Minden egészséges nemzet ezer szállal kötődik mondáihoz, legendáihoz, eredettörténetéhez, ősi hagyományaihoz, hiszen ezek alapozzák meg kollektív önazonosságtudatát. Ahogy Kassai Lajos mondta nekem egyszer; ha egy néptől elveszik legendáit, tudathasadásos állapotba kerül. A magyarsággal éppen ez történt. Történelmünk során számtalanszor próbáltak elpusztítani bennünket nemcsak fizikai, de lelki-szellemi értelemben, éppen a történelmünktől való szándékos megfosztással, annak meghamisításával, elferdítésével, tudatos félremagyarázásával. Nem kell sokat visszamennünk az időben, még a közelmúltban – a kommunizmus és a szocializmus évei alatt – is nagyiparban zajlott a történelemhamisítás, a hamisítók szellemi utódainak pedig ma is érdeke a nemzet tudatlanságának fenntartása.
„A Yotengrit letisztult értelmezés szerint és lényegét tekintve nem a harcról szól. Hanem a szeretetről, a szabadságról, egymás megbecsüléséről, a nem ártásról, nem bántásról, igazságról, bölcsességről, összefogásról.” (dr. Darnói Tibor)
Mikor Napóleon megkérdezte Talleyrandtól, hogy mit tegyen a magyarokkal, a tanácsadója azt felelte: „A magyarok becsülik nagyjaikat, és büszkék a múltjukra. Vedd el múltjukat, és azt teszel velük, amit csak akarsz!” Ezt az elvet követték a Habsburgok is; a bécsi kancellária utasításba adta, hogy a rebellis magyaroknak írjanak az osztrák történészek egy olyan őstörténetet, amelyre nem lehetnek büszkék. Jött Paul Hunsdorfer, Joseph Budenz, és az idegenszívűek gróf Széchenyi István nagyreményű Akadémiáján megkezdték az idegen elméletek gyártását és azok ráerőltetését a nemzetre.
A magyar azonban különös fajta, sokáig hajlandó tűrni, szinte a végtelenségig képes igába hajtott fejjel várni, de abban az utolsó pillanatban mégis mindig megmutatkozik a magyar virtus – és, ahogy a Kossuth nóta is szól – akkor mindnyájan megyünk. Úgy gondolom, ezúttal sincs már messze az a bizonyos utolsó pillanat. Ezt bizonyítja, hogy az emberek tömegesen kezdenek érdeklődni valós történelmünk iránt, laikusok kutatják fáradhatatlanul az igazságot és egyre többen keresik Istent, Öregistent, a Magyarok Istenét.
Nagy az érdeklődés a tekintetben, hogy a keresztény vallásra való áttérítés előtt mi volt őseink hite. Feltételezések szerint a magyar, kezdetektől fogva egyistenhívő, őskeresztény, Jézus-hitű, a MAG, a tudás népe volt, ahogy nyelvünk szerkezete is őrzi, mellérendeltségen alapuló szeretetvallást gyakorolt. A Szent István által megkezdett, keresztény hitre való térítés során az ősvallást és annak minden tényezőjét, a rovásírást, a tudás hordozóit – nevezzük őket táltosoknak, mágusoknak vagy bárhogyan – szisztematikusan igyekeztek elpusztítani. Szükségszerű, de hatalmas áldozat árán, kereszténnyé vált a magyarság.
Máté Imre
Azonban, ha egy nemzet valaha a tudás birtokosa volt, és Istentől rendelt küldetése van, hiszem, hogy lehetetlen írmagostól kipusztítani belőle ezt a tudást és küldetéstudatot. Ott lappang mélyen, a ráhordott szenny és hazugság alatt a mag, amely óhatatlanul kihajt és utat tör magának a fény felé. A magyar ősvallás magja túlélte a pusztító korokat, mert a tudók évszázadokon keresztül szóban hagyományozták egymásnak. A Rábaközben élő táltosok megőrizték a 8-10 ezer évre visszanyúló bölcseletet, amely II. András korától belső emigrációba kényszerült egészen a 20. századig, amikor is Máté Imre, aki maga is tudó, a hagyaték őrzője volt, a negyvenkilencedik bácsa a sorban, lejegyezte és Yotengrit címmel elérhetővé tette mindenki számára. Imre bácsi azóta eltávozott e világból, de a szellemiséget – úgy gondolom – a legmegfelelőbb emberre, dr. Darnói Tiborholisztikus orvosra bízta, akinek ezúton is szívből köszönöm, hogy segítségével rátaláltam a Yotengrit útjára. Mindenkit arra bíztatok, hogy keressék dr. Darnói Tibor tanítását, aki nemcsak ápolja és átadja az ősi szellemiséget, de holisztikus látásmóddal a jelenkor nehézségeihez, a modern kor kihívásaihoz igazítja, együttesen gyógyítva testet, lelket és szellemet.
A magyarok ősi, úgynevezett BÜÜN vallását, annak hitvilágát, a hozzá tartozó szellemiséget, erkölcsiséget és szokásokat elolvasva, nem túlzás azt állítanom, hogy megvilágosodtam. Nem véletlenül használom ezt a szót, ugyanis a BÜÜN egy tőről fakad a megvilágosodásra, vagyis a felébredésre törekvő buddhizmus gyökerét képező bön vallással. Nagyszerű felismerésekben volt részem, a korábban zavaros, meg nem értett, római katolikus vallásomon keresztül megoldhatatlannak látott hitbéli problémákra egytől-egyig választ kaptam. Elemi erővel hasított belém a felismerés, hogy mindez az enyém, a sajátom, ez az Istenhez vezető magyar út. Egy csapásra helyére került minden.
A BÜÜN vallás megmutatja azt a mély magyar lelkület, amelyet mindannyian magunkban hordozunk, a Yotengrit pedig segít a felszínre hozni. Arra bíztatok minden magyar embert, olvassa el, ismerkedjen vele, ízlelgesse ezt a tudást! Ismerősnek fog hatni, érezni fogja, hogy nem idegen, mások által ránk erőltetett gondolatok gyűjteménye, hanem teljes mértékben a sajátunk, évezredek során kialakult és megerősödött, sallangoktól mentes, tiszta tudás és szellemiség, melynek gyújtópontjában az egy Isten áll, aki szeretettel fordul teremtett világa felé, nem bosszúálló, nem vár áldozatra, kiengesztelésre és cselekedeteink alapján mér bennünket.
Dr. Darnói Tibor, a Yotengrit Alapítvány elnöke.
Közel nyolc évszázadon át elzárva szunnyadt a tudás, hogy amikor eljön az ideje, a magyarság visszakaphassa azt. Őrzői meghagyták, hogy „csak akkor szabad papírra vetni, ha nagy bajban a Nemzet.”A harmadik évezred küszöbén Máté Imre úgy érezte, elérkezett az idő és a rábaközi tudók által megőrzött bölcseletet hét szent és két profán künv formájában jegyezte le. Nem kérdés, hogy elérkeztünk arra a pontra, amikor is elengedhetetlenné vált a tudatváltás, amelyben a magyarságnak szerepe van. Keleti bölcsek, látnokok, váteszek üzenetei igazolják.
A Dalai Láma így fogalmaz: „A lehetőség eljött az Önök számára, hogy kibontakoztassák képességeiket és megmutassák a világnak szellemüket, kezdeményezőképességüket. […] egy ilyen nagy múltú nemzet fényes jövő előtt áll.” A nepáli Fehér Királyi Kolostor vezetője, Tanpai Rinpoce láma, magyarországi tartózkodása idején a következőket nyilatkozta: „Önök, magyarok elképzelni sem tudják, milyen büszkék lehetnek nemzetükre, magyarságukra. Mi biztosan tudjuk, hogy a világ szellemi, lelki és spirituális megújhodása az Önök országából fog elindulni.”Pio atya üzenete szerint: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre.”
A Yotengrit könyveit tanulmányozva egyértelművé válik, miért is nevezték a magyart a tudás népének, amely nem ura, hanem része volt a természetnek és egyfajta duális világban gondolkodott, amelyet az egymás mellé rendeltség, az összefogás, a közös teremtés, a „jó szomszédság” elve alakított. Közösségben gondolkodott, de az egyént nem rendelte alá annak, szellemiségének fő alkotóeleme a szeretet, az egyenlőség, a szabadság (mindent szabad, amíg azzal másnak nem ártunk), a becsület, az igazságosság, a testvériség (andaság) és a bölcsesség volt. Mindenki a saját maga legjobb tudását tette hozzá a világhoz, amelyben nő és férfi egyenrangúak és feladatuk Isten teremtő munkájának folytatása, amint a BÜÜN egyik legfontosabb tétele is tükrözi: „Egy, egyből kettő, kettő meg egy.” Ahogy Lao-ce mondta, „a bölcselet mindig megelőzi a tudományt.”
A Yotengrit
Az Arvisurák szerint a legrégebbi időkre visszamenően, az egyistenhitű szeretetvallást gyakorlókat nevezték magyaroknak. Éppen ezért, szinte minden, ami szerint most élni kényszerülünk, idegen a magyar néplélektől. Ma nincs közös eszme, amely összefog, kizárólag érdekszövetségek léteznek, az értéket a világi javak jelentik, alá-fölérendeltségi viszonyok nyomorítanak, és eszerint kényszerülünk gondolkodni is, de amint bekövetkezik a tudatváltás és eljutunk a mellérendelő tudatminőségbe, a magyar nyelvben megmutatkozó gondolkodásmódunk helyére kerül, kizökkent világunk helyreáll és a magyar identitás is megerősödik. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezzen, mindenkinek először saját magában szükséges rendet tennie, ahogy a Yotengritben írva vagyon: „gyalulkodnunk és csiszolódnunk”kell, hosszú út vezet „hasunk mélyétől szívünk közepéig”, vagyis az ösztönléttől a minőségi, tudatos életig, de minél többen lépnek rá egyénileg a tudatváltozás útjára, annál előbb meg fog valósulni a közösség szintjén is.
Máté Imre egy vele készült interjúban azt mondta, az ős-kinyilatkoztatás romlatlanabb, mint a manipulált vallások dogmái. Nem véletlen a hangalaki hasonlóság a BÜÜN és a bűn között. A jelentésbeli különbség a hittérítés hozománya. Bűnbe esni, annak idején a régi vallásba való visszaesést jelentette, vagyis nagy véteknek számított. A gonosz szavunkkal ugyanez a helyzet. A BÜÜN vallás „Naporcájú Ég-Isten Atyánkat”GÖNÜZ-nek nevezi, a római kereszténységre való áttérítés megkönnyítése érdekében viszont a szó negatív jelentéstartalmat kapott. Boldogasszony alakját azonban tűzzel-vassal sem sikerült kiirtani a köztudatból, így – az ismert módon – beépítették a katolizálás során.
Akármilyen úton közelítjük meg azonban, igazság egy létezik, egy az Isten is. Ezt megértve, megszűnhetne az egyik legnagyobb megosztó erő a világban. Atilla királyunk birodalmában is minden nép szabadon gyakorolhatta vallását. A BÜÜN éppen ezt tanítja, mikor a következőket mondja: „a bölcsnek mindegy, melyik szögre akasztja a subáját.”Hiszem, hogy a bölcsesség elérésének egyik módját a Yotengritben megfogalmazott ősi tudás és szellemiség megismerése és megélése fedheti fel előttünk.Wass Albert szerint „egyszer még, elébb vagy utóbb, de minden bizonnyal eljő az idő, amikor fölébred a völgyek magyarjaiban a lélek, s keresni fogják az igaz utat…” Másutt ugyancsak ő, így fogalmaz: „Isten kardja csak akkor csillog majd újra, és vezeti győzelemre megint a hunok s magyarok ivadékait, amikor egyek lesznek újra, mint a hajdani időkben, egy szándék, egy akarat, egy cselekedet, Öregisten parancsa szerint!”
Fedezzük föl minél többen újra ezt a fantasztikus bölcseletet, amely mindig is a miénk volt!
2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.”
Dédapám családjának címere.
Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.
2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.
Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.
Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.
Hontalanná váltam…
Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,
A múltra gondolván a szívem is felzokog.
Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?
Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.
Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,
Szabadítsd már fel a szegény székely népet.
Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,
Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?
Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,
A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,
Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,
A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.
(Petke Béla, ~1945.)
Zana Diána
A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak.
Hálás vagyok, amiért egyre több olyan magyarral ismerkedhetek meg, akik a nyilvánosságtól elvonulva, csendben, alázattal szolgálják Istent, a hazát és a nemzetet. Ilyen ember Chemez Farkas is, aki lovas zarándoklataival, de egész életpéldája által missziót igyekszik teljesíteni Magyarország sorsának jobbra fordulásáért. Minden szavából kiérződik az elhívás és az abból fakadó erős küldetéstudat, melynek vezérfonalát a 20. század legkiemelkedőbb magyar misztikusa, Natália nővér látomásai, és rajtuk keresztül a Szűzanyától érkező üzenetek adják.
Mikor megérkeztem és beléptem a szobába, ahol aztán a beszélgetésünk folyt, az asztalon sorakozó faragásokra lettem figyelmes, amelyek Farkas keze munkáját dicsérik, aki amellett, hogy néprajzkutató, a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett fa-, csont- és szarufaragó művész is. Mint mondja, szinte mindent példaképétől, a nagyapjától tanult, beleértve a faragás technikáját is. Ezzel kezdődött a beszélgetés, és miközben előkerültek a nagypapa által készített míves, csontból csipkézett nyakékek szarvassal, turullal és ősi magyar motívumokkal, mi is a régmúlt magyar történelmébe révedtünk. Szó szót követett, és mire eszembe jutott, hogy mindezt jó volna rögzíteni, már Szent Istvánnál és Koppánynál tartottunk….
nÉPlélek:Nem egyszer szegezték már nekem azt a kérdést, hogy Szent István vagy Koppány szellemiségét érzem-e magaménak inkább. Mi a véleményed a szentistváni és a koppányi lét ilyetén szembeállításáról?
C. F.: Ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy történet jut eszembe. Egyszer Sólyon megidéztük István és Koppány harcát. Az, aki Koppány lett volna, nem jött el, s mivel én tudtam a csapatból legjobban lovasíjászni, engem állítottak a helyébe. Akkor, ott beleképzeltem magam Koppány helyzetébe és szinte magától jöttek a gondolatok, hogy mit miért tehetett. Úgy sejtem, egy ponton arra jöhetett rá, hogy nem bontakozhat ki testvérháború, amelyben magyar a magyar ellen támad. Elképzelhetőnek tarzom, hogy feladta magát még mielőtt a belháború súlyossá vált volna.
Érdekes, hogy a további magyar királyok Koppány utódai közül kerültek ki, pl. Szent László is az ő ágáról való. Nem arról volt szó tehát, hogy az egyik nagyon jó ember, a másik meg nagyon rossz volt. Nem csak ő, István is hibázott bizonyos dolgokban…
nÉPlélek:Az, hogy halála előtt az égiekhez fordult segítségért és az országot Máriára bízta, szintén arra enged következtetni, hogy élete végén már másképp gondolkodott.
C. F.: Így van, ez azt mutatja, hogy ő is megbánhatott dolgokat, azonban itt olyan nagy hibák nem voltak. Egyikük sem volt – a mai fogalmakkal élve – sunyi, szélhámos, korrumpálható, amely tulajdonságok a jelenkori politikában megmutatkoznak. Úgy gondolom, Szent István számára az volt az elsődleges cél, hogy a Szent Korona ide kerüljön.
nÉPlélek: Illetve az, hogy egyáltalán megmaradjon az ország…
C. F.: Igen, Szent Istvántól kezdve Magyarországra nem ellenségként tekintettek az európai népek, hanem egyre inkább a kereszténység védőbástyájává váltunk. Mi nem azért jöttünk Európába, hogy fegyverrel leigázzuk az itt élő népeket és utána megtanítsuk nekik az ősi szkíta vagy mondjuk úgy, őskeresztény erkölcsöket, hiszen ez nem a krisztusi út lett volna. Ő oda ment, ahol üldözték és megölték. Olyan életutat járt be, amelyről senki nem gondolná, hogy bárhova is vezet. És mégis, odáig vezetett, hogy a kereszténység a legnagyobb világvallássá vált. A magyar küldetés előtt Jézus a példa, ahogy Márai Sándor fogalmaz: népek Krisztusa, Magyarország. Ugyanakkor, a Szűzanya népe is vagyunk, mégpedig olyan értelemben, hogy nem csak mi választottuk Őt, hanem Ő is minket. Natália nővér szavai szerint, ugyan több országot ajánlottak már föl Szent István óta a Szűzanyának, de csak egyet tekint tulajdonának.
nÉPlélek:Pontosan ezt a különbséget mutatja, hogy a Szűzanya nemcsak Patrona Hungariaea, hanem Regina Hungarorum is, vagyis, nem csupán védelmezője, hanem királynője is országunknak.
C. F.: A mai materialista ember ilyenkor gondolkodik el, hogy mindez mennyiben lehet igaz, létezhetnek-e egyáltalán ilyen láthatatlan vagy legalábbis nagyon kevesek által látható égi személyek. Nekem is volt egy ehhez köthető élményem Csíksomlyón. Amikor már sokadjára lovagoltunk a búcsúba, a Babba Mária elé lépve, egy gondolat hasított belém, de olyan formán, mintha nem is tőlem származna, mégpedig, hogy az előttem álló szobor csupán anyag, semmi más. Miért szemléljük ekkora áhítattal és tisztelettel, mikor csupán fa és festék? Magam is megrökönyödtem, hogyan támadhat ilyen gondolatom…
Következő évben ismét lóval zarándokoltunk Csíksomlyóra, mikor történt egy súlyos balesetem, beakadt a kengyelbe a lábam és a ló több száz méteren keresztül vágtában húzott magával. Hét bordám eltörött és légmellem alakult ki. Az intenzív osztályra kerülve azonban olyan gyorsan gyógyultam, hogy az orvosok sem tudták mire vélni. Tudom, hogy sokan imádkoztak értem, de egy ideig még olyan érzésem volt, hogy semmi nem dőlt el, még meghalhatok, mintha ott ólálkodott volna körülöttem a halál. Aztán egyszer csak, megjelent előttem egy kép, ahogyan a barátaim harcolnak, hogy megvédjenek engem tőle. Legtovább a nagyapám bírta a küzdelmet, de végül ő sem tudta föltartóztatni a halált. Akkor jött a gondolat, hogy Szűz Mária segítségét kérem. Ahogy ezt elhatároztam, melegség öntött el, mintha körülvett volna egy csupa szeretetből és jóságból álló burok, mintha Égi Édesanyánk rám borította volna azt a bizonyos palástját. Úgy éreztem, ez még a halálnak is jól esett. Elment, én pedig elkezdtem gyógyulni.
nÉPlélek:Amennyiben hisszük, hogy minden okkal történik, szerinted ennek miért kellett megtörténnie veled?
C. F.: Úgy érzem, kaptam egy új életet. Innentől kezdve az életemre ajándékként tekintek, amivel azt kezdek, amit akarok. Molnár V. Jóska bácsi szerint, mikor az ember megtapasztal egy halálközeli élményt, utána kezdődhet el az igazi küldetése. Natália nővér látomásai Belgiumban jelentkeztek először a halálos ágyán, mikor már mindenki lemondott róla. Megjelent neki Krisztus és azt mondta, annyira tiszta lélek, hogy akár most azonnal elviheti magához, de ha úgy akarja, itt maradhat és közvetítheti az égi üzeneteket az emberek számára. Natália nővér ezt a szolgálatot választotta.
A balesetem után tehát, életemben először ló nélkül, gyógyulni vágyó betegként mentem a csíksomlyói búcsúba. Ahogy beléptem a kegytemplomba, úrrá lett rajtam a gondolat, hogy a Szűzanya, a maga szűzies női szentségével, makulátlan tisztaságával jelen van, nem csak a szoborban, hanem az egész templomban. Láttam a Babba Mária szemében – mintha maga a Szűzanya tekintene rám – azt a fajta feltétel nélküli szeretetet, kegyelmet, amely mindenkihez szól, a bűnösökhöz is. Ekkor jöttem rá, hogy ezért nem bálványimádat ez.
Egyszer egy pappal beszélgettem Szőregen, aki nagyon jó példával világította meg ezt a kérdést. Ha valaki egy fényképet tart magánál az édesanyjáról, amelyet néha elővesz, attól még nem a képet fogja szeretni. Ugyanez áll a Szűzanya szoborra is.
nÉPlélek: Az jutott eszembe, hogy az átlagembernek – aki nincs olyan magas lelki szinten, mint a szentek, a misztikusok – a fölhöz ragadtsága okán szüksége lehet valamiféle kapaszkodóra, matériára ahhoz, hogy érezze az irányt, hogy könnyebben el tudjon jutni gondolatban, imában az égiekhez.
C. F.: A magyar nyelv nagyon szépen kifejezi mindezt. A rovásírásban régen csak a mássalhangzókat jelölték. Az irány szó mássalhangzóit ki tudjuk egészíteni különböző féleképpen. Az arany ennek a világnak a kincse, az erény azonban éppen azt mutatja meg, hogy nemet tudunk mondani ennek a világnak a hamisságaira. Az erényes élet pedig megmutatja magát az irányt. Az, hogy tudjuk, mi a helyes út saját életünkben, a nemzet életében, csak úgy vehető észre, ha a belső iránytűnk az erényre van hangolva. Akkor fogjuk megtalálni újra a magyar irányt, mikor minél többen az erényes életet választjuk.
nÉPlélek: Itt viszont előjön a szabad akarat, hiszen az Isten is olyan szavunk, amelynek mássalhangzóit nem csak magas rendű magánhangzókkal, hanem mélyrendűekkel is kiegészíthetjük. Rajtunk áll, melyiket választjuk…
Kétség nem fér hozzá, hogy Cey-Bert Róbert Gyula testében egy szabadságharcos lélek lakozik, hiszen egész eddigi életét és munkásságát végigkísérte a szabadság eszméjének, a lélek szabadságának mindenek felettisége, amely természetesen – a ma divatos libertinizmussal szöges ellentétben – Istentől és nemzettől elválaszthatatlanul, azokkal egységet alkotva értelmezhető csupán.
A szabadság iránti elkötelezettsége már ifjúkorában szárba szökkent, mikor tizennyolc évesen az 1956-os forradalom hírét meghallva, Kaposvárról gondolkodás nélkül Budapestre utazott. Saját elmondása szerint, akkor égett ki belőle végérvényesen a félelem, amikor először dobta meg égő benzines üveggel az orosz tankokat, majd kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát. Élete legszebb hetét pedig akkor élte, amikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát.
A szabadságharcos álma azonban nem tartott sokáig, november 4-én, a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott. Menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték.
Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie azt a testi-lelki-szellemi szabadságot, amely mentén őseink élték életüket. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették.
Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi. Annyira megkedvelte ezt a lélekben rokon, szabadságszerető népet, hogy ügyüket azóta is ő képviseli a nemzetközi térben. Amő nevű táltosuktól sokat tanult a belső béke, a lélek szabadságának kiteljesedése tekintetében. Ezeket az élményeit ’A sólyom embere útjai’című önéletrajzi regényében írja meg.
Ide, a Burmai őserdőbe, a Karenni néphez vonult vissza nemrég, hogy a kutatómunka után megírja a ’Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért!’ című könyvét, amely az ’56-os eseményeket felelevenítő ’A szabadságharcos – Egy élet 1956 szellemében’ után, a „Szabadság” trilógia második kötete. A már megszokott regényes, olvasmányos formát a történelmi tények feldolgozása teszi hitelessé, ugyanakkor a személyes történetek bemutatása, a szerelmi szál kibontása, a korábbi kötetekben szereplő hősök leszármazottainak felbukkanása teszi emberközelivé. Ahogy a kiadó, Püski István fogalmazott a könyv első bemutatóján – Budapesten a Józsa Judit Galériában –, az olvasó drukkol, bízik, együtt érez, egyet nem tud: letenni a könyvet.
A könyv bemutatóján Cey-Bert Róbert Gyulával, a szerzővel, Józsa Judittal és Csámpai Ottó professzorral.
A Székely Hadosztály története az ősi székely hun mondák csodálatos világát idézi fel, amelyben a hős ősök, Atilla király és Csaba királyfi támogatásával visszaverik az ellenséget és megvédik szülőföldjüket. Amit a Székely Hadosztály tett 1918-1919-ben, az a mondabeli csoda megvalósulása, hiszen a magyar hadtörténelem legmegrendítőbb védelmi harcait vívták a haza fennmaradásáért.
1918. október 31-én, az alattomos puccsal hatalomra került balliberális, hazaáruló Károlyi-Jászi kormány leszerelte és feloszlatta a haza megvédésére képes harcedzett, világháborús magyar hadsereget, mikor pedig a legnagyobb szükség lett volna rá. Az Antanthatalmak által támogatott csehek, románok, szerbek kockázat nélkül megindulhattak Magyarország leggazdagabb területei: Erdély, Felvidék, Délvidék meghódítására. Puskalövés nélkül foglalhatták el hazánk területeinek nagy részét. Az ország megállíthatatlanul sodródott a nemzeti megsemmisülés irányába…
Ekkor azonban csoda történt: a mondabeli hősök visszatértek. A székely hazafiak képtelenek voltak tétlenül nézni, hogy Károlyiék átjátsszák az országot az Antantnak és csatlósainak. Kratochvil károly elrendelte a védelem megszervezését, végül megalakult a Székely Hadosztály, amely felvette a harcot az Erdélybe betörő román és francia csapatok ellen. A vasszékelyeket az önzetlen hazaszeretet vitte harcba – ahogy a Verbőczy zászlóalj lobogóján álló felirat hirdette – „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”.
A pacifizmus tébolyában tobzódó balliberális Károlyi-Jászi kormány mindent megtett, hogy a Székely Hadosztály honvédő harcát elfojtsa. Miközben a román csapatokat titkon fegyverekkel látják el, a székelyeknek megtiltották Kolozsvár és az erdélyi magyar városok védelmét és felszólították őket, hogy békésen adják át azokat a bevonuló románoknak. 1919. januárjában a Székely Hadosztály katonáinak elege lett a hazaáruló kormány önfeladó politikájából és úgy döntöttek, hogy nem követik tovább a kormány utasításait…
Cey-Bert Róbert, regényével az egész nemzet adósságát rótta le a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyek előtt, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, és a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel. Otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk. A legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot. Akiket a „felszabadulást” követően évtizedeken keresztül nemzetgyalázóként, hazaárulóként lehetett csak emlegetni, s akik gyalázása bizonyos körökben a mai napig divat…
Annak ellenére, hogy fő célkitűzésüket, Erdély felszabadítását, Magyarország Kárpát-medencei határainak megtartását nem sikerült elérni, a Székely Hadosztály vállalásának – ahogy a szerző a könyvbemutatón fogalmazott – fontos üzenete van a jelenkor magyarságára nézve is. Károlyiék, Kun Béláék eszmei örökösei ma is itt vannak közöttünk, bomlasztó tevékenységük éppen olyan veszélyes, mint annak idején. De, ha megtartjuk a hitet Istenben, hazában, családban és ezért a hármas értékrendért képesek vagyunk küzdeni, harcolni, akkor győzni fogunk, mert – Cey-Bert Róbert szavai szerint – csak az veszít, aki a lelki harcot adja fel.
A könyvet méltató Raffay Ernő, Babucs Zoltán, Bárdi László, Kassai Lajos és Wess Roberts mellett, Csámpai Ottó szociológus, a nagyszombati egyetem professzora és a Szent György Lovagrend felvidéki nagypriorja – akiről Cey-Bert Róbert regényeiben az igaz, hő barátokat mintázza – a könyvhöz írt előszavában súlyos megállapítást tesz, amelyen ideje lenne elgondolkodnunk. Mégpedig, hogy Budapesten ma hasonló közhangulat uralkodik, mint 1919-ben, a belső bomlasztó tevékenység alattomosan folyik a háttérben, az országnak pedig továbbra sincs egy „ütőképes, fegyelmezett, a kor kihívásainak megfelelő nemzeti hadserege.”
Ugyanakkor a szerző – jelenkori kitekintése során – rámutatott arra is, hogy hiába születik több gyermek, ha az iskolákban globalista szellemben tanítják őket, elnyomva bennük a hazafias érzelmeket. „A magyar lelket kell megerősítenünk, ezzel folytatjuk a Székely Hadosztály küzdelmét, s leszünk büszke magyarok!” Cey-Bert Róbert regényei a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából olyan elengedhetetlen alkotások, amelyek ebben segítenek bennünket. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány – A fény harcosát’, a ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’, a ’Szabadságharcost’ vagy éppen ’A Székely Hadosztályt’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.
Zana Diána
Cey-Bert Róbert Gyula: A Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért! című könyvét a Püski Kiadónál (1013. Budapest, Krisztina krt. 26.) lehet megvásárolni.
Legközelebbi könyvbemutató: 2019. október 21. 18 óra, Jókai Anna Szalon (1011. Budapest, Iskola u. 28.)
A Székely Hadosztály honvédő harcairól bővebben ITT!
Cey-Bert Róbert Gyulával készített riportfilmünk ITT!
Először a tavalyi Kurultájon láttam élőben Mónus József, avagy a Fehér Farkas legendaszámba menő lövéseinek egyikét, amikor is kétszáz méterről talált el egy 1×1 m-es célterületet. Tudva lévő, hogy bástyalövései alkalmával több száz méterről ugyanezt képes végrehajtani magyar várfokokról, esőben, szélben, emberekkel körülvéve, nem beszélve a világversenyekről, amelyek során, elképesztő távolságokba repítve nyílvesszőit, rendre maga mögött hagy bárkit, aki kiáll ellene.
A legendás íjak…
Többször hallottam már tőle, hogy a józan ész határain túl kell lőnie. Ennél jobban, azt hiszem, nem lehet megfogalmazni az ilyen, lehetetlennek tűnő teljesítményt. Egy biztos, itt már nem csupán a célzás tehetségéről, az erőről vagy a koncentrációról kell beszélnünk, valami más is van a háttérben, ami túlmutat a fizikai világ dimenzióin.
Nem sokkal ezután, 2018 nyarának végén a Farkas csapat négy kategóriában döntötte meg a világrekordot az Egyesült államokbeli Wendoverben megrendezett távlövő íjászversenyen. Ekkor Mónus József 897,66 méterre lőtte nyílvesszőjét, és így közel 25 méterrel szárnyalta túl a korábbi 873,26 méteres csúcsot.
A következő évben aztán, személyes találkozásunk alkalmával ő maga mesélte nekem, hogy akkor, s egy ideje már a pozsonyi csata évszáma, a 907-es szám lebeg a szeme előtt, mint cél. Tavaly tehát, kevesebb mint tíz méter választotta el a hihetetlennek hangzó távolság meglövésétől. Gondoljunk csak bele: ez majdnem egy kilométert jelent…
A 2019-es Visegrádi Palotajátékokon
Ugyanekkor Mónusné Ruszin Anna 643,94 méterrel állított be új világrekordot, a korábbi 619,49 métert túlteljesítve. Farkas minden alkalommal, hatalmas büszkeséggel beszél feleségéről, soha ki nem hagyva, hogy Ani Zrínyi-leszármazott, s mikor egy Zrínyi lány Zrínyi íjjal győzi le a törököket saját földjükön, az azért – valljuk be – szívet melengető érzés az egész magyar nemzet számára.
Nem egyszer fordult elő az is, hogy a törökországi győzelmet követően, Farkas a dobogó legfelső fokáról lebegtette meg szülővárosa, Hajdúnánás zászlaját….
Visszatérve a 2018-as világversenyre, meg kell említeni, hogy a Farkas csapat másik két tagja is világcsúcsot döntött, Mónus László 747,59 métert, párja, Prokaj Kiara pedig 578,5 métert lőve hagyta maga mögött a mezőnyt.
A világbajnok
Mónus József, aki mongol farkas-vadászoktól kapta a Fehér Farkas nevet, és akit azóta világszerte így ismernek, ez idáig 25 világrekorddal és 6 világbajnoki címmel ajándékozta meg, s tette büszkévé magyar nemzetünket. Véleményem szerint a lelki-szellemi nagyság egyik ismérve, hogy ilyen elképesztő sikerek mellett is szerény tudjon maradni az ember. Első találkozásunk óta már többször volt alkalmam Farkassal beszélgetni, de minduntalan meglep az a hatalmas alázat és mérhetetlen szerénység, amelyet minden alkalommal tanúsít.
Hittel vallja, hogy eredményessége nem csupán saját érdeme. Tudja, hogy a nagyfokú felkészültség (minden áldott nap ötszázat, versenyek előtt ezret lő) nem elég ahhoz, hogy legyőzze a világ legjobbjait. Ezért minden alkalommal segítségül hívja a magyar zászló tiszteletéből fakadó erőt (zászlótudat), történelmi nagyjaink, őseink szellemét és Isten vagy, ahogy ő nevezi, a Sors pártfogását. Így társul az erős kar mellé erős lélek. Egy mongol történész szerint azért lő a világon a legmesszebbre, mert tudatának ereje képes kiszárítani a levegőben a vizet nyílvesszőinek útjából.
„Nagyapám arra tanított, hogy a magyar zászlónak lobognia kell, és amíg én élek, ez a zászló mindig lobogni fog.” Ez az egy kijelentés – úgy hiszem – mindent elárul hazaszeretetről, az elődök, az ősök, a magyar múlt és történelem tiszteletéről és arról, mit is érez Mónus József a magyar nemzet iránt. Mégis, beszéljen minderről ő maga, én pedig garantálom, hogy a szíveket büszkeséggel, a szemeket könnyel telíti meg ez a bő fél óra Fehér Farkassal!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások