Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáitHova tűnt a vitézség, fiúk?Betilthatatlan szívdobogás
„Üzenem a Hazának, hogy jutalom volt fiának lenni, bölcsőjében életre ringani, erős karjában emberré érni, közös hajlékába szegődni nemzetmegtartó szolgálatra, ünnepre, imába foglalt hálaadásra.”
(Fekete György: Üzenet – részlet)
Mikor két hónapja nála jártam az MMA székházában lévő irodájában, nem is sejtettem, hogy az lesz az utolsó beszélgetésem vele. Hiszen 88 évesen is tele volt a nemzet iránti tenni akarással, tervekkel egy leendő múzeumról, amely majd a történelmi korokon átívelően mutatja be a magyar építészetet, s amelynek részleteibe bizalmasan beavatott akkor. A felvétel után, kamerán kívül még sokáig beszélgettünk a vidéki életben rejlő lehetőségektől elkezdve, a szekérszínházakon keresztül, a jövő magyarságába vetett hitén át az oktatás megreformálásáig sok mindenről. Ittam a szavait és maradtam volna estig, hogy szerteágazó tudásából, bölcs gondolataiból minél többet magamba ihassak. Végül addig maradtam, amíg már harmadjára kopogott a következő vendége, hiszen minden napja be volt táblázva. Így teltek a mindennapok, munkával, a nemzet, a kultúra szolgálatával. Nagyon szerettem volna vele folytatni a megkezdett beszélgetést. Talán egyszer még valahol lesz rá lehetőség…
Életművét – csupán felsorolás szinten – elolvasva, felmerül a kérdés: ennyi munka, ekkora horderejű művészi, közéleti, társadalmi, írói tevékenység egyetlen életbe hogyan férhetett bele? Fekete Györgybelsőépítész, iparművész, a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli elnöke szakmai tevékenységét számos épület őrzi itthon és külföldön, mintegy háromszázötven dokumentációjából hazánkban és Magyarország képviseletében négy kontinens mintegy harminc országban százhetven kiállítási terve valósult meg,száztizenhét magyar pavilont épített fel, dolgozott Lipcsében, Moszkvában, Damaszkuszban, Prágában, Bécsben, Párizsban, de részt vett tokiói, torontói, chicagói, kuvaiti, athéni stb. kiállításokon is. Több száz szakcikket és tanulmányt írt és tucatnál is több kötet szerzője, ezen kívül hat televíziós sorozat forgatókönyvírója, műsorvezetője volt.
Mindemellett volt a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnöke, a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium helyettes államtitkára, parlamenti képviselő és a kulturális bizottság tagja, alapító elnöke a Nemzeti Kulturális Alapnak, alapítója a Nyugat-magyarországi Egyetem Alkalmazott Művészeti Intézetének, ahol egyetemi tanárként tevékenykedett, majd pedig az egyetem emeritus professzora lett. Újraalapította a Magyar Iparművészet című folyóiratot, melynek főszerkesztője, a Magyar Örökségeket Megnevező Bizottságnak pedig alapító alelnöke volt, neki is köszönhető, hogy a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté vált, melynek első választott elnöke volt, a 2018-as évtől pedig örökös tiszteletbeli elnöke lett. Tevékenységét Munkácsy-, Magyar Művészetért-, Príma, és Kossuth-díjjal is elismerték, ezen kívül Érdemes Művész, a Köztársaság Elnökének Érdemérme tulajdonosa és Zalaegerszeg díszpolgára.
Tavaly év végén, mikor egy kiállítás megnyitó alkalmával felvetettem neki, hogy interjút készítenék vele, megkért, hogy az MMA székházában keressem fel az időpont egyeztetéssel kapcsolatban. Kérdésemre, hogy mikor menjek, azt válaszolta: „Bármikor! Minden nap ott vagyok reggeltől estig.” Egész életét áthatotta a gondolat, miszerint az értelmiségi létben tennivalók vannak, amelyek megkeresik saját alanyaikat. „Én ezekbe a tennivalókba permanensen belebotlom” – olvashatjuk ’Hazafelé – Számadás a vándorútról’ című kötetében. 88 évesen is, nap, mint nap ezt igazolta, mikor újult erővel vetette bele magát az aktuális teendőkbe, fáradhatatlanul dolgozott, alkotott, terveket szőtt. Úgy vélte, mindezzel a teremtésnek tartozott, melyet „írással, rajzzal, szóval, tárggyal, énekkel, simogatással és köszönettel” törlesztett.
Hite szerint minden embert egyéni adottságokkal felruházva küld a Teremtő ebbe a világba, ugyanakkor szabad akaratot is ad. A feladatunk, hogy mérlegeljük képességeinket és maximálisan kibontakoztassuk azokat, vagyis mindenkinek hasznossá kell válnia a saját maga területén, mindenekelőtt a nemzet számára – mondta nekem, majd mosolyogva hozzá tette: „a hasznosságnak nem csak afelé van hatósugara, aminek vagy akinek a hasznára vagyok, hanem visszahat rám, öröm formájában.”
Az egyének hasznosságának összességéből áll a nemzet hasznossága és ebben fogalmazódik meg küldetése is. A magyarság titka – Fekete György szerint – tűrőképességében rejlik, amely egyfajta pozitív autarkiában nyilvánul meg, hiszen a magyar nemzet olyan katasztrofális történelmi eseményeket élt túl, melyre más nép aligha lett volna képes. Mindez annak köszönhető, hogy minden időben volt egy réteg, amely elvetette a magot. Az általunk elvetett mag, illetve tűrőképességünk eredményével pedig majd az utódok gazdálkodhatnak. Ez a gondolat a veleje, annak a mély beszélgetésnek, amelyet Pilinszky Jánossal folytatott majd’ negyven esztendővel ezelőtt, s amely élete végéig meghatározta Fekete György életfelfogását. A költő a következőképpen fogalmazta meg mindezt: arra teremtettünk, hogy életünk során minden tettünkkel, alkotásunkkal, munkánkkal visszaadjuk a teremtőnek mindazt a „magot”, amelyet létrehozásunkkor belénk táplált, azaz életünk végéig ki kell üresítenünk magunkat.
Búcsúzunk Fekete Györgytől ezzel a filmmel, amelyben a 88 esztendőn át folyamatosan tanuló ember szerteágazó és sokrétű tudása, az élet számos területén megszerzett tapasztalata, a képzőművészet több ágában is otthonosan mozgó alkotó gondolatai fogalmazódnak meg az egyéni sorsfeladatról, nemzeti küldetésről, a magyar kultúra mibenlétéről, de feltűnik a „felszíni világ alatti életsík” is a mély, filozofikus gondolatokat költőien megfogalmazó, finoman hangolt lélek rezdüléseiben.
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Mikor Petrás Mária művésznő otthonába beléptem, jóleső melegség öntött el. Nem csupán azért, mert kint farkasordító hideg volt és odabent, a kandallóban pattogó tűz ontotta magából a hőt. A szívemet is egyből átjárta a melegség, ahogy körbetekintettem, hiszen a tér minden eleme, de még a boltíves falak is azt a szeretetteljes, hagyománytisztelő, Isten-közeli lelkületet sugározták, amely Petrás Mária művészetét és őt magát is jellemzi.
Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.
„Csudálatos világ volt” az, ahonnan Petrás Mária érkezett, s ahogy mesélni kezdett róla azzal a gyönyörű, régies szóhasználattal és kiejtéssel, amely tartalmaz még néhányat a csángóság által megőrzött, az archaikus magyar nyelvrétegből származó elemekből, úgy éreztem, nem csak térben, de időben is messzire utazunk. A moldvai csángók zárt, elszigetelt világába, akik tovább hagyományozták egy olyan kor vonásait, amelyben az emberek kizárólag az isteni mérce szerint ítéltek, s ítéltettek, az utódok a tradíció által kikövezett úton jártak, a mindennapokat pedig áthatotta az ősi, mély tudás.
Ismerték a csillagokat, az időjárás változásainak jeleit, az állatok jelzéseit, összhangban éltek a természettel és megtartották az ősöktől örökölt szokásokat. Szégyen volt, ha valaki nem érezte meg a másnapi fagy közeledtét, „nem a képernyő figyelmeztetett a hidegre.” Mindig volt „kisbuba” minden háznál, hiszen a gyermekre áldásként tekintettek, nem pedig az anyagi lehetőségekhez igazítva „vállalták”. Szegényes világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt.
Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.
Egészen 1993-ig élő hagyomány volt a középkori magyar virrasztás, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeivel, amelyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. Ennek betiltását Petrás Mária a népe ellen elkövetett legnagyobb bűnnek nevezte, a ’90-es évek derekán pedig úgy érezte, a csángóság már csupán egy állapota magyar nemzetnek. Mára a – román állam általi teljes nyelvi jogfosztottságban élő – moldvai csángó falvak katolikus lakossága szinte teljesen román egynyelvűvé vált, alig akad, aki tud még valamilyen csángó dialektust beszélni.
Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.
„A mai változó világban az érték is rezgőlécen mozog” – mondja a művésznő, aki mégis úgy érzi, nincs minden veszve, hiszen – ahogy fogalmaz – kiformálódott egy „fényes, értékes réteg” a magyarságon belül, amely „tudja honnan jött és merre tart”, erős a kapcsolata a Felsőbbrendűvel és általa talál rá a magyar nép isteni küldetésére.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Kétéves korától a Karmelita rendi nővérek nevelték, tizenkilenc évesen az 1956-os szabadságharc eseményeiben a kezdetektől részt vett. A november 4-ei szovjet támadás során az Üllői úton meg is sebesült.
1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 21 éves korában első fokon halálra ítélték.
Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, majd a másodfokú bíróság 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet.
„Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben ’56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, ’56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ’63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!” – írja Börtönévek című visszaemlékezésében.
Wittner Mária saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent a hazáért és a szabadságért akár az élet árán is harcba szállni. Hősiességéért tizenhárom évet töltött rács mögött. Az ilyen hosszan tartó szabadságvesztés – főleg ártatlanul – azt gondolnánk, megtöri a lelket, Marika néni azonban – beszélgetésünk során – megdöbbentő kijelentést tett.
Azt mondta: „megköszönöm azt a tizenhárom évet, amit börtönben ültem.” Ezt az időt ugyanis olvasással, művelődéssel töltötte. Olyan könyvekhez jutott hozzá, amelyek egyébként indexen voltak, így elérhetetlennek számítottak a közember számára, a börtön könyvtárát azonban nem cenzúrázták.
Érdeklődése ekkor fordult erőteljesen a szakralitás és a történelem irányába. Úgy véli, aki magyar létére nem ismeri nemzete gazdag múltját, lelki szegénységben éli le egész életét. „Nem az a szegény, akinek nincs pénze, hanem az, akinek a lelke toprongyos.”
Nézetem szerint, egy ilyen nehéz, megpróbáltatásokkal teli életutat akkora alázattal, méltósággal, elfogadással, sőt hálával és köszönettel a szívében végigjárni, ahogy Marika néni tette és teszi a mai napig, csak is szikla szilárd Istenhittel lehetséges. Mint mondja, nem tette le a fegyvert, csak ma már másképp harcol. Mindannyiunk számára kötelező erejű üzenet, hogy „adjuk tovább a tudást, mert ha nem tesszük, elveszünk.”
Végül, hadd ajánljam riportfilmünket Wittner Mária lélekemelő gondolataival: „Magyarországot ugyanúgy keresztre feszítették, mint Jézust. Még a Golgotát járjuk, de a nemzet is föl fog támadni. Ezt a világot az Isten igazgatja, aki nem fogja hagyni, hogy Mária országát tönkretegyék.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
„Nem meghalni, nem menekülni, hanem ÉLNI KELL!” – olvashatjuk dr. Papp Lajos szívsebész professzor most megjelent könyvének előszavában. A 21. század embere minderre csak legyint, mondván: senki nem akar meghalni. Igen, élni akarunk, mégis nap, mint nap szisztematikusan mérgezzük testünket, lelkünket, szellemünket. Legtöbbször úgy, hogy sejtelmünk sincs róla, mekkora önpusztítást végzünk.
Az emberi lét legnagyobb ellentmondása a modernkor hozománya. Az egészség illúzióját gyilkosok árulják a mesterségesen tudatlanságban tartott emberiségnek. Az élelmiszeripar huszonkétezer-féle méreganyaggal dolgozik, melyekből minden nap kedvünkre válogathatunk a boltok polcairól, és amelyeket a milliárdos reklámipar tesz még vonzóbbá számunkra. A folyamatos méregbeviteltől egy idő után, óhatatlanul megbetegszik testünk, de „ne félj semmitől, zabálj tovább és mérgezd magad nyugodtan!” – mondja a gyógyszeripar, hiszen minden bajra van pirula. Még több pénzköltés árán, kapunk vény nélküli bogyókat és tablettákat, amelyek elnyomják a tüneteket, bár mellékhatásaik általában súlyosabbak, mint az alapprobléma.
Tudnunk kell azonban, hogy a gyógyszerekkel történő, tüneti kezelés koránt sem jelent megoldást, hiszen nem a kiváltó okot szüntetjük meg, csupán elhallgattatjuk szervezetünket, amely mindig jelez, ha baj van. Mi azonban nem hallgatunk a jelekre, befogjuk fülünket és folytatjuk tovább önpusztító életmódunkat. A mi tudatlanságunk, betegségünk a minket megvezető manipulátorok gazdagságának záloga.
A MAGYAROK EGÉSZSÉGKÖNYVE nem véletlenül viseli a Test-Lélek-Szellem harmóniája alcímet, hiszen dr. Papp Lajos e hármas egységben, a Teremtőtől kapott hittel és a krisztusi szeretet jegyében szemléli és gyógyítja az embereket, ahogy ő maga is gyakran fogalmaz: olyan ez, mint egy háromlábú szék, amelynek bármelyik lába kicsorbul, felborul az egészség. Azonban a mai diétázó, ilyen-olyan-mentes, a külcsínt éltető, művi és a végletekig dezinformált fogyasztói világban nehéz eldönteni, mi az, ami káros egészségünkre nézve.
A legelső lépés, hogy eljussunk a tudatosság szintjére, mivel a tudatos embert már nem olyan könnyű reklámokkal, akciókkal, manipulált, áltudományos eredményekkel befolyásolni. A tudatos ember többé már nem fogyaszt, hanem táplálkozik. Táplálja testét, lelkét és szellemét egyaránt. A Professzor úr, MAGYAROK EGÉSZSÉGKÖNYVE című munkáján keresztül a tudatos, illetve a tudatosságra törekvő magyar emberekhez kíván szólni. Előbbiek számára, a kötet megerősítést nyújt a megkezdett úthoz, utóbbiaknak pedig elengedhetetlen információkkal szolgál a test egészségének megóvása, a lelki minőség emelkedettségének elérése, illetve a tudat, a szellem pallérozása tekintetében. Ez utóbbi kifejezetten nekünk, magyaroknak szól.
A mű e hármas egység szerint tagolódik. Az első rész testünk egészségével foglalkozik. Dr. Papp Lajos saját gondolatait az adott téma szaktekintélyeinek, kutatóinak eredményeivel kiegészítve, mutat rá olyan örökérvényű összefüggésekre és axiómákra, amelyek egészségünk megőrzésének vezérfonalát kellene, hogy képezzék, mégis az ellenérdekeltek igyekeznek elrejteni szemünk elől. Olyan – a multinacionális vállalatok és kiszolgálóik, valamint a reklámipar által belénk sulykolt – hamis téziseket tisztáz és magyaráz meg, amelyek mindennapi életünk részét képezik, és alattomosan, fokozatosan teszik tönkre szervezetünket, akár olyan súlyos betegségeket is előidézve, mint a rák. Emellett pedig – a tőle már megszokott módon – az igazságot szolgálva, egyszerűen, logikus levezetésekkel, mindenki számára érthető módon, holisztikus gondolkodásmóddal és évezredes, magyar népi bölcsességek tükrében ad tanácsot a „hogyan kellene” tekintetében, amit azért tartok rendkívül fontosnak, mert legtöbbször csak azt halljuk, mit csinálunk rosszul, a megoldásra receptet azonban szinte soha nem kapunk.
Gondolták volna a sószegény diéták világában, hogy a túlzott só-megvonás akár halált is okozhat, a tiszta nátrium-kloridból azonban nem lehet olyan sokat enni, hogy ártalmas legyen? Tudták-e, hogy a média által hangsúlyozott, mértéktelen vízfogyasztásért – vízmérgezést kapva – az életünkkel fizethetünk? Hogy a normáliskoleszterinszint jóval magasabban van, mint ahogy azt a káros koleszterincsökkentőket előíró orvosok akarják elhitetni? Hallották-e már, hogy a rosszindulatú daganatos megbetegedések legnagyobb ellensége a koplalás?
Megtudhatjuk azt is, hogy a testünk több mint hetven százalékát adó víz – bizonyítottan – reagál a hét elem egyikére, a rezgésre, vagyis nagymértékben befolyásolja a bennünk lévő folyadék szerkezetét a szó, amelyet kimondunk, amelyet nekünk szánnak vagy a zene, amelyet hallgatunk. Ugyanakkor a mikrohullámú sütőben melegített étel és ital vízmolekulájának struktúrája degenerálódik és káros hatásúvá, rákkeltővé válik, nem beszélve a televízióról, amely nemcsak a jól irányzott, manipulatív reklámokat ontja felénk, de még az általa kibocsátott láthatatlan hullámokkal is károsít. Azon már régóta gondolkodom, hogy a televíziómtól megszabadulok, de most már tudom, a mikró is repül vele.
„A csoda az emberben van.” Napjaink legfantasztikusabb felfedezése igazolja azt az állítást, amelyet Papp Lajos professzor úrtól már számtalanszor hallottam, s amelyre dr. Szent-Györgyi Albert is – korát jóval megelőzve – már a 20. század második harmadában rájött, mégpedig, hogy DNS-ünk olyan információs egység, amely gondolatainkkal, szavainkkal programozható, sőt: az Univerzum összes atomjával kommunikál. Magyarul, minden ember képes, csupán gondolatai által a gyógyulásra. Tudatunkkal megváltoztatható DNS-ünk szerkezete.
Szervezetünk tehát csodákra képes, a testünk azonban még nagyobb csodát rejt; Istentől kapott lelkünket, amely – ahogy a könyvben is olvashatjuk – örökkévaló és pusztíthatatlan. A lélekről szóló fejezet erőteljes állásfoglalás amellett, hogy a lélek nem más, mint testet öltött szellem („Szellem alatt a test nélkül való lényeg egyéniségét értjük.”) Allan Kardec francia tudós, a spiritizmus atyja, szellemi kinyilatkoztatások alapján írta „Szellemek könyve” című munkáját, amelynek szemelvényeit adja közre Papp Lajos professzor úr. A tan egyik meghatározó tétele az ismételt testet öltés, amely gondolat nem idegen a keleti vallásokban, bölcseletekben, de aSzentírás is több ízben utal rá (Mt. 17, 9-13. vagy Jn. 3, 3-7) és amely magyarázattal, illetve megoldással szolgál a földi élet látszólagos igazságtalanságaira, de sok egyéb kérdésre is választ ad. Az önálló gondolkodást és a szabad akaratot veszélyeztető vak hit helyett, lássunk a dolgok mögé, törekedjünk a megértésükre! – Ez a legfőbb üzenet.
A könyv utolsó harmada SZELLEM címmel, a tudást – sok esetben a tudás hiányát – tárgyalja. (Tehát nem azonos a fent tárgyalt lélek-szellem összefüggésben említett szellemmel.) Míg az előző két rész egyetemes jellegű, azaz minden emberre vonatkozhat – bár sok esetben ősi magyar bölcseletek gazdagítják a magyarázatot –, a szellemről szóló fejezet rólunk, magyarokról, a tudás népéről szól és nekünk íródott. Az elmúlt évszázadok során számtalanszor próbáltak elpusztítani bennünket nemcsak fizikai, de lelki-szellemi értelemben, történelmünktől való szándékos megfosztással, annak meghamisításával, elferdítésével, tudatos félremagyarázásával, kezdve a pozsonyi csatával, egészen a ma zajló, rejtett, magyarellenes aknamunkáig. Dr. Papp Lajos, könyvében jó néhány meghamisított, elferdített történelmi eseményt, de bemocskolt vagy éppen túlértékelt történelmi személyeket is tisztáz, miközben meghazudtolhatatlan tényekkel bizonyítja a magyar nemzet felbecsülhetetlen erényeit.
Az új könyv alapját lefektető „Szívünk titkai” és „A szívműködés és vérkeringés új elmélete” című kötet megszületésekor a Professzor úr azt mondta, ez élete műve. Véleményem szerint pedig, a MAGYAROK EGÉSZSÉGKÖNYVE az. És ezt nem azért állítom, mert abban a lélekemelő megtiszteltetésben lehetett részem, hogy a Professzor úr alkotótársának fogadott, és közreműködhettem a tartalom megszületésében, hanem, mert a korban, amelyben ma élni kényszerülünk, ez a könyv utat mutat, irányt ad a magyarság számára, nem akármilyen üzenetet fogalmaz meg a világ felé, és alkalmas a szemek felnyitására, ha hagyjuk.
Zana Diána
Dr. Papp Lajos „MAGYAROK EGÉSZSÉGKÖNYVE – Test-Lélek-Szellem harmóniája” című könyvét a Professzor úr budapesti rendelőjében (1088. Bp. Puskin utca 24.) megvásárolható, keddi és csütörtöki napokon, 11 és 16 óra között. Postai úton történő kézbesítéssel kapcsolatban a papplajoskonyvei@gmail.com e-mail címen lehet érdeklődni.
Korábbi anyagaim dr. Papp Lajos professzorral és munkásságával kapcsolatban:
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Legutóbbi hozzászólások