Mikor beléptem a mezőségi szórványban lévő, magyarfülpösi Szivárvány Házba, az itt lakó, nehéz körülmények közül érkező óvodások és kisiskolások szinte megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, Ady István lelkész úr, a Szivárvány Ház vezetője elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok.
Ady István református lelkész, a Szivárvány Ház vezetője
Miután Fülpösön tíz évig szünetelt a magyar nyelvű oktatás, Ady István kezdeményezte az anyanyelvi tanulási lehetőség biztosítását a magyar gyermekek számára. Nagy nehézségek árán, a román állami bürokrácia, a szándékos hátráltatás és a szülők kezdeti vonakodása ellenére, 2001-ben újraindult az állami óvoda és kisiskola, amelynek a mai napig a Szivárvány Ház ad otthont. A román állam azonban kizárólag egy tanítónő és egy óvónő bérét biztosítja, ezenkívül semmi mást.
Miután a hatalom közölte, hogy mégsem indulhat a tervezett létszámmal az oktatás, a Tiszteletes úr a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményesről két nehézsorsú kislányt hozott Magyarfülpösre az iskolába, akik a lelkészi családdal laktak együtt az első évben. A kezdetben iskolának szánt épület azért lett végül bentlakás, mert a gyerekek mind hátrányos helyzetűek. Sokan a szülők közül szenvedélybetegek, túlélési lehetőségnek tekintenek a gyermek után járó állami támogatást. Ilyen helyzetben, lehetetlen küldetés volt, hogy a gyermekeket minden nap ingáztassák, így Ady István létrehozta a Szivárvány Alapítványt és holland segítséggel kialakította az épület tetőterében a 18 férőhelyes bentlakást, pedagógust, szakácsot, tanszert stb. biztosítva számukra díjmentesen.
A gyerekek szeretettel árasztottak el, amint megérkeztem…
A kicsik péntekenként haza mennek, hiszen a nehézségek ellenére sem szeretnék a családi környezetből teljesen kiszakítani őket, a legtöbbször azonban ugyanazokban a ruhákban vannak, mikor vasárnap értük mennek. Ezeket el kell dobni, mert használhatatlanra koszolódnak, a kollégiumban pedig tetvetlenítéssel indul minden hét. Van, hogy egész hétvégén nem esznek és legtöbbjük „otthon” fűtetlen helyiségben a betonpadlón alszik, ezért gyakori a betegség is.
A Tiszteletes úr mesélte, hogy az elején elkövette azt a hibát, hogy az egyik kislánytól (akinek az 5 másik testvére is a Szivárvány Házban él hétköznaponként) megkérdezte, hogy mi volt a vasárnapi ebéd. A gyermek elmesélte, hogy az édesanyja adott 10 lejt az édesapjának azért, hogy vegyen egy csomag töltött kekszet. Ez lett volna az ebéd a nyolcfős családnak. Az apuka azonban talált 8 lejért sört, így nem ebédeltek. De az is előfordult, hogy az egyetlen ruha, amiben a kicsi haza került, eltűnt, cigarettára cserélték a szomszéddal. „Ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” – ilyen és ehhez hasonló felszólításokban nyilvánul meg a fülpösi lelkész aggodalma a szülők irányába.
A gyermekek jövője iránti aggodalom sokszor kiült az arcára…
Ady István és kollégái gondviselése azonban nem ér véget az elő négy osztály elvégzése után sem, hiszen nélkülük – szülői gondoskodás híján – kérdésessé válna a gyermekek további sorsa. Ezért született meg a szászrégeni szórványkollégium létrehozásának ötlete, hogy az utánkövetés is biztosított legyen. Itt a felső tagozatos gyermekek ellátása a héten megtörténik, a kollégiumból pedig a környék magyar nyelvű iskoláiba járhatnak. Ugyanakkor az is nyomós érv volt a létrehozás mellett, hogy a Szászrégenben működő magyar osztályok sorsa gyerekhiány miatt megpecsételődni látszott.
A kis diákok az itt eltöltött idő alatt szakszerű oktatásban, nevelésben részesülnek képzett szakemberek segítségével. Ennek köszönhetően a későbbiekben könnyebben sikerül megtalálniuk a helyüket az életben, valamint a magyarság számára is értékes egyénekké fejlődhetnek, nagy esélyük lesz arra, hogy ne sodródjanak le a társadalom alsó peremére. A felső tagozatosoknak létrehozott kollégium alsó két szintje működik, azonban a legfelső rész, amely még egyszer ennyi lélek befogadására lenne alkalmas, egyelőre – forrás hiányában –befejezetlen.
Mikor megkérdeztem a Tiszteletes úrtól, mik a kilátások, hittel telve csak annyit mondott: „Tudom, hogy egyszer kész lesz, bízom az Úrban!”Ady Istvánék emberfeletti munkával biztosítják az egyetlen lehetőséget ezeknek a gyermekeknek, hogy magyar nyelven tanulhassanak. Ugyanakkor az egyetlen lehetőségük arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.
A Szivárvány Ház az egyetlen hely, ahol a fülpösi és környékbeli magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak.
Mindent megtesznek, pályáznak, jótékonysági találkozókat szerveznek, de így is napról-napra – ahogy a Tiszteletes úr fogalmazott, koldulásból – élnek. A holland segítség elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják annyira fontosnak a támogatást. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Nem tudok beletörődni abba, hogy a jelenleg negyvenkilenc gyermek mindennemű szükségleteit, hat munkatárs minimálbérét, a közköltséget a pályázati pénzekből próbáljuk fedezni úgy, hogy nem tudunk egy évre, talán évekre előre tervezni. Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volna hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” A gyermekek száma azóta 49-re nőtt.
Nem titkolt szándékom, hogy ezúttal nem csupán tudósítani, értékes gondolatokat közreadni szeretnék, ahogy az eddigi írásaim és filmjeim zömével. A jó szándékú, segítőkész lelkeket kívánom megszólítani. Hiszem, hogy sokan vagyunk, akiket nem hagy hidegen a túlélésért küzdő nemzettársaink sorsa, főként ha gyermekekről van szó.
Kérem, aki tud, járuljon hozzá ehhez a szép és nemes küldetéshez, amelyet Ady István tiszteletes úr és munkatársai önzetlenül magukra vállaltak!
Máté evangéliumából, Jézus urunk szavaival ajánlom Ady István tiszteletes úrral, a Szivárvány Házban készített riportfilmünket:
„Bizony mondom nektek, amennyiben eggyel az én legkisebbjeim közül megcselekedtétek, énvelem cselekedtétek meg.”
Mt 25,46
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A Szivárvány Alapítvány bankszámla adatai:
Fundatia Regenboog Curcubeu Szivarvany
Cod fiscal: 12699850
Str. Principala Nr. 179;
Localitatea Filpisu Mare
Comuna Breaza
Judet Mures
BRD Agentia Reghin
str. Mihai Viteazu, nr. 18, Reghin, jud. Murea, ROMANIA
A magyar, történelme során mindig szeretetelvű nép volt. Otthona, a Kárpát-haza örök időktől fogva az emberi közösségek, kultúrák bölcsője, ahol évszázadokon keresztül befogadásra lelt, aki a Szent Korona eszmeiségét és fennhatóságát a magyarsággal együtt elfogadta. Így formálódhatott nemzet a lakosság helyett és – ahogy anyanyelvünk is rámutat – mellérendeltség, szeretetre épülő kultúra, ellenben a nyugati, római tudatú kultúrával, amely a hódításra, a leigázásra és a rabszolgasorba döntésre alapozta/alapozza hatalmát.
Az elnyomás messze áll, idegen a magyar néplélektől. Az őseink lelkivilágától merőben különböző szemléletmód térhódítása azonban, hol erőszakos módon, hol ármánnyal, de elhomályosította a régi, büszke kollektív magyarságtudatot. Ahogy Dr. Papp Lajos professzor fogalmaz: „A világ kifordult sarkaiból. Elhagytuk Istent, meggyaláztuk az élő Földet, testvéreinket nem szeretjük, magzatainkat megöljük. Elhagytuk a magyar szellemiséget, cserbenhagytuk őseinket.”
Hajdani egységes, Istenhívő társadalmunkban kisebbségbe kerültek a keresztények. Nyugaton sorban rombolják a katedrálisokat, nálunk „még csak” ürülnek a templomok, fogynak a hívők. Egyre inkább elfelejtjük azt is, milyen erős védelmezőt, égi segítséget kaptunk azzal, hogy Szent István királyunk Mária oltalmába ajánlotta országunkat, s vele együtt egész népünket. Ideje lenne visszatérnünk oltalmazó palástja alá, és magához az Úristenhez.
Sokan alábecsülik az ima, s főként a közös ima erejét. 2006. október 23-án reggel Dr. Papp Lajos és Jelenczki István a Kossuth térre igyekeztek az állami rendezvényre. Oda azonban nem értek, mivel egy kb. ötvenfős rendőrkordon állította meg őket, ahogy az összes többi, arra igyekvő békés polgárt is. A rendőrök maszkot viseltek, ruhájukon sem rangjelzés, sem egyéb megkülönböztető jelzés nem volt. Egy idő múlva már több száz emberre, majd ezresre dagadt a feltartott tömeg, amely egyre nyugtalanabbá vált. A professzor eléjük állt, hogy lecsillapítsa őket, de a rendőrök ütni-vágni kezdték. Az embereknek sem kellett több, elszabadult a pokol.
Ekkor azonban isteni csoda történt. Dr. Papp Lajos arra kérte az előtte állókat, hogy adják tovább a kérést és mondjanak el közösen, hangosan egy Miatyánkot a rendőrök lelki üdvéért. Az emberek elkezdték az imát és „mint a háborgó tenger mikor elsimul, minden békés lett.” A professzor elmondása szerint, a vele szemben álló két rohamrendőr maszkja mögül folytak a könnyek, s amelyik az előbb még őt verte, mozdulatlanná vált.
Akkor, ott megmutatkozott az ima ereje, amelyet azóta is minden évben segítségül hív az Ima Magyarországért közösségeDr. Papp Lajos professzor főszervezésében, Bethlen Farkas volt verőcei polgármesterrel és Maczkó Mária énekművész közreműködésével Verőcén, a Lósi-völgyben. Felekezettől függetlenül, a déli harangszót követően, áldást kérve Magyar Nemzetünkre és Hazánkra, a jelenlévők közösen szólítják meg Istent a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának jelképe, a Kárpát-haza Temploma előtti réten.
Idén verőfényes napsütésben, az együvé tartozással a szívünkben igazi ünnep volt az ott lét. A közös ima előtt volt alkalmam sok emberhez, kisebb csoporthoz is odamenni, és örömmel tapasztaltam, hogy mindenki mosolyogva, kedvesen fogadott, szólt pár jó szót, ami tudjuk, gyógyír a léleknek. Milyen más lenne a világ, ha ez a mosoly nem tűnne el az arcunkról a hétköznapokban sem, ha nem türelmetlenül és gorombán, hanem szeretettel fordulnánk más emberek felé, még akkor is, ha ők nem így tesznek.
A kizökkent világunkat csak akkor tudjuk helyreállítani, ha visszatérünk gyökereinkhez, ősi kultúránkhoz, az Istenhithez és a legmagasabb szintű szeretet gyakorlásához. „Ez nem más, mint az agapé – mondja Dr. Papp Lajos professzor, – az ingyen kegyelem adásának képessége. Az ingyen kegyelem azt jelenti, ha velem bárki bármi rosszat tesz anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is szeretem. […] Erre a szintre kell visszakerülnie a magyarságnak. Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem- és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk, egy Nemzetünk, egy Hazánk van. Összefogni Istennel és magyar a magyarral! Ez a feladat!” A régiek szerint „minden egy, és egy minden, s csak az egy teremtetlen”. A magyar címeren és rovásírásunkban a kettős kereszt jelentése az EGY, Isten neve is. Ehhez az Istenhez kell visszatérnünk!
A felismerés az első lépés – szokták mondani, ha ez megtörtént, jön a neheze, mert ahhoz, hogy képesek legyünk Jézus parancsa, a szeretet parancsa szerint élni és eszerint fordulni egymás felé, először önmagunkban kell rendet tennünk. Nekem ehhez – úgy érzem – a legtöbb segítséget az a „Megbocsátás ima” adja, amely ma elhangzott a Lósi-völgyben, s amely a következő:
Megszabadítom magam a gyűlölettől a megbocsátás és a szeretet által. Megértem, hogy a szenvedés, ha elkerülhetetlen, azért van, hogy elindítson a dicsőség felé. Megértem, hogy minden összefügg egymással, minden út találkozik egymással, minden folyó ugyanabba a tengerbe ömlik. Ezért ebben a pillanatban a megbocsátás eszköze vagyok. Az elkövetett bűnök megbocsátásáé, azé is, amit ismerek, és azé is, amit nem ismerek.
A könnyeket, amelyek elöntöttek – megbocsátom.
A fájdalmakat és csalódásokat – megbocsátom.
Az árulásokat és hazugságokat – megbocsátom.
A rágalmakat és intrikákat – megbocsátom.
A gyűlöletet és üldöztetést – megbocsátom.
Az ütéseket, amelyek megsebeztek – megbocsátom.
A széttört álmokat – megbocsátom.
A megölt reményeket – megbocsátom.
Az elhidegülést és féltékenységet – megbocsátom.
A közönyt és rosszindulatot – megbocsátom.
Az igazságosság nevében elkövetett igazságtalanságot – megbocsátom.
Az egész világot, minden rosszal együtt – megbocsátom.
Önmagamnak is megbocsátok, hogy a múlt nyomorúságai ne nyomják többé szívemet. A bánat és a neheztelés helyére a megértést és az együttérzést teszem. A felháborodás helyére a zenét teszem, amely lelkemből árad. A fájdalom helyére a feledést teszem. A bosszú helyére a diadalt teszem. Képes leszek szeretni minden szeretetlenség fölött, adni akkor is, ha mindentől megfosztanak, örömmel dolgozni minden akadály ellenére, kinyújtani a kezem még a legnagyobb magányban és elhagyatottságban is. Felszárítani a könnyeimet akkor is, ha zokogok, és hinni akkor is, ha nem hisznek bennem. Uram, kérem, hogy nekem is bocsássanak meg! Ugyanígy nemzetem is nyerjen megbocsátást!
Még ha az egyes ember ritkán is fordul imádsággal Istenhez, – talán nem sokan tudják –, de nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar. A Himnuszunk ugyanis, műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen vagy bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Az Úr pedig, mindig meghallja az imát.
Amióta Kárpátaljára járok, az évek alatt számtalan nagyszerű magyar embert ismerhettem meg, akik még a súlyos anyagi, gazdasági helyzet ellenére, a nagymértékű kivándorlások idején sem hagyják el szülőföldjüket, otthonukat és rendíthetetlenül teszik a dolgukat. Az egyik ilyen ember Matl Péter szobrászművész, aki azok közé a legnagyobb kortárs magyar alkotók közé tartozik, akik művészetüket nemzetünk szolgálatára szentelték.
Köztéri szobrai őseink bejövetelének legjelentősebb helyszínein állítanak emléket elődeinknek: Vereckén, Munkácson, Ópusztaszeren hirdetik a dicső múltat, s népünk jövendőbe vetett reménységét. Olyan alkotások ezek, melyeket csakis egy tiszta magyar lélek vezérelte kéz faraghatott. Az ő munkája az ikonikus Vereckei Honfoglalási Emlékmű, a magyarok bejövetelének mementója, a történelem és egyben az egész magyar sors szimbóluma.
Jómagam már évek óta jártam Kárpátaljára, mikor végre sikerült volna eljutnom az emlékműhöz. Éppen végeztünk a beregszászi püspökségen, mikor is olyan ítéletidő köszöntött be, hogy – nem túlzás – az orrunkig sem láttunk a ködben és a szakadó esőben. Mikor Zán Fábián Sándor püspök megtudta, hogy mit tervezünk, nem győzött lebeszélni az elhatározásunkról, mondván, hogy azokon az utakon még jó időben is nehézkes a feljutás a hágóra.
Első ízben a Vereckei Honfoglalási Emlékműnél.
Mikor aztán pár hónap múlva végre feljutottam, az leírhatatlan élmény volt. Matl Péter azt mondja, a békét tervezte bele a monumentumba. A nyílt kápolna, tulajdonképpen egy kaput formáz Vereckén – nevének szláv megfelelője pedig szintén Alsókaput jelent – Nyugat és Kelet között. Szabadon járja át a szél Kárpátalja és Galícia felé, láttatni hagyja az eget, és semmiféle írás nem hirdeti, hogy mely népcsopornak készült, hiszen – ahogy a művész is megfogalmazta – Verecke mindenkié. A nyitott oltár körül kirajzolódó csillagforma pedig a Kárpát-medence népeinek egyik legősibb közös motívuma.
Mindezek ellenére a Vereckei Honfoglalási Emlékmű folyamatosan atrocitásoknak van kitéve. Kezdve attól, hogy 1996-ban Matl Péter megnyerte a szobor létesítésére kiírt pályázatot és belekezdett a munkába. A félig kész alkotást az ukránok betiltották, s csak tizenkét év múlva fejezhette be a művész. Azóta nem egyszer rongálták meg csupán azért, mert a magyarok bejövetelének helyszínén áll. És azóta is időről-időre különböző nacionalista csoportok vandalizmusának áldozatává válik, megrongálják, meggyalázzák, megsemmisíteni azonban nem tudják. Mintha tényleg a magyar sors szimbóluma volna.
Minden csak elhatározás kérdése – a Matl Péterrel folytatott beszélgetésemnek talán ez volt a kulcsmondata. Ő ugyanis a korrupt szovjet rendszerben nem nyert felvételt a képzőművészeti főiskolára, így festéssel kezdett foglalkozni, de a vágya továbbra is a szobrászat maradt. Az első lehetőség a katonaság alatt jött el, mikor is ezredparancsnoka megkérdezte tőle, mihez ért, erre ő rögtön rávágta: „szobrász vagyok!” Innentől kezdve az ezred „udvari művésze” lett, de álmát, hogy köztéri szobrokat készítsen, nem adta fel. A második lehetősége akkor jött el, mikor az erdőben sétálva rátalált egy óriási lehasadt szikladarabra, amely egy patakba esett. Ekkor előbújt a szobrászművész belőle, egy hétre letáborozott és kifaragott egy vízből ivó madarat a kőtömbből. „Minden elhatározás kérdése.” Matl Péter elhatározta, hogy szobrász lesz, s az lett, mi több, a magyarság egyik legmeghatározóbb emlékművét alkotta meg.
Otthon maradt, s ott teremtett kultúrát. A családja egykori birtokát – melyet a szovjetek tulajdonítottak el – visszavásárolta és kertjében szoborparkot létesített, amely azóta is számtalan alkotótábor helyszínéül szolgál. Ahogy fogalmaz, mindez épített örökség, amelynek célja, hogy megmutassa, Kárpátalján ma is élnek magyarok, akiknek saját legendáik és gazdag történelmük van. Úgy véli, egy nemzet vagyunk, a Kárpát-medence pedig az otthonunk.„Egy a világunk, csak éppen a határok választottak el minket.”
Mikor megkérdeztem, miként gondolkodik a kárpátaljai magyarság, valamint az egész magyar nép sorsáról a Kárpát-medencében, Madách szavait idézve ezt válaszolta: „Ember küzdj és bízva bízzál. A világ folyamatosan változik, bármi lehetséges. Nekünk az a dolgunk, hogy bármi történik, helyt kell álljunk.”
Matl Péter kárpátaljai szobrászművésszel, a Vereckei Honfoglalási Emlékmű alkotójával beszélgettünk.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Nagyszerűnek tartom, hogy a kommunizmus és szocializmus sötét évtizedei után, csonka hazánkból évről-évre egyre többen látogatnak Erdély csodálatos földjére, a gyermekek, fiatalok már nem úgy nőnek fel, hogy fogalmuk sincs Trianonról vagy arról, hogyan lehetséges, hogy 600 km-re tőlünk egy másik országban magyarul beszélnek az emberek.
Az akkor még csak félkész állapotban lévő szórványkollégium teraszán.
Azonban, mikor Erdélyről beszélünk, legtöbbször Székelyföldre gondolunk, ahol a magyarság tömbben él, az utcákon szinte csak magyar szót hallani, a közigazgatás, az oktatás magyar nyelven folyik. Mintha itthonról haza mennénk. Sokáig az én utam is mindig Székelyföldre vitt, aztán egy ismerősöm mesélt a magyarlapádi tiszteletesről, aki a Fehér megyei kis szórványfalu szíve-lelke, megtartója.
Majd oda utaztam, hogy személyesen is találkozzam azzal az emberrel, aki azóta is az általam egyik leginkább tisztelt szereplője a Kárpát-haza Őrei című sorozatunknak. Borbándi András református lelkész, cserkészvezető a román tengerrel körbevéve olyan igaz magyar, amilyet keresve sem találnánk. Hála a hozzá hasonlóaknak, az erdélyi szórványban is sokáig lesz még magyar szó, magyar ima.
Nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket.
A szórványban koránt sem annyira biztos a magyar megmaradás, egyre nagyobb mértékeket ölt a beolvadás, a házasságok kétharmada vegyes, amelyben vajmi kevés az esély, hogy a születendő gyermekek ne a többségi nemzethez tartozó szülő identitását éljék meg magukénak. Szerencse, ha az elemit magyar iskolában végezhetik, utána jön a román intézmény, román nyelven, román kortársakkal. Nehéz ilyen körülmények között megalapozni a nemzeti öntudatot.
Ahogy András mondja, régi nagy magyar betegségben szenvedünk, ami nem más, mint az önfeladás. Sokan úgy gondolják, hogy – mivel muszáj volt megtanulniuk anyanyelvi szinten a románt – könnyebb a boldogulás, ha nem dacolnak, nem küzdenek magyarságukért. Ezzel szemben a magyarlapádi tiszteletes mindent megtesz, hogy a magyarságtudat izzó parazsát felszítsa a lelkekben.
A Magyarlapádi Szorványkollégium. /Kép forrása: Magyarlapádi Szórványkollégium Facebook oldala
A leghatékonyabb megoldást ebben a reménytelen helyzetben, a cserkészet által nyújtott lehetőségekben látja a gyermekek számára. Hiszen ez a fajta időtöltés nemcsak tanítja, de neveli is a fiatalokat, nemcsak tudást, de lelket is ad, magyar lelket. Megmutatja a természettel való összhang szépségeit és szükségességét, az Isten közelségét, a hit fontosságát, a magyarságunk mibenlétét, mindezt a gyerekek által élvezhető módon, játékosan teszi úgy, hogy közben felelősségtudatra, közösségi létre is felkészít. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal létrejön egy Kárpát-medencét behálózó szövetség a magyar fiatalság körében, amely nemcsak számukra, de az egész magyar nemzet számára erőt jelent majd.
Borbándi András tiszteletes tevékenyen részt vett abban a programban is, amely ott jártamkor még csak kezdett szárba szökkenni, de azóta már nagyszerűen működik, mégpedig annak a szórványkollégiumnak a létrehozásában, amely biztosítja a környező falvakból érkező magyar kisdiákok anyanyelven történő tanulását. De beszéljen minderről ő maga!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
„Kr.u. 376 kora őszén Kelet-Európában csendes volt minden. A Dnyeszter partján olyan volt az ősz, mint általában; párás és kicsit álmosító. És mégis, 376 kora ősze a Dnyeszter partján csupa izgalomban telt, hiszen az Erdélyben élő vizigótok királyához rémítő hírek érkeztek Keletről, mégpedig, hogy testvérnépüket, az osztrogótokat egyetlen hadjáratban szétverte egy addig ismeretlen, messzi napkeletről érkezett ellenség…”
Milyen is volt a hun nép? Hallgassuk meg Hidán Csaba előadásában:
Felvétel: Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások