Mikor Petrás Mária művésznő otthonába beléptem, jóleső melegség öntött el. Nem csupán azért, mert kint farkasordító hideg volt és odabent, a kandallóban pattogó tűz ontotta magából a hőt. A szívemet is egyből átjárta a melegség, ahogy körbetekintettem, hiszen a tér minden eleme, de még a boltíves falak is azt a szeretetteljes, hagyománytisztelő, Isten-közeli lelkületet sugározták, amely Petrás Mária művészetét és őt magát is jellemzi.
Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.
„Csudálatos világ volt” az, ahonnan Petrás Mária érkezett, s ahogy mesélni kezdett róla azzal a gyönyörű, régies szóhasználattal és kiejtéssel, amely tartalmaz még néhányat a csángóság által megőrzött, az archaikus magyar nyelvrétegből származó elemekből, úgy éreztem, nem csak térben, de időben is messzire utazunk. A moldvai csángók zárt, elszigetelt világába, akik tovább hagyományozták egy olyan kor vonásait, amelyben az emberek kizárólag az isteni mérce szerint ítéltek, s ítéltettek, az utódok a tradíció által kikövezett úton jártak, a mindennapokat pedig áthatotta az ősi, mély tudás.
Ismerték a csillagokat, az időjárás változásainak jeleit, az állatok jelzéseit, összhangban éltek a természettel és megtartották az ősöktől örökölt szokásokat. Szégyen volt, ha valaki nem érezte meg a másnapi fagy közeledtét, „nem a képernyő figyelmeztetett a hidegre.” Mindig volt „kisbuba” minden háznál, hiszen a gyermekre áldásként tekintettek, nem pedig az anyagi lehetőségekhez igazítva „vállalták”. Szegényes világnak számított a mai pénzuralom mércéje szerint, az igazi tudás és értékek tekintetében azonban mérhetetlenül gazdag volt.
Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.
Egészen 1993-ig élő hagyomány volt a középkori magyar virrasztás, Kájoni János énekeskönyvének alkalomhoz illő énekeivel, amelyek részben emlékezetben, részben kéziratos könyvekben maradtak fenn. Ennek betiltását Petrás Mária a népe ellen elkövetett legnagyobb bűnnek nevezte, a ’90-es évek derekán pedig úgy érezte, a csángóság már csupán egy állapota magyar nemzetnek. Mára a – román állam általi teljes nyelvi jogfosztottságban élő – moldvai csángó falvak katolikus lakossága szinte teljesen román egynyelvűvé vált, alig akad, aki tud még valamilyen csángó dialektust beszélni.
Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.
„A mai változó világban az érték is rezgőlécen mozog” – mondja a művésznő, aki mégis úgy érzi, nincs minden veszve, hiszen – ahogy fogalmaz – kiformálódott egy „fényes, értékes réteg” a magyarságon belül, amely „tudja honnan jött és merre tart”, erős a kapcsolata a Felsőbbrendűvel és általa talál rá a magyar nép isteni küldetésére.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Mikor beléptem a mezőségi szórványban lévő, magyarfülpösi Szivárvány Házba, az itt lakó, nehéz körülmények közül érkező óvodások és kisiskolások szinte megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, Ady István lelkész úr, a Szivárvány Ház vezetője elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok.
Ady István református lelkész, a Szivárvány Ház vezetője
Miután Fülpösön tíz évig szünetelt a magyar nyelvű oktatás, Ady István kezdeményezte az anyanyelvi tanulási lehetőség biztosítását a magyar gyermekek számára. Nagy nehézségek árán, a román állami bürokrácia, a szándékos hátráltatás és a szülők kezdeti vonakodása ellenére, 2001-ben újraindult az állami óvoda és kisiskola, amelynek a mai napig a Szivárvány Ház ad otthont. A román állam azonban kizárólag egy tanítónő és egy óvónő bérét biztosítja, ezenkívül semmi mást.
Miután a hatalom közölte, hogy mégsem indulhat a tervezett létszámmal az oktatás, a Tiszteletes úr a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményesről két nehézsorsú kislányt hozott Magyarfülpösre az iskolába, akik a lelkészi családdal laktak együtt az első évben. A kezdetben iskolának szánt épület azért lett végül bentlakás, mert a gyerekek mind hátrányos helyzetűek. Sokan a szülők közül szenvedélybetegek, túlélési lehetőségnek tekintenek a gyermek után járó állami támogatást. Ilyen helyzetben, lehetetlen küldetés volt, hogy a gyermekeket minden nap ingáztassák, így Ady István létrehozta a Szivárvány Alapítványt és holland segítséggel kialakította az épület tetőterében a 18 férőhelyes bentlakást, pedagógust, szakácsot, tanszert stb. biztosítva számukra díjmentesen.
A gyerekek szeretettel árasztottak el, amint megérkeztem…
A kicsik péntekenként haza mennek, hiszen a nehézségek ellenére sem szeretnék a családi környezetből teljesen kiszakítani őket, a legtöbbször azonban ugyanazokban a ruhákban vannak, mikor vasárnap értük mennek. Ezeket el kell dobni, mert használhatatlanra koszolódnak, a kollégiumban pedig tetvetlenítéssel indul minden hét. Van, hogy egész hétvégén nem esznek és legtöbbjük „otthon” fűtetlen helyiségben a betonpadlón alszik, ezért gyakori a betegség is.
A Tiszteletes úr mesélte, hogy az elején elkövette azt a hibát, hogy az egyik kislánytól (akinek az 5 másik testvére is a Szivárvány Házban él hétköznaponként) megkérdezte, hogy mi volt a vasárnapi ebéd. A gyermek elmesélte, hogy az édesanyja adott 10 lejt az édesapjának azért, hogy vegyen egy csomag töltött kekszet. Ez lett volna az ebéd a nyolcfős családnak. Az apuka azonban talált 8 lejért sört, így nem ebédeltek. De az is előfordult, hogy az egyetlen ruha, amiben a kicsi haza került, eltűnt, cigarettára cserélték a szomszéddal. „Ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” – ilyen és ehhez hasonló felszólításokban nyilvánul meg a fülpösi lelkész aggodalma a szülők irányába.
A gyermekek jövője iránti aggodalom sokszor kiült az arcára…
Ady István és kollégái gondviselése azonban nem ér véget az elő négy osztály elvégzése után sem, hiszen nélkülük – szülői gondoskodás híján – kérdésessé válna a gyermekek további sorsa. Ezért született meg a szászrégeni szórványkollégium létrehozásának ötlete, hogy az utánkövetés is biztosított legyen. Itt a felső tagozatos gyermekek ellátása a héten megtörténik, a kollégiumból pedig a környék magyar nyelvű iskoláiba járhatnak. Ugyanakkor az is nyomós érv volt a létrehozás mellett, hogy a Szászrégenben működő magyar osztályok sorsa gyerekhiány miatt megpecsételődni látszott.
A kis diákok az itt eltöltött idő alatt szakszerű oktatásban, nevelésben részesülnek képzett szakemberek segítségével. Ennek köszönhetően a későbbiekben könnyebben sikerül megtalálniuk a helyüket az életben, valamint a magyarság számára is értékes egyénekké fejlődhetnek, nagy esélyük lesz arra, hogy ne sodródjanak le a társadalom alsó peremére. A felső tagozatosoknak létrehozott kollégium alsó két szintje működik, azonban a legfelső rész, amely még egyszer ennyi lélek befogadására lenne alkalmas, egyelőre – forrás hiányában –befejezetlen.
Mikor megkérdeztem a Tiszteletes úrtól, mik a kilátások, hittel telve csak annyit mondott: „Tudom, hogy egyszer kész lesz, bízom az Úrban!”Ady Istvánék emberfeletti munkával biztosítják az egyetlen lehetőséget ezeknek a gyermekeknek, hogy magyar nyelven tanulhassanak. Ugyanakkor az egyetlen lehetőségük arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.
A Szivárvány Ház az egyetlen hely, ahol a fülpösi és környékbeli magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak.
Mindent megtesznek, pályáznak, jótékonysági találkozókat szerveznek, de így is napról-napra – ahogy a Tiszteletes úr fogalmazott, koldulásból – élnek. A holland segítség elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják annyira fontosnak a támogatást. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Nem tudok beletörődni abba, hogy a jelenleg negyvenkilenc gyermek mindennemű szükségleteit, hat munkatárs minimálbérét, a közköltséget a pályázati pénzekből próbáljuk fedezni úgy, hogy nem tudunk egy évre, talán évekre előre tervezni. Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volna hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” A gyermekek száma azóta 49-re nőtt.
Nem titkolt szándékom, hogy ezúttal nem csupán tudósítani, értékes gondolatokat közreadni szeretnék, ahogy az eddigi írásaim és filmjeim zömével. A jó szándékú, segítőkész lelkeket kívánom megszólítani. Hiszem, hogy sokan vagyunk, akiket nem hagy hidegen a túlélésért küzdő nemzettársaink sorsa, főként ha gyermekekről van szó.
Kérem, aki tud, járuljon hozzá ehhez a szép és nemes küldetéshez, amelyet Ady István tiszteletes úr és munkatársai önzetlenül magukra vállaltak!
Máté evangéliumából, Jézus urunk szavaival ajánlom Ady István tiszteletes úrral, a Szivárvány Házban készített riportfilmünket:
„Bizony mondom nektek, amennyiben eggyel az én legkisebbjeim közül megcselekedtétek, énvelem cselekedtétek meg.”
Mt 25,46
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A Szivárvány Alapítvány bankszámla adatai:
Fundatia Regenboog Curcubeu Szivarvany
Cod fiscal: 12699850
Str. Principala Nr. 179;
Localitatea Filpisu Mare
Comuna Breaza
Judet Mures
BRD Agentia Reghin
str. Mihai Viteazu, nr. 18, Reghin, jud. Murea, ROMANIA
„Akik több gyermeket vállalnak, azokat több gyermekkéz öleli át” – így hangzott az a bölcs gondolat, amely akár velejét is képezheti a Zán Fábián Sándorral való beszélgetésünknek, de amelyet még számos hasonló követett.
Megrendítő volt hallani, hogy a Kárpátaljai Református Egyház püspöke milyen tiszta egyszerűséggel látja az életet hitén, Istenszeretetén keresztül Kárpátalján, a legnehezebb sorsú magyar közösségben. Szemléletmódja nem merül ki a prédikált szavakban, hiszen feleségével öt gyermekük született, akik közül legidősebb lányukat négyévesen egy autóbalesetben elveszítették. Meggyőződéssel vallja, hogy ha jót akarunk cselekedni, ha gyermeket akarunk nevelni, ahhoz meg fogjuk kapni a megfelelő anyagi hátteret is a Jóistentől. A pénznél azonban sokkal fontosabb, hogy türelemmel, szeretettel és áldozatkészséggel forduljunk utódaink felé.
A háború alatt, az infláció, a nehéz gazdasági helyzet próbáját kell kiállnia a kárpátaljaiaknak, a Püspök úr mégis derűlátó, úgy véli, a panaszkodás nem vezet sehova, helyette inkább kiutat kell keresni ebből a helyzetből, amely nem más, mint a hazafiasság próbája. De – ahogy mondja – nem az a próba hogy elmegy valaki otthonról hanem, hogy végül hazajön-e. De hiszi, – mi több, biztos benne – hogy a Kárpátalján élő magyarok hazafiak és patrióták.
„Mihez képest van most nehéz sorsunk?” – teszi fel a kérdést Zán Fábián Sándor. Volt, hogy az embernek elvették a házát, a földjét, a szeretteit, most pedig az a legnagyobb problémánk, hogy három évig kell dolgozni egy új autóért – mondja. Ahelyett, hogy bedőlünk a média által közvetített „tetszelgős világnak”, annak kéne örülnünk, hogy van kivel leülnünk az asztalhoz vasárnaponként, mert ez az igazi érték, nem a nagy ház vagy a gyors autó… Mindannyian fontolóra vehetnénk a püspök szavait: „Lehet kimondani valamire, hogy elég!”
Zán Fábián Sándor elsődleges küldetésének tartja Isten országának építését, azonban azt sem feledi, hogy ezt a küldetést magyarként kapta Kárpátalján. „Mi magyarokként éljük itt meg a mindennapjainkat és azt szeretnénk, ha a gyermekeink is magyarok lennének, magyarul beszélnének, magyarul hívnák az Isten nevét segítségül és magyarul adnának hálát is.”
Vallja, hogy a megmaradás záloga a magyar gyermek, s a kárpátaljai magyarság jövője, ennek a nemzedéknek a hitén, szorgalmán és hűségén fog múlni. Éppen ezért a Kárpátaljai Református Egyház az 500 éves reformáció kapcsán nem Luther és Kálvin szobrokat emelt, hanem megpróbálták és azóta is igyekeznek elősegíteni, hogy azokban a családokban, ahol a gyermekáldás lelkileg lehetséges, ott szülessenek is meg a magyar gyermekek.
„Az életünk attól lesz értékes, amit azokért tettünk, akik előttünk jártak, és amit azoknak adunk át, akik utánunk jönnek” – Zán Fábián Sándor püspök úr gondolatainak jegyében ajánlom a vele készült riportfilmünket!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Prof. Dr. Csókay András idegsebész, a Magyar Honvédség Egészségügyi Központ Idegsebészeti Osztályának vezető főorvosa azzal vált híressé, hogy a súlyos traumás agyduzzadás kezelésére kifejlesztette az ún. éralagút-technikát, amely világújdonságnak számított a koponya-térnyerési technikák műtéti megoldásait illetően.
Tavaly Nigériában szervezett idegsebészeti missziót és adományok gyűjtésével létrehozott egy hatvanas évek szintjén működő műtőt, ahol több reménytelennek tűnő esetet kezelt és gyógyított meg. Idén tavasszal – nagy kockázatot vállalva – két kollégájával Bangladesben megkezdte egy a fejüknél összenőtt sziámi ikerpár szétválasztását, amely műveletnek nemrégiben a második, legkritikusabb szakasza is sikeresen lezárult.
Sokan tudják, hogy a Főorvos úr mélyen vallásos ember, minden megpróbáltatás alkalmával – legyen az magánéleti vagy szakmai – imával fordul a Jóisten felé. „Agysebészet rózsafüzérrel” című könyvében olvastam, hogy mikor úgy érezte, nem tud megoldani egy orvosi problémát, az Úrhoz intézett fohász minden alkalommal segített.
Személyes tragédiáján, a tíz éves kisfia elvesztésén is hite segítette át. Ahogy mondta: „a tragédiák az Istenbe vetett hittel drámává szelídülnek.” Az imádság szolgál kapcsolódási pontként a Fennebbvalóval és az imádság az, ami igazán egységgé tudja kovácsolni a nemzetet – állítja, hiszen, ha mindenki a saját dolgát tudja és teszi, összeáll a puzzle.
A nemzet nagy tragédiája kétségkívül Trianon volt. A főorvos úr szerint azonban Isten valamiért engedte, hogy megtörténjen és, ha felajánljuk a szenvedést az Úrnak, ő majd megmutatja, mire kamatoztathatjuk és visszamenőleg meg fogjuk látni az értelmét. Ugyanakkor a jelenkor legnagyobb problémáját az abortuszokban látja, melyek száma ugyan csökken, de még így is nagyon magas.
Úgy véli, ahogy minden embernek létezik egy Isten által elrendelt feladata, úgy egy nemzetnek is van isteni küldetése. A magyar nemzeté pedig az, hogy visszahozza az elveszett keresztény hitet Európába. Többek között ilyen témákról beszélgettünk Csókay Andrással alább megtekinthető videóriportunkban.
Zana Diána
A filmet készítette: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Húsvét előtt állunk. Ma megkezdődött a Nagyhét Szent Háromnapja, amikor a keresztény világ Jézus Krisztus megváltó szenvedéstörténetére és hitünk legmélyebb titkára, a dicsőséges feltámadásra emlékszik, melynek első mozzanata ugyan Virágvasárnap, a jeruzsálemi bevonulás, azonban a római hatalom igájából menekülni vágyó, hozsannázó tömeg sorfala közti bevonulás mélyebb igazságát a Szent Háromnap történés-sorozata világítja meg számunkra.
Nagycsütörtökön felidézzük, ahogy Jézus utoljára költi el vacsoráját az apostolokkal és a Boldogságos Szűzanyával, aki élete minden fontos pillanatában jelen van. Megváltó Krisztusunk, vacsora előtt megmossa tanítványainak lábát, megmutatva számunkra a keresztény ember alapmagatartását, az alázatot, amely nem más, mint Isten és az embertársaink szolgálata. Az utolsó vacsora második mozzanata az Eucharisztia megalapítása, a keresztény közösség biztosítása arról, hogy a kenyér és bor jelképe alatt a világ végezetéig velünk lesz.
Nagypénteken „Rómába mennek a harangok”, a világ elnémul. / Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház, Esztergom
A getszemáni kerti virrasztás után következik Nagypéntek keserűsége, amikor is – vallja a keresztény magyar ember – „Rómába mennek a harangok”, mert az egész világ megrendül és elnémul attól az igazságtalanságtól, hogy Isten Fiát a képmutató tömeg keresztre feszítteti. Ő azonban a keresztről hirdeti, hogy mindezzel teljesítette be küldetését, hiszen tudja, hogy Ádám bűnét és annak zsoldját – a lelki halált – csak az új Ádám végzete képes tisztára mosni.
A hagyomány szerint Nagyszombaton Jézus pokolra szállására emlékezünk. Csendes és puszta ilyenkor a világ, mert ez az az idő, amikor „nincs Isten, meghalt” – mert megölték őt… A szeretet azonban erősebb a rossznál és a bűnnél, az élet a halálnál – ezt hirdetik Húsvétvasárnap reggel az asszonyok, Péter és a másik tanítvány, János, akik szaladva sietnek a Szent Sírhoz. Az emberi lét legnagyobb titkára emlékezünk ekkor: a halál miértjére és kilátástalanságára, Isten az élet igenlésében ad választ.
Húsvét előtt állva a leghitelesebb forrás jelenik meg előttünk, hirdetve a világnak, hogy az a példa, amelyet Jézus mutat számunkra vagy akár egész nemzetünk számára, a leginkább járható út: a nagypénteki keserűséget, a nagyszombati kilátástalanságot követő húsvétvasárnapi feltámadásnak, az élet igenlésének és a tevékeny szeretetnek útját.
Szent II. János Pál pápa mondta volt: „Semmi sem győz meg, csak az igazság és semmi sem ment meg, csak a szeretet.”
Áldott és magasztos feltámadás-várást kívánok mindannyiuknak!
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Ritka manapság, mikor valakiről ránézésre látszik, hogy igaz, jó ember, mert a tiszta és szép lelkiség, amely belülről fakad, kisugárzik lényéből. A művésznőt mindig ilyen embernek láttam, azelőtt is, hogy személyesen megismerhettem volna. Beszélgetésünk során pedig, véglegesen megszilárdult bennem a róla alkotott kép. A csángók ősiségéből és mély tudásából táplálkozó történeteket, hagyományokat, szokásokat hallgatva, nagyon erős lelki táplálékot kaptam.
Petrás Mária nyolc gyermek közül a legidősebb volt, s mint ilyen, édesanyja jobbkeze. A fél napos oktatást követően tanulni már nem lehetett, hiszen „arra volt az iskola”. Délután otthoni munkavégzés következett. A román nyelvvel csupán a közoktatásban kezdett ismerkedni, még az óvodában is kizárólag magyarul beszéltek, a templomban pedig latinul énekeltek.
Petrás Mária ezt a letűnő világot, ezt az elveszni látszó kultúrát hordozza magában és mutatja meg művészetében, amely a kétezer éves keresztény magyar történelem elemein túl, egy annál régebbi, ősi tudáson alapuló szimbolikát is magában rejt. Megsejteti a fenti és a lenti világ közötti harmóniát, a szellemi, lelki és fizikai sík közötti egyensúlyt, a természettel való összhangot, amely egykor magától értetődő volt.
Legutóbbi hozzászólások