Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáitHova tűnt a vitézség, fiúk?Betilthatatlan szívdobogás
Dr. Zétényi Zsoltot a legtöbben az 1991-es Zétényi-Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat kidolgozójaként és beterjesztőjeként ismerik. A kommunista bűnösök felelősségre vonásáról szóló törvényjavaslatot akkor az Országgyűlés elfogadta, de az Alkotmánybíróság 1992-ben mégis megsemmisítette.
A ’90-es évek elejétől azonban az Ügyvéd úr elkezdett behatóan foglalkozni a Szent Koronával is, amellyel kapcsolatban számtalan írása megjelent. Mikor megkerestem, leginkább az ezzel kapcsolatos ismereteire, tapasztalataira voltam kíváncsi.
A Szent Korona-tan és a Szent Korona-eszme képezi a Magyar Történeti Alkotmány magját, azét az egyedülálló alkotmányét, amely időtlen idők óta szokásokból, dekrétumokból, később törvényekből és a hozzá tartozó gyakorlatból tevődött össze, melynek ereje abban áll, hogy olyan értékeket, bölcsességeket tükröz, melyek a nemzet lelkéből, egyéniségéből fakadnak, létének organikus lenyomata.
A Szent Korona-tan lényege, hogy az uralkodó és a nemzet közösen hozza a törvényeket. A Szent Korona-eszme pedig mindazokat a gondolatokat és filozófiai, teológiai elképzeléseket jelenti, amelyek a Szent Koronához fűződnek, mint például a Szent István-féle ország felajánlás.
Beszélgetésünk során előkerült egy érdekes fogalom, mégpedig a nemzetkoronázás, illetve annak szükségessége. „Hol van az a magyar nemzet, amely úgy gondolkodik, ahogy a Szentkoronás időkben gondolkodtak?” – tette fel a kérdést az Ügyvéd úr, aki szerint a Szent Korona ébredező állapotban van, de ahhoz, hogy kiteljesedjen, s maga a nemzetkoronázás megvalósuljon, fel kell építeni egy rég elfeledett lelkiséget.
Olyan oktatási stratégiára volna szükség, amely során a magyar szellemiség kulcsfontosságú kérdései bekerülnek a gyermek gondolkodásába. Elengedhetetlen a hazafias nevelés, ugyanakkor az ország vezetőségét is a nemes gondolatok, tehát a becsületesség, az Istenesség, a tisztesség, a hazaszeretet kell, hogy áthassa.
Jövőnk alapja – Zétényi Zsolt szerint – a hagyományos értékrend, az Istenkapcsolat és a szeretetelvűség megvalósítása. Kulcskérdés, hogy a jelen magyarsága képes-e létrehozni egy olyan szeretetközösséget, amely a lakosságot nemzetté kovácsolja. Vannak-e olyan közös nemes és emelkedett célok, amelyek mentén mindez megvalósulhat? Van-e realitása annak, hogy ismét a Szent Korona akarata mentén határozza meg magát a magyarság? Jogilag visszaállíthatóak-e a korábbi állapotok?
Ehhez hasonló kérdéseket boncolgatunk dr. Zétényi Zsolttal riportfilmünkben.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
„Akik több gyermeket vállalnak, azokat több gyermekkéz öleli át” – így hangzott az a bölcs gondolat, amely akár velejét is képezheti a Zán Fábián Sándorral való beszélgetésünknek, de amelyet még számos hasonló követett.
Megrendítő volt hallani, hogy a Kárpátaljai Református Egyház püspöke milyen tiszta egyszerűséggel látja az életet hitén, Istenszeretetén keresztül Kárpátalján, a legnehezebb sorsú magyar közösségben. Szemléletmódja nem merül ki a prédikált szavakban, hiszen feleségével öt gyermekük született, akik közül legidősebb lányukat négyévesen egy autóbalesetben elveszítették. Meggyőződéssel vallja, hogy ha jót akarunk cselekedni, ha gyermeket akarunk nevelni, ahhoz meg fogjuk kapni a megfelelő anyagi hátteret is a Jóistentől. A pénznél azonban sokkal fontosabb, hogy türelemmel, szeretettel és áldozatkészséggel forduljunk utódaink felé.
A háború alatt, az infláció, a nehéz gazdasági helyzet próbáját kell kiállnia a kárpátaljaiaknak, a Püspök úr mégis derűlátó, úgy véli, a panaszkodás nem vezet sehova, helyette inkább kiutat kell keresni ebből a helyzetből, amely nem más, mint a hazafiasság próbája. De – ahogy mondja – nem az a próba hogy elmegy valaki otthonról hanem, hogy végül hazajön-e. De hiszi, – mi több, biztos benne – hogy a Kárpátalján élő magyarok hazafiak és patrióták.
„Mihez képest van most nehéz sorsunk?” – teszi fel a kérdést Zán Fábián Sándor. Volt, hogy az embernek elvették a házát, a földjét, a szeretteit, most pedig az a legnagyobb problémánk, hogy három évig kell dolgozni egy új autóért – mondja. Ahelyett, hogy bedőlünk a média által közvetített „tetszelgős világnak”, annak kéne örülnünk, hogy van kivel leülnünk az asztalhoz vasárnaponként, mert ez az igazi érték, nem a nagy ház vagy a gyors autó… Mindannyian fontolóra vehetnénk a püspök szavait: „Lehet kimondani valamire, hogy elég!”
Zán Fábián Sándor elsődleges küldetésének tartja Isten országának építését, azonban azt sem feledi, hogy ezt a küldetést magyarként kapta Kárpátalján. „Mi magyarokként éljük itt meg a mindennapjainkat és azt szeretnénk, ha a gyermekeink is magyarok lennének, magyarul beszélnének, magyarul hívnák az Isten nevét segítségül és magyarul adnának hálát is.”
Vallja, hogy a megmaradás záloga a magyar gyermek, s a kárpátaljai magyarság jövője, ennek a nemzedéknek a hitén, szorgalmán és hűségén fog múlni. Éppen ezért a Kárpátaljai Református Egyház az 500 éves reformáció kapcsán nem Luther és Kálvin szobrokat emelt, hanem megpróbálták és azóta is igyekeznek elősegíteni, hogy azokban a családokban, ahol a gyermekáldás lelkileg lehetséges, ott szülessenek is meg a magyar gyermekek.
„Az életünk attól lesz értékes, amit azokért tettünk, akik előttünk jártak, és amit azoknak adunk át, akik utánunk jönnek” – Zán Fábián Sándor püspök úr gondolatainak jegyében ajánlom a vele készült riportfilmünket!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Miután elolvastam Dr. Cey-Bert Róbert Gyula ’Atilla – A hun üzenet’ című könyvét, az volt az első dolgom, hogy megvettem az összes többit. Művei hiánypótlóak, a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából elengedhetetlen alkotások. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány – A fény harcosát’, a ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’ vagy a ’Szabadságharcost’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.
Izgatottan vártam, hogy hosszabban elbeszélgethessek a szerzővel, akinek kalandos életútja az ’56-os magyar szabadságharccal kezdődött. Megrendítő volt hallani az eseményeket olyasvalakitől, aki személyesen átélte azokat, aki égő benzines üveggel dobta meg az orosz tankokat, aki kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát, akinek – saját elmondása szerint – élete legszebb hete volt, mikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát. Könnyes szemmel mesélte, hogy ebben az egy hétben ismeretlen emberek ölelkeztek az utcán, a sebesülteknek, az elesettek családjainak kirakott ládák azonnal megteltek pénzzel, hogy a betört kirakatokból senki nem vett el semmit. Aztán jött november 4-e és a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott.
Cey-Bert Róbertnek menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték. Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi.
Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, ősi tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie, hogy mit jelenthetett kétezer évvel ezelőtt és még régebben őseink számára az élet. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették, ezért tanult a burmai őserdőben Amő táltostól és ezért mélyült el a buddhizmus tanaiban is.
Dr. Cey-Bert Róbert Gyula élményei, kutatómunkája és megszerzett tudása által azon dolgozik, hogy a magyar nép lelkileg újra megerősödjön, kigyógyuljon a betegségéből, amelynek legfőbb oka, hogy elvágták gyökereitől és olyan történelmet erőltettek rá, amely nem a sajátja, amely megbetegítette. Mint mondja, ma szellemi rabszolgaság fenyegeti az egész világot, amelynek a magyarság – mint szabadságharcos nép – képes ellenállni.
Történelmünk során számtalanszor bizonyítottuk, hogy megvan bennünk a kulturális, szellemi, lelki túléléshez szükséges kulcs. Nagyon sokszor el akartak már bennünket tüntetni a Föld színéről, mégis itt vagyunk. Ahhoz azonban, hogy ez továbbra is így maradjon, tenni kell! Cey-Bert Róbert szerint ez mindannyiunk feladata: lelki, szellemi összefogásra van szükség, hogy gyermekeinknek irányt mutathassunk, hogy megerősítsük magunkban és bennük is az ősi energiákat.
De beszéljen minderről ő maga!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
„A történelmünket, az elmúlt ezer esztendőt tőlünk nem lehet elvenni. A szent helyeken, amelyek most esetleg más országokhoz tartoznak, a mi őseink éltek, alkottak, építettek templomot, nyertek csatákat vagy véreztek el. Ezek emléke alkotja a mi kultúránkat.”
(Somogyi Győző)
Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze
Valahogy úgy képzelem el a Mennyország kapuját, mint a képen látható bejáratot. A népies faragott faszárnyak kitárulnak, a ragyogó napsütésben friss szénaillat terjeng, az állatok békésen legelésznek, kapirgálnak, vagy ami éppen jellegükből adódik. A rusztikus kövekkel kirakott út játékosan kacskaringózik befelé a tradicionális nádfedeles parasztházak között az udvaron keresztül a hegyekkel szegett horizont felé. Salföld leghíresebb birtokának kapuja valóban egy földi Mennyországba vezet, még az is stimmel, hogy a szentpéteri tiszta szeretet, a csupa mosoly és jóság tárja ki a látogató előtt azt.
Somogyi Győző festő- és grafikusművész, a Nemzet Művésze, szobrászművész feleségével, Dalmávala magyar falurombolások idején – mikor mindenki a városba igyekezett – hagyta el Budapestet, s költözött a festői Káli-medence ihlető környezetébe, hogy létrehozzanak egy szigetet, amely maga a kakaskukorékolásban zengő földi Paradicsom. Egy olyan ősi kötelékekkel a földbe kapaszkodó szikla, aminél fogva – Győző szavaival élve – ki lehet fordítani a sarkából a világot.
Az újjáépített mesevilág Salföldön
A művész minden mérhetetlen bölcsességgel és évezredes tudással átitatott szavával, tettével és művészetével a magyar nemzet és a kereszténység szolgálatában áll. Művészetén túl, ezt sugallja a maga köré felépített élettér is, a természet, a jószág – azon belül is az ősi magyar fajták – szeretete, az ősi gazdálkodó életmód kialakítása, a nemzeti hagyományok ápolása is.
Kevés olyan embert ismerek, aki annyira behatóan, részletesen és sokrétűen foglalkozik a magyar kultúrával, tradícióinkkal, mint a katolikus teológián történész doktorátust szerzett Somogyi Győző. Az ötszáz éves, középkori ikonfestészetben használt tojástempera technikájával készített monumentális életművében a legapróbb részletekig rekonstruálta a magyar történelem kiemelkedő alakjait, a magyar hadtörténet momentumait, eszközeit, fegyvereit, jelképeit, zászlóit, megörökítette a keresztény kultúrkör szereplőit, és még sorolhatnám.
Dalma asszony
A birtokon saját kezével korhűen újjáépített parasztházainak és épületeinek ornamentikáját, homlokzat- és vakolatdíszeit rengeteg tanulmányozást, kutatást és könyvkiadást követően tökéletesen visszaállította, s ezen épületek egyikében létrehozta huszármúzeumát, amely az általa vezetett hagyományőrző huszárcsapat, a Salföldi Kopjások hadiszállásává vált. Somogyi Győzőnek köszönhető az is, hogy Erdélyben újjáéledt a huszár hagyományőrzés tradíciója.
A csupa mosoly, délceg magyar huszáron nem látszik meg a kor, hetvenöt évesen is egyenes háttal vágtázik hét shagya arab lovának valamelyikén, vagy hórihorgas léptekkel közelít rajckajuh nyája felé, hogy megmutassa, mik a jellegzetességei az ősmagyar fajtának, esetleg a tojásokat szedi össze a tyúkudvarban vagy a szamarakat tereli be az istállóba. Mikor Dalma asszonytól megkérdeztem, hogy mikor van ennyi teendő mellett a művésznek ideje alkotni, mosolyogva azt felelte, amint akad öt perce, már rajzolgat is valahol valamit.
A hagyományőrző huszár lóháton
Úgy gondolom, hogy aki Istent szolgálja, az előbb-utóbb meg is kapja a szolgálathoz szükséges feltételeket. Somogyi Győző kacagva meséli, hogy bejegyzett gazdaként arról van papírja, hogy paraszt, arról azonban nincs, hogy művész, mivel abban a korszakban felvételizett a Képzőművészetire, amely a Somogyi Győző félék előrejutását nem támogatta, így maradt a nyomda, ahol megtanulta a különböző technikákat. Művészetét a jó, a szépség, s Isten szolgálatába állítva mégis a kortárs magyar képzőművészet egyik legkiemelkedőbb alakjává vált.
Engedjék meg, hogy kisfilmünkben elkalauzoljam Önöket a művész által teremtett szigetre, a boldogság, a szépség birodalmába, oda, ahol a hazaszeretet, a magyar kultúra és a keresztény hagyományok, a nemzeti identitás magától értetődik, Somogyi Győző világába!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
áját követi.
Legutóbbi hozzászólások