Kötelező történelmi tanulmányaink során a legapróbb részletekig meg kell ismernünk a nyugti társadalmak múltját, de minél messzebb távolodunk Kelet felé, annál kevesebbet tudunk, nem csak az ott élő népek történelméről, de egyáltalán arról, miféle népek élnek ott.
Kodály Zoltán, Vikár László és Bereczki Gábor nyomdokain, Dr. Agócs Gergely is Kelet felé indult gyűjteni az Észak-Kaukázus vidékére, ahol a dallam-párhuzamok aránya olyan magas, mintha a magyar népzene hatodik dialektusterülete volna. Az egyezőség a nogajok zenéjével 70%-ot mutat, mintha csak a moldvai és a somogyi magyarok népzenéjét vetnénk össze.
Sajnálatos módon a mai magyar fiatalság túlnyomó részére – melyben az oktatás is jelentős szerepet játszik – nem jellemző az ilyen irányú érdeklődés. „A kép, amit látok, több mint lesújtó” – jelenti ki a néprajzkutató, aki úgy véli, nem is az a baj, hogy a fiatalok nem énekelnek népdalt, hanem, hogy már egyáltalán nem énekelnek. A közös éneklés a közösség összetartásában, a magunkban való éneklés pedig az egyén lélektani formálásában játszik nagy szerepet.
Elmondása szerint azok a közösségek, amelyek a társadalom megtartó erejét képezték, a fogyasztói társadalmi modell nagy erejű nyomásának hatására szertefoszlanak, ez pedig egy tudatos, érdekvezérelt folyamat eredménye.
A közösségi kultúrában szocializálódott emberek igényeinek jelentős része lokálisan determinált volt, tehát abban a speciális közegben fejlődött ki, ahhoz tartozott. A tömegtermelés azonban a profit maximalizálására törekszik, az áll érdekében, hogy az egyes embernek ne legyenek lokális meghatározottságai, hagyományos kultúrája, hiszen ezeket az igényeket a globális termelés nem képes kielégíteni.
A táncházmozgalom beindulása következtében a fiatalság egy része azonban újból elkezdett érdeklődni a népi kultúra iránt. Gergely beszámolt a szlovák-magyar együttműködésről a néptánc terén, amely eredményeképp – ahogy fogalmaz – kialakult az ifjú szlovák értelmiségnek egy olyan progresszív elitje, amely a táncháznak köszönhetően pozitív módon tekint Magyarországra és a magyarokra, sőt olyan hangok is hallatszanak szlovák részről, hogy kár volt szétverni a Magyar Királyságot. Minderről részleteiben az alábbi videóriportban beszél Dr. Agócs Gergely néprajzkutató, népzenész.
Zana Diána
A videót készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A műalkotás – legyen az a képzőművészet terméke, zenei, irodalmi mű vagy filmművészeti alkotás –akkor igazán jó, ha a lehető legszélesebb réteget képes megszólítani. Ha a különböző tudásszinteken álló emberek mindegyikének átad valamiféle üzenetet. A felszínen is élvezhető, de rendelkezik mélyebb rétegeikkel is, melyek dekódolására már nem képes bárki.
Jankovics Marcell alkotásai ilyenek. Szerteágazó tehetsége számos műfajban megmutatkozott már a grafikai alkotásoktól, a művelődéstörténeti, neveléselméleti, szimbólumrendszerekről szóló tudományos munkákon keresztül az irodalmi igényű művekig. Legtöbbünk azonban rajzfilmrendezőként ismeri.
Jankovics Marcell, Kossuth-díjas, Leonardo da Vinci-díjas, a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetett grafikusművész, filmrendező, művelődéstörténész, Magyarország Érdemes Művésze, a Nemzet Művésze, a Magyar Művészeti Akadémia alelnöke
Az általa készített grafikák és filmek nemcsak lekötik, de nevelik, tanítják is a gyermeket, ugyanakkor korántsem csak gyermekeknek szólnak. Örök érvényű igazságokat fogalmaznak meg, szimbólumrendszerük mindig gazdag, szerteágazó és emellett egytől-egyig nagyon magyarok. Mikor a János vitéz nem kellett külföldön, választás elé került: ezentúl vagy olyan filmeket készít, melyekre külföldön van igény vagy olyanokat, amelyek sajátosan magyarok. Jankovics Marcell nem gondolkodott, ahogy mondja, ez volt a sorsa, amiért az egész nemzet hálával tartozik neki.
A János vitéz rajzfilm adaptációja azontúl, hogy az én gyerekkoromat is végigkísérte, az unokahúgom kedvence is volt, pedig azóta igencsak megváltozott és meggyarapodott a mesepaletta, mégis ezek a szép magyar történetek minden korban érvényesek, időtállóak. Amely tény némiképp megnyugtat, mikor arra gondolok, hogy a tömegtermelés és az értéknélküliség egyre elhatalmasodó világában, egyszer majd én is fel szeretném nevelni a gyermekeimet, mégpedig teljesen más elvek alapján, mint amelyek manapság divatosak.
A Fehérlófiától egyenesen függővé válnak a gyerekek. Ezt magának a rendezőnek mesélte az egyik ilyen függővé vált kisfiú apukája, akit azzal büntetnek a szülei, ha nem készíti el a leckét vagy nem eszi meg a spenótot, hogy elveszik tőle a mesefilmet, és akkor bármit megtesz csak, hogy visszakapja. Mikor megkérdezte az édesapa, hogy miért szereti annyira, a fiúcska azt válaszolta, hogy azért, mert ő ilyeneket álmodik.
Az álmok világa Jankovics Marcell szerint nagyon fontos, hiszen éjszaka az ember védtelen, a gyermek fél, éppen ezért alakult ki a szokás, hogy lefekvés előtt mesét mondunk. A mese ugyanakkor nem szabad, hogy egyfajta infantilis világban tartsa a gyermeket – vallja a rajzfilmrendező, hiszen a gyermekkor a felnőttkorra való felkészítés kell, hogy legyen. Természetellenesnek tartja, hogy a mai fiatalok egy virtuális világban élik szinte az egész életüket, amely miatt a valóság abnormálissá válik számukra.
Ez a sok fiatal azt hiszi, hogy a történelem az ő megszületésével kezdődött és csak az a fontos, ami előtte van, ez azonban téveszme – mondja –, hiszen a múlt egy kapaszkodó, amelyből tanulnunk kell. „Én a múltat hordozom a vállamon, mint egy Atlasz, és az a mániám, hogy muszáj valamilyen módon átadni. Ébren kell tartani az igényt arra, hogy a fiatalok úgy nézzenek a múltra, mint egy olyan forrásra, amelyből a jövőt építik föl.”
Úgy gondolja, az általános hanyatlás korát éljük. A csökkenő gyerekszám, az elvallástalanodás, a közösség iránti odaadás meggyöngülése negatív irányba viszi a társadalmat. „Világvége vízióim vannak” – jelenti ki, ebből a gondolatból született meg a Madách Imre színműve nyomán írt, Az ember tragédiája című animációs filmje, amely a jelen valós veszélyeire hívja fel a figyelmet. „Én a lassítás eszköze vagyok, ezt a pusztulásba rohanást kívánom lassítani. A globalizmussal szemben, meg kell maradniuk azoknak a közösségeknek, amelyek sajátosságot képviselnek. Ilyen nemzeti közösség a Haza, ahová jó hazajönni” – vallja.
Jankovics Marcell életrajzi regénye, a Lékiratok tavaly nyáron került a kezembe, elkezdtem olvasni és nem tudtam letenni. Rendkívül élvezetes, irodalmi nyelven írt, szórakoztató anekdotákkal tűzdelt és elképesztő részletgazdag feltárása az egyéni, valamint családi múltnak majd’ fél évezredes történelem felölelésével. Saját életének csupán első tizenkilenc évét mutatja be, mégis fény derül sok olyan részletre, amelyek összessége meghatározta, ki is ma Jankovics Marcell, az a szerteágazó tudású, széleskörű műveltséggel rendelkező, rendkívül tehetséges és igaz magyar szívű művész, akinek személyesen is megismertem.
A Lékiratok szintén az egyéni múlt fontosságának tanúbizonysága. Ha minden magyar csak fele ennyire ismerné saját családjának történetét, nem jelentene problémát nemzeti történelmünk hiteles felvázolása sem. Számomra élmény volt jobban megismerni magát az embert, aki a sok csodálatos vizuális élmény és a számtalan mély gondolat mögött áll. Remélem riportfilmünk hasonló élményekkel gazdagítja majd Önöket!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A 2006-ban történt brutális cselekmények óta, immár tizenkettedik esztendeje, minden évben Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, vagy az ahhoz legközelebb eső vasárnapon összegyűlnek a magyar nemzetért közösen imádkozni kívánók, megmutatva, hogy az erőszakkal szemben, Isten békés útját választani az egyetlen lehetőség, melynek kizárólagos eszköze az imádság.
A Kárpát-haza Temploma
Dr. Papp Lajos szívsebész professzor és Jelenczki István filmrendező 2006. október 23-án együtt indult a Kossuth térre ünnepelni, mikor a Nádor utcában rendőr-sorfal állta útjukat. Egy idő múlva már több száz emberre, majd ezresre dagadt a feltartott tömeg, amely egyre nyugtalanabbá vált. A professzor eléjük állt, hogy megnyugtassa őket, de a rendőrök ütni-vágni kezdték. Az embereknek sem kellett több, elszabadult a pokol…
Ekkor azonban isteni csoda történt. Dr. Papp Lajos arra kérte az előtte állókat, hogy adják tovább a kérést és mondjanak el közösen, hangosan egy Miatyánkot a rendőrök lelki üdvéért. Az emberek elkezdték az imát és „mint a háborgó tenger mikor elsimul, minden békés lett.” A professzor elmondása szerint a vele szemben álló két rohamrendőr maszkja mögül folytak a könnyek, s amelyik az előbb még őt verte, mozdulatlanná vált.
Akkor, ott megmutatkozott az ima ereje, amelyet azóta is minden évben segítségül hív Dr. Papp Lajos professzor vezetésével az Ima Magyarországért közössége, Verőcén a Lósi-völgyben. Felekezettől függetlenül, a déli harangszót követően, áldást kérve magyar nemzetünkre és hazánkra, közösen szólítják meg Istent a jelenlévők a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának jelképe, a Kárpát-haza Temploma előtti réten.
Az apró, búzaszem alakú templomot egyik történelmi egyház sem szentelte fel, mivel „pogány jelképek” is díszítik. Emese álma egy üvegrelief formájában és a csillagösvény is megjelenik falain, melyek magyar őstörténetünk fontos elemei, így – kereszténységünk mellett is – magyar identitásunk szerves részét képezik. A ferences Kovács Bánk atya szavaival élve: „A kereszténység nem ellensége volt őseink hitének, hanem megszentelője.”
A Lósi-völgyet idén is Maczkó Mária csodálatos énekhangja töltötte be, miközben az emberek egymás kezét fogva körben álltak. Dr. Papp Lajos professzor Makovecz Imre szavait idézte, aki az első Ima Magyarországért keretei között szólalt fel, egy ideje pedig már odafentről kéri Isten közbenjárását hazánk feltámadásáért. A közös imádságot követően a Boldogasszony Anyánk, a Himnusz, majd a Székely Himnusz dallama, a magyarság oltalmazó Nagyasszonyához és Istenhez intézett könyörgésként hagyta el az ajkakat, s visszhangzott a völgyben.
Az imára érkezők.
A magyarság ősi kultúrával rendelkező nép, amely súlyos amnéziában szenved. Elfelejtettük történelmünket, nem látjuk értékeinket, évszázadok során gyökértelenné váltunk. Akinek pedig nincs múltja, annak jövője sem lesz. Mégsem olyan borús a helyzet, lassan, de biztosan ébredezik a nemzet. A magyarok keresik eredetüket, keresik Istent. És amíg minden évben lesz pár száz ember, aki Verőcén nemzete jövőjéért és igazságáért imádkozik, addig remény is van. Talán a nemzeti ébredés bimbója nem is olyan soká szárba szökken, s ki tudja, előfordulhat, hogy pár év múlva már el sem fér majd az imádságos tömeg a Lósi-völgyben.
Dr. Papp Lajos szívsebész professzort és kiemelkedő, nemcsak hazánkban, de nemzetközileg is méltán ismert és elismert eredményeit az orvostudomány terén senkinek nem kell bemutatni. Szakmai életútja önmagában elegendő, hogy a magyarság mérhetetlenül büszke legyen rá, ő azonban ennél is többet akar adni népének. A beteg szívek gyógyítása mellett, életfeladatául tűzte ki a magyar nemzet beteg lelkének gyógyítását is.
Már jó ideje lelkes hallgatója vagyok a Professzor úr előadásainak, a személyes beszélgetés azonban meghatározó élmény volt számomra. Olyan élmény, amely ismételten megerősített abban a hitemben, hogy amíg hozzá hasonló emberek élnek és munkálkodnak, van remény a mindent elsöprő nemzeti ébredésre, amely során a magyarság végre újból ráeszmél nemzeti nagyságára.
Attila királyként Bicskei Zoltán: Álom hava című filmjében
Dr. Papp Lajos professzor úr, talentuma mellé mérhetetlen szerénység, még inkább alázat társul. Az előadásai végén kitörő tapsot legtöbbször elhallgattatja, helyette inkább közös imára kéri hallgatóságát, könyveinek minden lapja szeretettel és Isten felé irányuló hálával átitatott. Első, hozzám intézett szavai is arról tanúskodtak, hogy a dicséret nem őt, hanem Istent illeti, hiszen mindent az Úrtól kapott. „Papp Lajos, mint személy, csak közvetítő. Ha valamit meg tudtam valósítani, akkor a Teremtő akaratát teljesítettem” – vallja magáról.
A szavak mögött ugyanakkor cselekvő tenni akarás feszül. Miután több hazai szívsebészeti klinika igazgatói székét megjárta, tíz éve úgy döntött, lemond minden pozíciójáról és nyugdíjazását kéri, mert mind szakmailag, mind erkölcsilegképtelen volt vállalni, ami az egészségügy területén zajlik. Számára minden időben és minden élethelyzetben a Teremtőtől kapott hittel, a krisztusi szeretet jegyében való szolgálat, gyógyítás volt az elsődleges. Ez a küldetés, az utóbbi évtizedben még inkább kiteljesedhetett. Jelenleg több évtizedes kutatói és klinikai tapasztalatait, tudását ötvözi a holisztikus gondolkodással és az elfelejtett, évezredes népi bölcsességekkel.
Nem elég, hogy szívgyógyászati tanácsadó munkája mellett, a Kárpát-medence és a diaszpóra magyarságát járja, előadásokat tart, beszédeket mond, könyveket, kiáltványokat ír, a Professzor úr évek óta minden nyáron ingyenes tábort szervez szegény családok gyermekeinek az elszakított nemzetrészekről és a csonka országból egyaránt. Már kétszáznegyven gyermeket látott vendégül, akik amellett, hogy változatos programokon keresztül szereztek életre szóló élményeket és barátokat, nagyon erős lelki táplálékkal is gazdagodhattak. A tábor legfőbb célja a magyarságtudat és az Istenhit megerősítése a résztvevőkben, a Professzor úr szavaival élve „rádöbbenteni őket, hogy mekkora kegyelem magyarnak születni a Kárpát-medencében.”
Hiszen – ahogy mondja – minket a Teremtő ide küldött a Kárpát-medencébe, a világ legegészségesebb éghajlatú területére. Emellett pedig minden magyar ajkú ember birtokosa egy felbecsülhetetlen kincsnek, a magyar anyanyelvnek. Mindaddig, amíg az ott élők beszélik a magyar nyelvet, az „elszakított” nemzetrészek elszakíthatatlanok lesznek Magyarországtól.
A magyar nép elpusztíthatatlan – szögezi le a professzor, – hiszen külső ellenségnek soha nem sikerült megsemmisítenie, az igazi veszélyt – ahogy a történelem során nem egyszer, most is – a belső ellenségek, a hazaárulók jelentik. „Vissza kell térnünk őseink tulajdonságaihoz, hiszen a magyar ember attól az, ami, hogy nem gyűlölködik, nem pusztít, nem gyilkol, hanem szeret” – mondja.
A krisztusi szeretet a fő mozgatórugója a Professzor úr életének és munkásságának is, ilyen szeretettel fordul betegei, embertársai felé, és ilyen szeretettel viseltet hazája iránt. Megható és jóleső érzés volt mindezt személyesen megtapasztalni. Vallja, hogy a Kárpát-haza a mi országunk és egyikünk sem kapott az őseitől arra engedélyt, hogy lemondjon arról, amit ők vérrel és verítékkel megtartottak.
A magyarság jövőjére bizakodóan tekint. Népünket nem csak az európai kultúra, hanem az emberiség megmentőjének látja, de nem fizikai ereje, hanem szellemi nagysága és az Istenszeretet okán. A pozitív végkicsengés elengedhetetlen feltétele azonban, hogy a magyar tömegesen visszatérjen Istenhez és szeresse egymást. Szívmelengető érzés volt azt hallani, hogy Dr. Papp Lajos professzor úr, Kárpát-medencei útjai során az utóbbi időben olyan változásokat tapasztalt, amelyeket – ahogy mondja – álmaiban sem gondolt volna. Úgy látja, a magyar emberek magyarságuk gyökereit és Istent egyaránt elkezdték keresni.
Végül egy olyan – a Professzor úrtól származó – gondolattal zárnom soraimat, amely mindannyiunk életére nézve iránymutató kell, hogy legyen: „Ott fent az utolsó elszámolásnál csak egy kérdés hangzik el: kaptál talentumot, lehetőséget, mit adtál az embereknek?”
Tisztelettel ajánlom figyelmükbe a Dr. Papp Lajos Széchenyi-díjas szívsebész professzorunkkal készített videóriportunkat!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.
Lukács Géza és a szárhegyi káposzta.
Lukács Gézával és feleségével, Melindával egy gyergyói projekt során találkoztam először, amikor is helyi jó vállalkozások kapcsánkészítettünk kisfilmeket a Gyergyói-medencében.Már akkor nagyon szimpatikus volt az a mentalitás, amely meghozva gyümölcsét, a környék jól ismert és közkedvelt termelőivé tette őket. Azóta minden alkalommal – ha lehetőség adódik rá – találkozunk legalább egy kávéra, néhány szóra.
Gézáék szülőföldjükön kezdtek vállalkozásukba, ahol zöldséget termesztenek, virágot nevelnek. A kezdetektől fogva a helyi közösségért való munka volt az elsődleges számukra. Éppen ezért áraik soha nem magasak, a vásárló – ahogy Géza mondja – mindig kap egy jó szót is a murok, a pityóka mellé vagy éppen kóstolót a savanyított káposztából, mielőtt vásárol. Nála a minőség sokkal fontosabb a mennyiségnél, az ő sárgarépáját „lopják a gyermekek a tányérról, mert édes, ízletes”.
A Lukács család a magyar állampolgárság átvételekor.
Talán azért annyira édes, mert Lukácsék szíve-lelke is benne van. Géza – ha kell – egész éjszaka járőrözik a földeken, hogy a pityóka tolvajokat lefülelje, vagy az állatokat távol tartsa, esetleg néhány ócskavasból eszkábál össze földművelésre alkalmas gépezeteket, amelyek székely furfang nélkül megfizethetetlenek lennének.
A helyi közösség szolgálatának legékesebb példájával Géza tavaly rukkolt elő, amikor is levédette a szárhegyi káposzta márkanevet. Mint mondja, ez a fajta háromszáz évre tekint vissza, méltán híres és csak a gyergyószárhegyi földben lesz az igazi. Mivel sokan megpróbálták hamisítani vagy hitványabb káposztát adni ezen a néven, Géza felkerekedett, átvitte akaratát Bukarestben a román hatalmasokon és saját költségére megszerezte a márkanevet.
Az elért eredményt pedig nem sajátította ki magának, nem kér pénzt a márkanév használatáért, hanem ingyen és bérmentve a közösség részére bocsátotta. Így, aki szárhegyi káposztát akar termeszteni, csak annyi a dolga, hogy bebizonyítja, valóban eredeti a terménye, s már meg is kapja a márkajelzést.
A mai nyerészkedő világban, mikor az emberek nagy részének nem számít más, csak a haszonszerzés, az előrejutás, a meggazdagodás, igazán példaértékű ez a székelyföldi kis közösség, s annak mozgatórugója, Lukács Géza.
Vele készült újabb kisfilmünkben Géza beszél az otthonmaradás és a helyben való boldogulás rögös útjáról, amely nem könnyű ugyan, de megéri. Elmondja, miért nagyszerű, mikor egy a közösség összefog és egymásért munkálkodik, illetve mesél a szárhegyi káposzta történetéről is.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter.
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Kodály Zoltán, Vikár László és Bereczki Gábor nyomdokain, Dr. Agócs Gergely is Kelet felé indult gyűjteni az Észak-Kaukázus vidékére, ahol a dallam-párhuzamok aránya olyan magas, mintha a magyar népzene hatodik dialektusterülete volna. Az egyezőség a nogajok zenéjével 70%-ot mutat, mintha csak a moldvai és a somogyi magyarok népzenéjét vetnénk össze.
Legutóbbi hozzászólások