mondatából kiérződött, hogy ismeri, mi több, érti a magyar lelkületet, hiszen történelmi Magyarországról, egy nemzet közösségéről, szülőföldről beszélt azon a szent magyar helyen, amely ma mégis Romániához tartozik.
A beszéd katartikus pontja kétségkívül Alfie Evans, a nemrég elhunyt huszonhárom hónapos angliai kisfiú halála körülményeinek taglalása volt. Jézus figyelmeztetett minket: „Mindaz, amit a legkisebbnek tesztek, velem teszitek.” Ennek ellenére egy héttel ezelőtt a liverpooli bíróság a szülők akarata ellenére úgy döntött, hogy megszakítja az Alfie életben tartásához szükséges kezelést, a brit legfelsőbb bíróság pedig nem adott helyt a szülők kérésének, hogy Ferenc pápa hívására a római Bambino Gesù kórházba szállítsák át a kisfiút.
Hadd idézzem fel a szónok szavait minderről: „Íme, látjuk, hogyan lehet megölni egy gyermeket, miközben ez a világ a kozmosz legutolsó sarkát is kutatja, feltárja a tenger mélyét, mesterséges intelligenciát alkot, diagnosztizálja a legcsodálatosabb, legprecízebb eszközökkel és gépekkel a legritkább betegségeket, ugyanakkor nem kifizetődő számára megtartani egy kisfiú életét, akinek csak oxigénre, vízre és ételre lett volna szüksége. […] Elfelejtette a barbár világ a szeretet parancsát, elfelejtette az ember legalapvetőbb jogait. […] Napokon keresztül láttuk erőtlenül a megrázó kontrasztot, vagyis egy gazdag ország megcsodált kicsi gyermekét az angol királyi házaspár karjaiban, miközben nem tudott védelmet nyújtani annak a másik kisgyermeknek a liverpooli kórházban.”
Fájdalmasan igaz szavak voltak ezek, amelyek nemcsak a jelenlévőket, de az egész világot elgondolkodásra kell, hogy ösztönözzék. Ahogy a tragikus esetet követően Ferenc pápa is hangsúlyozta: „…az élet egyetlen ura, annak kezdetétől természetes végéig Isten! Nekünk pedig az a kötelességünk, hogy mindent megtegyünk az élet védelmezésére. Most csendben gondolkozzunk el és imádkozzunk!”
Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, a Szűzanya gyermekeiként még inkább kötelességünk az élet, a család, a gyermekeink védelme. Ceaușescu elvtársnak egy valamiben igaza volt. Azt mondta, a Kárpát-medence azé, aki teleszüli. És míg Erdélyt teleszülték a „hős román anyák”, Magyarországon – ugyan az abortuszok száma az utóbbi években folyamatosan csökkenő tendenciát mutat – még mindig több tízezer beavatkozást végeznek évente. A Kárpát-medencei magyarság megtartásához, elengedhetetlen egy erős Anyaország. Az ehhez szükséges ősi erő és identitástudat azonban sok magyarban él és izzik, mi sem mutatja ezt jobban, mint, hogy majd’ fél évezrede, mostanra évente csaknem félmillióan járulunk a minket oltalmazó Szűz Mária elé Csíksomlyón.
„Büszkék vagytok arra, hogy magyarok vagytok – erről tanúskodik az idehozott számtalan zászló és a helységneveiteket tartalmazó feliratok. Isten, áldd meg a magyart! Áldjon meg mindannyiótokat, akik szeretitek az életet, családjaitokat, gyermekeiteket!” – zárta szavait Waligóra atya, majd – sejtetve a magyarság jelenlegi európai helyzetét és mindenkori küldetését, Fekete István gondolataival tette fel a koronát az elsöprő erejű szónoklatra:
„Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, ha veled van az imádság és veled van az Isten.”
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Ekkor hallottam először Józsa János mester nevét és az íratlan szabályt, amelyet csak azok a bennfentes Erdély-járók ismernek, akiknek a még bennfentesebb székelyek árulták el, mégpedig hogy ha Korondra mész csiprot venni, Józsa János portájára kell vezessen az utad.
Legutóbbi hozzászólások