Szerző: Zana Diána | 2019. okt. 30. | kereszténység, Magyar Nemzet
Chemez Farkas néprajzkutató, fa-, csont- és szarufaragó művész rendszeres lovas zarándoklataival, de egész életpéldája által Istent és a Hazát szolgálja. Hiszi, hogy a magyarság Istenes nép, amely az égiekhez való kötődés nélkül meghasonlik önmagával, ha azonban helyrehozzuk kapcsolatunkat a Teremtővel, rendeződni fog körülöttünk minden.
Interjúnk első felében szót ejtettünk Szent István és Koppány, valamint az általuk képviselt eszmeiség mibenlétéről. Beszélgettünk Szűz Máriáról, aki nem csupán védelmezője, de királynője is országunknak. Farkas beszámolt ugyanakkor személyes – mondhatni látomásszerű – élményéről Égi Édesanyánkkal kapcsolatban, amelyhez egy halálközeli élmény vezetett.
A beszélgetés első fele itt olvasható: „Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (I. rész)
nÉPlélek: Említetted, hogy a lovas balesetedből való felépülés után – úgy érezted – új életet kaptál, amely a küldetéstudatot is megerősítette benned. Mit tekintesz az egyéni feladatodnak, küldetésednek?
C. F.: Magyarként mindannyiunknak kell, hogy legyen egyfajta küldetéstudata, mégpedig, hogy a hazánkért éljünk-haljunk, hogy magyarként helytálljunk, mindezt én is a magaménak érzem, és azt tapasztalom, sokan vannak, akik – ha nem is tudják, de – sejtik ezt a fajta küldetést. Már, akik tényleg magyarok…
Számomra a leglényegesebb feladat a Natália nővér-féle üzenetek valóra váltásához kapcsolódik, amelyeket azért tartok kulcsfontosságúnak, mert általuk Jézus lépésről lépésre közli velünk a teendőket, amelyek teljesítésével megtörténik a várt fordulat a nemzet életében. Jelenleg viszont még akkora a sötétség, hogy mindezt képtelenek vagyunk megtenni, noha a sötétséget éppen ezek a lépések oszlatnák el.
nÉPlélek: Úgy gondolom, vannak olyanok, akik már elindultak ezen az úton.
C. F.: Vannak, akik teszik a dolgukat. Jó néhányan tudják, hogy cselekedni kéne, de a bukott angyalok gondoskodnak arról, hogy kevesen legyenek, akik ezt igazán akarják. A sötét hatalmak ezerféle trükkel próbálnak távol tartani a küldetésünk beteljesítésétől, mert ha a magyarság visszatérne a korábbi keresztény útjára, az a végét jelenthetné – az anyagban is megmutatkozó – démoni befolyásnak. Hiszen a magyar küldetés egy ponton találkozik a krisztusi úttal, amely során visszatalálunk az Egyházhoz is. Mindez pedig az apostoli királyság intézményében teljesedik ki.
A gyümölcséről ismerszik meg a fa. A Magyar Királyság idején, itt még olyan szellemi termékek készültek, amelyekben jelen volt az Isten. Természetesen Ő továbbra is jelen van, csak éppen mi fordultunk el tőle. Magyarország különleges küldetése, hogy nemzetként egységesen kell Isten felé fordulnia. Ennek a fajta odafordulásnak az államszervezete az apostol királyság. Nem tudom, hogyan lehetséges a megvalósítása, de az biztos, hogy fontos feltétel a tisztesség, az erények, valamint a szentségek gyakorlása. Az Árpád-házi királyaink is ezt az utat járták.
Sokan úgy gondolják, hogy a templomban csak a keresztre feszített Jézus van jelen, pedig a tabernákulumban, a szentostyában ott van a feltámadott Krisztus, akivel a szentáldozás során egyesülhetünk. Nagypéntek nélkül azonban nincs feltámadás. Hiába akar valaki a feltámadt Jézussal találkozni, ha a nagypénteki szenvedésben nem jár mellette. Ha mindig a könnyebbik utat választjuk, ha nem vesszük vállunkra a magunk keresztjét életünk útja során, ha nem segítünk a gyöngéken, a rászorulókon, ha nem vesszük komolyan a haza ügyének szolgálatát, a nagypénteki misztérium alól húzzuk ki magunkat, úgy pedig hiába várjuk a feltámadást.
nÉPlélek: Dr. Zétényi Zsolttal való beszélgetésem során bukkant fel egy érdekes kifejezés, mégpedig a nemzetkoronázás fogalma, amely arra világít rá, hogy nem elég valakinek a fejére tenni a Szent Koronát, az egész nemzetnek erkölcseiben kell újra érdemessé lennie, szentkoronás nemzetté válnia. Úgy vélem, ennek a kollektív erkölcsiségnek még a közelében sem vagyunk, te hogyan látod a magyarság identitástudatának kérdését?
C. F.: Nagyon sok baj van, szinte orvosolhatatlannak látom. Elsősorban nem a magyarokkal, hanem a nem magyarokkal van a gond, akik a vezető pozíciókat is betöltik. Természetesen nem arról van szó, hogy őket ne szeressük, hanem arról, hogy nekik a saját országukban kell érvényesülniük, nem pedig magyarországi üzletek, gyárak élén.
Egy ’56-os pap, Othmár atya mondta, hogy Magyarország szent ország volt és az is lesz. Ebben az állapotban azonban nem az, a többi európai ország pedig még annyira sem. Azért vannak kivételek, mint az írek, a baszkok vagy éppen a lengyelek, de a magyar küldetést mélyebbnek érzem mindegyikénél. A magyar kereszténység korábban nem csupán abból állt, hogy az emberek bementek a templomba, és a misén keresztények voltak, sokkal inkább abból, amit ezzel a lelkülettel létrehoztak. A saját házát, udvarát, mindenki a Krisztussal való találkozás során, a lelkében helyreállt harmóniával rendezte, olyan szépérzékkel és tehetséggel, amely a magyar ember sajátja.
A magyar sajátosság az, hogy lelkünk Krisztusra hangolt, nélküle nyomorékok vagyunk. A sok öngyilkos is azért van, mert nekünk Isten nélkül nem megy. A magyar küldetés annyira Istenhez kapcsolódik, hogy Nélküle nincs út. A megoldást pedig nem a foci vagy a kultúra fejlesztésében kell keresni, hanem ezek gyújtópontját kell megtalálni, ami pedig az Istennel való minél szorosabb kapcsolat. Mikor majd visszatalálunk Istenhez, Ő fog rendezni körülöttünk mindet.
Ma olyan szellemi hatalom működik, amely atombombákat készít, emellett pedig ez idáig ismeretlen luxus kényelmet is lehetővé tesz. Az embert a fogyasztói társadalomban hamis kultúrával mérgezik, a művészet átcsapott egyfajta sötét pornográf csúfolódásba, cinizmusba, magyargyűlöletbe, amelyet nem magyarok próbálnak lenyomni a magyarok torkán.
nÉPlélek: Az pedig, hogy sokan vevők rá, a tudatlanságból és a gyökértelenségből fakad. Azok, akik nem kötődnek a múltjukhoz, Istenhez, érzik, hogy valami hiányzik az életükből, éppen ezért keresnek, kutatnak. Azonban nem ismerik a hogyant, az irányokat maguk próbálják fellelni, s mivel nincs mihez nyúlniuk, máshonnan gyűjtögetnek. Azonban ez az összekapargatott ismeret és tudás soha nem fogja kielégíteni őket, mert nem egységes és nem a sajátjuk.
C. F.: Ez azért is szomorú, mert a magyar kultúrában még fellelhetőek a minták, hogyan lehet szép, szelíd, igaz és közeli viszonyt kialakítani Istennel. Mi még vissza tudnánk nyúlni a hagyományhoz, de akik azt művelték, hova nyúltak vissza? Ők az Istennel való őszinte, teljes, ráhagyatkozáson alapuló, tiszta kapcsolatukat, a krisztusi szeretetet és a szentek életét vették alapul. Az Egyház mindebben segítségére van az embernek, de sajnos, az ott megjelenő hibák miatt sokan elfordultak tőle. Azt azonban figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyedül a vallásunk az, ami által visszaléphetünk a Kárpát-haza sok évszázados útjára.
nÉPlélek: A kereszténység és a magyarság szoros kapcsolata – hiszem, hogy – régebbre nyúlik vissza, mint ezer év.
C. F.: Andrásfalvy Bertalan szerint a vallással és a kereszténységgel kapcsolatos szavaink nagy része nem átvételből származik, hanem ősmagyar eredetű, ami arra utal, hogy mi korábban is keresztények lehettünk. A testvér szavunk tökéletesen lefedi a szentáldozás lényegét, hogy aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak lesz része a feltámadásban. Azok a Krisztusban testvérek, akik részt vesznek a szentáldozásban. Ez a szó azt mutathatja, hogy a magyarság ősidők óta élhetett ezzel a gyakorlattal.
Csak néhány évtizedes az a jelenség, hogy az emberek tömegesen elfordultak a szentáldozat gyakorlásától. Azok közül azonban, akik még a Magyar Királyság idején születtek és el tudnák mondani, hogy a magyar egy erősen vallásos nép volt, már nem él senki. Úgy gondolom, ez az ördög győzelme. Ezért lehet az is, hogy sokan azt hiszik, jobban tudják, hogyan lehet közel kerülni Istenhez, mint azok, akik ezer éven át így éltek. Az önjelölt próféták szerint, joguk van felülírni az Árpát-házi királyaink vallási gyakorlatát. Úgy gondolom, náluk ma nem művelhetjük jobban az őskereszténységet, hiszen ők időben is sokkal közelebb voltak ahhoz, ők még élő történeteket meséltek Atilláról.
nÉPlélek: Kire érdemes hallgatni?
C. F.: Minden embernek meg kell találnia a mesterét, aki közvetlenül átadja neki a hitét és annak az eredőjét. Az ilyen példaképektől a szerénységet és a mélységes alázatot is meg lehet tanulni, ami elengedhetetlen az Istenes élethez. A baj az, hogy az ostobaság, a butaság hangos, aki pedig igazán szívből él, az szerény és csendes, így nehéz rátalálni. Az őskereszténységben előfordult, hogy az alapján választottak püspököt, hogy a tehetség mellett ki volt a legszerényebb és a legalázatosabb. De nem csak az egyházi vezetőknél volt ilyen gyakorlat, Szent László királlyá választásának körülményei is hasonlóak voltak. Szent Margit királylányként mindenét feladta, vállalta a teljes szegénységet az ország sorsának jobbra fordulása érdekében. A lehetőség ma is adott lenne, mert élnek közöttünk olyan emberek, akik kellően magyarok a lelkükben, elhívásukban, ugyanakkor szerények és tehetségesek is. A kérdés az, miért nem őket keressük föl? Meg kéne már születnie az igénynek arra, hogy az igazi értéknek a szerénységet tekintsük!
A fordulatot ki is kell érdemelni. Sok mindent kiálltunk már, ahogy a Himnuszban is szerepel: „megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” A népek Krisztusa út vége felé járunk és dönthetünk úgy, hogy elkerüljük a pusztulást…
nÉPlélek: Pap Gábor szerint a magyarság történetének minden momentuma azonosítható a krisztusi keresztút stációival. Ez alapján a feltámadásnak is be kell következnie.
C. F.: Igen, viszont meg kell említeni a szabad akaratot, hogy még ebben a helyzetben is választhatunk. Most a kereszthalál utáni állapotban vagyunk. Trianont követően a nemzet teste lekerült a keresztfáról és a sírboltba tétetett. Még kérdéses, hogy a feltámadás lesz-e a következő lépés.
A feltámadás – ahogy én képzelem – nem egy folyamat lezárása, ami után nincs több dolgunk, éppen ellenkezőleg, valaminek a kezdetét jelenti. Amennyiben ezt megértjük és a feltámadást választjuk, rálépünk egy közös útra, ami együttes munkával az egységes jövő felé vezethet. Egy olyan jövő felé, amely a múltunkból, az előttünk élők példájából táplálkozik és Isten áll a középpontjában.
Fotók: Mészáros Péter
Szerző: Zana Diána | 2019. okt. 17. | kereszténység, Magyar Nemzet
Hálás vagyok, amiért egyre több olyan magyarral ismerkedhetek meg, akik a nyilvánosságtól elvonulva, csendben, alázattal szolgálják Istent, a hazát és a nemzetet. Ilyen ember Chemez Farkas is, aki lovas zarándoklataival, de egész életpéldája által missziót igyekszik teljesíteni Magyarország sorsának jobbra fordulásáért. Minden szavából kiérződik az elhívás és az abból fakadó erős küldetéstudat, melynek vezérfonalát a 20. század legkiemelkedőbb magyar misztikusa, Natália nővér látomásai, és rajtuk keresztül a Szűzanyától érkező üzenetek adják.
Mikor megérkeztem és beléptem a szobába, ahol aztán a beszélgetésünk folyt, az asztalon sorakozó faragásokra lettem figyelmes, amelyek Farkas keze munkáját dicsérik, aki amellett, hogy néprajzkutató, a Népművészet Ifjú Mestere címmel kitüntetett fa-, csont- és szarufaragó művész is. Mint mondja, szinte mindent példaképétől, a nagyapjától tanult, beleértve a faragás technikáját is. Ezzel kezdődött a beszélgetés, és miközben előkerültek a nagypapa által készített míves, csontból csipkézett nyakékek szarvassal, turullal és ősi magyar motívumokkal, mi is a régmúlt magyar történelmébe révedtünk. Szó szót követett, és mire eszembe jutott, hogy mindezt jó volna rögzíteni, már Szent Istvánnál és Koppánynál tartottunk….
nÉPlélek: Nem egyszer szegezték már nekem azt a kérdést, hogy Szent István vagy Koppány szellemiségét érzem-e magaménak inkább. Mi a véleményed a szentistváni és a koppányi lét ilyetén szembeállításáról?
C. F.: Ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy történet jut eszembe. Egyszer Sólyon megidéztük István és Koppány harcát. Az, aki Koppány lett volna, nem jött el, s mivel én tudtam a csapatból legjobban lovasíjászni, engem állítottak a helyébe. Akkor, ott beleképzeltem magam Koppány helyzetébe és szinte magától jöttek a gondolatok, hogy mit miért tehetett. Úgy sejtem, egy ponton arra jöhetett rá, hogy nem bontakozhat ki testvérháború, amelyben magyar a magyar ellen támad. Elképzelhetőnek tarzom, hogy feladta magát még mielőtt a belháború súlyossá vált volna.
Érdekes, hogy a további magyar királyok Koppány utódai közül kerültek ki, pl. Szent László is az ő ágáról való. Nem arról volt szó tehát, hogy az egyik nagyon jó ember, a másik meg nagyon rossz volt. Nem csak ő, István is hibázott bizonyos dolgokban…
nÉPlélek: Az, hogy halála előtt az égiekhez fordult segítségért és az országot Máriára bízta, szintén arra enged következtetni, hogy élete végén már másképp gondolkodott.
C. F.: Így van, ez azt mutatja, hogy ő is megbánhatott dolgokat, azonban itt olyan nagy hibák nem voltak. Egyikük sem volt – a mai fogalmakkal élve – sunyi, szélhámos, korrumpálható, amely tulajdonságok a jelenkori politikában megmutatkoznak. Úgy gondolom, Szent István számára az volt az elsődleges cél, hogy a Szent Korona ide kerüljön.
nÉPlélek: Illetve az, hogy egyáltalán megmaradjon az ország…
C. F.: Igen, Szent Istvántól kezdve Magyarországra nem ellenségként tekintettek az európai népek, hanem egyre inkább a kereszténység védőbástyájává váltunk. Mi nem azért jöttünk Európába, hogy fegyverrel leigázzuk az itt élő népeket és utána megtanítsuk nekik az ősi szkíta vagy mondjuk úgy, őskeresztény erkölcsöket, hiszen ez nem a krisztusi út lett volna. Ő oda ment, ahol üldözték és megölték. Olyan életutat járt be, amelyről senki nem gondolná, hogy bárhova is vezet. És mégis, odáig vezetett, hogy a kereszténység a legnagyobb világvallássá vált. A magyar küldetés előtt Jézus a példa, ahogy Márai Sándor fogalmaz: népek Krisztusa, Magyarország. Ugyanakkor, a Szűzanya népe is vagyunk, mégpedig olyan értelemben, hogy nem csak mi választottuk Őt, hanem Ő is minket. Natália nővér szavai szerint, ugyan több országot ajánlottak már föl Szent István óta a Szűzanyának, de csak egyet tekint tulajdonának.
nÉPlélek: Pontosan ezt a különbséget mutatja, hogy a Szűzanya nemcsak Patrona Hungariaea, hanem Regina Hungarorum is, vagyis, nem csupán védelmezője, hanem királynője is országunknak.
C. F.: A mai materialista ember ilyenkor gondolkodik el, hogy mindez mennyiben lehet igaz, létezhetnek-e egyáltalán ilyen láthatatlan vagy legalábbis nagyon kevesek által látható égi személyek. Nekem is volt egy ehhez köthető élményem Csíksomlyón. Amikor már sokadjára lovagoltunk a búcsúba, a Babba Mária elé lépve, egy gondolat hasított belém, de olyan formán, mintha nem is tőlem származna, mégpedig, hogy az előttem álló szobor csupán anyag, semmi más. Miért szemléljük ekkora áhítattal és tisztelettel, mikor csupán fa és festék? Magam is megrökönyödtem, hogyan támadhat ilyen gondolatom…
Következő évben ismét lóval zarándokoltunk Csíksomlyóra, mikor történt egy súlyos balesetem, beakadt a kengyelbe a lábam és a ló több száz méteren keresztül vágtában húzott magával. Hét bordám eltörött és légmellem alakult ki. Az intenzív osztályra kerülve azonban olyan gyorsan gyógyultam, hogy az orvosok sem tudták mire vélni. Tudom, hogy sokan imádkoztak értem, de egy ideig még olyan érzésem volt, hogy semmi nem dőlt el, még meghalhatok, mintha ott ólálkodott volna körülöttem a halál. Aztán egyszer csak, megjelent előttem egy kép, ahogyan a barátaim harcolnak, hogy megvédjenek engem tőle. Legtovább a nagyapám bírta a küzdelmet, de végül ő sem tudta föltartóztatni a halált. Akkor jött a gondolat, hogy Szűz Mária segítségét kérem. Ahogy ezt elhatároztam, melegség öntött el, mintha körülvett volna egy csupa szeretetből és jóságból álló burok, mintha Égi Édesanyánk rám borította volna azt a bizonyos palástját. Úgy éreztem, ez még a halálnak is jól esett. Elment, én pedig elkezdtem gyógyulni.
nÉPlélek: Amennyiben hisszük, hogy minden okkal történik, szerinted ennek miért kellett megtörténnie veled?
C. F.: Úgy érzem, kaptam egy új életet. Innentől kezdve az életemre ajándékként tekintek, amivel azt kezdek, amit akarok. Molnár V. Jóska bácsi szerint, mikor az ember megtapasztal egy halálközeli élményt, utána kezdődhet el az igazi küldetése. Natália nővér látomásai Belgiumban jelentkeztek először a halálos ágyán, mikor már mindenki lemondott róla. Megjelent neki Krisztus és azt mondta, annyira tiszta lélek, hogy akár most azonnal elviheti magához, de ha úgy akarja, itt maradhat és közvetítheti az égi üzeneteket az emberek számára. Natália nővér ezt a szolgálatot választotta.
A balesetem után tehát, életemben először ló nélkül, gyógyulni vágyó betegként mentem a csíksomlyói búcsúba. Ahogy beléptem a kegytemplomba, úrrá lett rajtam a gondolat, hogy a Szűzanya, a maga szűzies női szentségével, makulátlan tisztaságával jelen van, nem csak a szoborban, hanem az egész templomban. Láttam a Babba Mária szemében – mintha maga a Szűzanya tekintene rám – azt a fajta feltétel nélküli szeretetet, kegyelmet, amely mindenkihez szól, a bűnösökhöz is. Ekkor jöttem rá, hogy ezért nem bálványimádat ez.
Egyszer egy pappal beszélgettem Szőregen, aki nagyon jó példával világította meg ezt a kérdést. Ha valaki egy fényképet tart magánál az édesanyjáról, amelyet néha elővesz, attól még nem a képet fogja szeretni. Ugyanez áll a Szűzanya szoborra is.
nÉPlélek: Az jutott eszembe, hogy az átlagembernek – aki nincs olyan magas lelki szinten, mint a szentek, a misztikusok – a fölhöz ragadtsága okán szüksége lehet valamiféle kapaszkodóra, matériára ahhoz, hogy érezze az irányt, hogy könnyebben el tudjon jutni gondolatban, imában az égiekhez.
C. F.: A magyar nyelv nagyon szépen kifejezi mindezt. A rovásírásban régen csak a mássalhangzókat jelölték. Az irány szó mássalhangzóit ki tudjuk egészíteni különböző féleképpen. Az arany ennek a világnak a kincse, az erény azonban éppen azt mutatja meg, hogy nemet tudunk mondani ennek a világnak a hamisságaira. Az erényes élet pedig megmutatja magát az irányt. Az, hogy tudjuk, mi a helyes út saját életünkben, a nemzet életében, csak úgy vehető észre, ha a belső iránytűnk az erényre van hangolva. Akkor fogjuk megtalálni újra a magyar irányt, mikor minél többen az erényes életet választjuk.
nÉPlélek: Itt viszont előjön a szabad akarat, hiszen az Isten is olyan szavunk, amelynek mássalhangzóit nem csak magas rendű magánhangzókkal, hanem mélyrendűekkel is kiegészíthetjük. Rajtunk áll, melyiket választjuk…
Folytatjuk….
„Nekünk Isten nélkül nem megy…” – Chemez Farkassal beszélgettünk (II. rész)
Fotók: Mészáros Péter
Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 16. | kereszténység, Magyar kultúra
A negyvennapos böjt utolsó hetében, Nagyhéten a feladatunk a lelki megtisztulás, a befelé fordulás kell, hogy legyen, nem hiába nevezik „csendes hétnek” ezt az időszakot. Magamon is tapasztalom azonban, hogy az elcsendesedés nem olyan egyszerű, hiszen a munkát ezekben a napokban is el kell végezni, eközben az emberek óhatatlanul konfrontálódnak egymással, az idő sürget, alig van lehetőség megállni, elmélyülni a hitünkben.
Hiszek abban, hogy az igazi művész munkája egyfajta isteni kinyilatkoztatás, ahogy a legnagyobb tudósok, úgy az igazán nagy művészek is Istenfélő emberek. A költészet, a zene-, de leginkább a képzőművészet egyfajta spirituális többlettel bír, még akkor is, ha a témája nem vallásos. Egy komolyzenei darabot hallgatva, a magyar irodalom kiemelkedő alkotásait olvasva vagy egy festményt nézve mindig közelebb érzem magam a teremtő Istenhez…
Mikor azonban egy keresztény magyar művész vallásos témát dolgoz fel, és a munkáit Nagyhétfőn tárja először a közönség elé, az – úgy vélem – igazán jó lehetőség a hitünk megélésére és a Nagyhét üzenetének befogadására. Molnár János festő- és grafikusművész Passió című tárlata Jézus szenvedéstörténetét tárja a szemünk elé a művész egyedi látásmódjában és stílusában. Ahogy Bereczky Zoltán tiszteletes is fogalmazott, Molnár János stációin – a hagyományos értelmezésen túl – megtalálhatjuk az egyedi magyar kifejezésformákat is. A művész évtizedek óta behatóan foglalkozik a magyar népművészeti tradíció formavilágával és jelképrendszerével, amely szimbólumok alkotásaiban rendre fel is tűnnek, egyfajta sajátosan magyar többletjelentést adva a műveknek. Hittel vallja a test, a szellem és a lélek egységét, amely az emberi élet egységét adja, művészetét pedig a szép, igaz és jó fogalmak mentén határozza meg.
Molnár János festő- és grafikusművész
Molnár János stációit járva, a képeket nézve eszembe jutott az a megállapítás, amelyet számos történelmi személyiségünk, költőnk, alkotónk megfogalmazott, miszerint egyértelmű párhuzam húzható Jézus Krisztus szenvedéstörténete és a magyar nemzet sorsa között. „Népek Krisztusa, Magyarország” – olvashatjuk Márainál, azonban már a Rákóczi szabadságharc korában és az 1848-49-es szabadságharc idején is megfogalmazódik ez a gondolat, Trianon, majd az 1956-os események kapcsán pedig egyre gyakrabban hangoztatott fogalommá válik. A magyar nemzet vérével és hősies önfeláldozásával időről-időre megváltotta Európa és az európai kereszténység létét. IV. Béla mondta ki először: „egész Európa, egész kereszténység, egész emberiség – ezért van a magyar”. De idézhetnénk Balassi Bálint sorait is, amelyek szerint: ”az jó hírért, névért és egész kereszténységért harcol a magyar”.
Pap Gábor művészettörténész a jézusi keresztút tizennégy stációját a magyar történelem egy-egy fontos fordulópontjával azonosította. Nincsen a világon másik nép, amelynek történelmére maradéktalanul rá lehet vetíteni a szenvedéstörténetet. Eszerint Trianon, történelmi országunk tragikus feldarabolása kétségkívül nemzetünk megfeszítése volt. A nemzet testéről kegyetlenül leválasztották végtagjait. Az elmúlt száz év során az idegen erők pedig mindent elkövettek azért, hogy végtagjainkat elsorvasszák, hogy a nemzettesttel elfeledtessék egykor szervesen hozzátartozó részeit. Ez a törekvés azonban nem sikerülhetett és nem is sikerült, hiszen a magyar szellemiség, anyanyelv, kultúra egy és bonthatatlan.
A magyar kultúra, azon belül pedig a képzőművészet képes arra, hogy felélessze a nemzeti összetartozás érzését, akármilyen mesterséges határvonalakat húztak is közénk. S mint ilyen, arra is hivatott, hogy a lelkekben előkészítse a népek Krisztusának, Magyarországnak erkölcsi és szellemi feltámadását. Mert rá kell döbbennünk – ha a stációk eddig igaznak bizonyultak nemzetünk életben – akkor az utolsó mozzanatnak is be kell következnie.
Nagyhét első napján tehát, Molnár János középkori ikonokra emlékeztető, ugyanakkor sajátosan magyar elemekkel átszőtt Passióját megtekintve, beköszöntött lelkembe a csend és a feltámadásba vetett hit. A művész úr egy korábbi beszélgetésünk során azt mondta, szeretné, ha az emberek abban a tudatban jönnének ki a kiállításairól, hogy érdemes hinni és érdemes magyarnak lenni. Minden keresztény magyar ember számára, aki még keresi a Nagyhét csendjét, ajánlom, hogy tekintse meg Molnár János Passió című kiállítását a Józsa Judit Galériában.
Zana Diána
Szerző: Zana Diána | 2019. ápr. 8. | kereszténység, Magyar Nemzet
A keresztény világ legnagyobb ünnepe a Húsvéthoz kapcsolódó ünnepkör, azonban mára elfelejtettük mindazt, amit üzenete magában hordoz – állítja Dr. Papp Lajos professzor, aki az esztergomi evangélikus templomban, a böjt jelentéséről, illetve jelentőségéről tartott előadása során a test, a lélek és a szellem egységének összefüggésében világított rá a Húsvét lényegére.
Ahogy a test gyógyítása az orvos feladata, úgy megvan a szellemmel és a lélekkel foglalkozó hivatás is. Az előbbit a tanárnak, az utóbbit a papnak, a lelkésznek kell gondoznia. Magyar nyelvünk fejezi ki a legpontosabban ezen foglalkozások lényegét: hivatásnak nevezzük őket, hiszen Isten hívja meg erre a feladatra az embert. Vannak azonban átfedések a három hivatás között, erre a legjobb példa Dr. Papp Lajos maga, aki önmagát nem orvosnak, hanem gyógyítónak vallja, mivel nem csak a beteg testtel, de a szellemmel és a lélekkel is törődik, hiszen – mint egy háromlábú szék – ezek egyensúlya adja az EGÉSZséget.
Számára minden időben és minden élethelyzetben a Teremtőtől kapott hittel, a krisztusi szeretet jegyében való szolgálat az elsődleges. Több évtizedes kutatói és klinikai tapasztalatát, tudását ötvözi a holisztikus gondolkodással és az elfelejtett, évezredes népi bölcsességekkel, gyógyítva mindezzel a test-szellem-lélek hármasát egyaránt. Akinek hivatása van, annak nincs munkája – vallja a Professzor úr – hiszen a hivatás gyakorlása nem a kenyérkeresetről szól, hanem a legnagyobb örömforrás.
Az irányt egyedül az Istenhit, a krisztusi szeretetparancs jelölheti ki, amely soha nem változik, állandó igazodási pontként szolgál az életben. Az orvosok a mai napig a Hippokratészi esküt teszik le pályájuk kezdetén, amelynek tartalma mára már elavult, a tudomány által meghaladott. Dr. Papp Lajos többször is kísérletet tett megváltoztatására, ő maga pedig a Ram-kódexből Maimonidész imáját tekinti magára nézve kötelező érvényűnek, amely a következő:
„Mielőtt belekezdenék szent munkámba, meggyógyítani a Te teremtményedet, hozzád fohászkodom, a Te magasságos székedhez, hogy adj erőt, bátorságot, energiát, hogy munkámat teljes hittel végezhessem, hogy se meggazdagodási vágy, se az a vágy, hogy minél híresebb nevű legyek, szemeimet el ne kápráztassa a helyes út meglátásától.
Engedd, hogy felismerjem körülöttem mindazokat, akik tanácsomat jönnek kérni, mint olyantól, aki nem tesz különbséget gazdag és szegény, barát vagy embergyűlölő, rossz és jó között.
Add, hogy minden bajban lévő emberben csak az embert láthassam.
Ha nálam nagyobb tudású orvosok akarnának éleslátásukhoz engem közelebb hozni, adj erőt, hogy tanulhassak tőlük, mert az orvosi tudománynak nincs határa.
Csak az igazság fénye vezéreljen, mert akár a legkisebb engedmény az orvosi tudománytól szörnyű szerencsétlenséget és betegséget hozhat teremtményeidre.
A tiszta lelkű igazak nem panaszkodnak a rosszra, hanem erősítik az Igazságot.
Nem panaszkodnak a hitetlenségre, hanem erősítik a Hitet.
Nem panaszkodnak a tudatlanságra, hanem fokozzák a Tudást.”
Ez az ima – ahogy a Tízparancsolat is – örökérvényű, nem szükséges változtatni rajta, mivel erkölcsi, etikai örök igazságról rendelkezik. Ez tartja fent a teremtői rendet a teremtett világban, amelyet az ember minduntalan próbál megbontani. Elfelejtettük az isteni törvényeket – figyelmeztet a Professzor úr, az élelmiszeripar olyan túlkapásaival szemléltetve mondandóját, mint a zártláncú tenyészet, amely során a felhasználatlan részeket (tollakat, beleket, elhullott tetemeket), miután 200 Celsius fokra forralták, visszaetetik az állatokkal, előidézve ezzel olyan betegségeket, mint amilyen a kergemarhakór volt.
Már Hippokratész is megmondta, hogy a hosszú élet titka a tiszta víz, a tiszta levegő, a tiszta élelem és a tiszta lelkiismeret. Az utóbbiról mindenki maga gondoskodik, azonban nem könnyű természetes ételt bevinni a szervezetünkbe, ha az üzletek polcain lévő élelmiszerek huszonkétezer-féle vegyszert tartalmaznak. Nagyböjt idején a húsmegvonással az abba belefecskendezett antibiotikumtól és növekedési hormonoktól is megkímélhetjük magunkat, nem beszélve arról, hogy a daganatos megbetegedések megelőzése, illetve gyógyulása az éhezéssel érhető el a leghatékonyabban, ugyanis a sejtjeink tizenhat óra elteltével képesek átállni szénhidrát-anyagcseréről keton-, vagyis zsír-anyagcserére, amelynek hatására nem csupán zsírt bontanak, de a mérgeket is kiürítik.
Sokan a „reggelizz, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár és vacsorád oszd meg a koldussal” utasítást tartják mérvadónak az étkezés tekintetében, amely eredetileg egy kínai közmondás és a kulira vonatkozik, aki ha reggel nem evett, nem tudott kellő hatásfokkal dolgozni napközben. Dr. Papp Lajos szerint annak, aki nem kemény fizikai munkát végez egész nap, egyszer kell ennie naponta, mégpedig délután öt és hét óra között, hogy a szervezet a legelemibb szinteken, vagyis a sejtek szintjén is elvégezhesse a méregtelenítést. A böjt tehát – a test tekintetében – erre is szolgál.
A keresztény böjt azonban nem csupán a táplálékmegvonás által történő testi megtisztulást szolgálja. A régiek ilyenkor rendet tettek a portájukon és a lelkükben is. Minden haragoshoz elmentek, bocsánatot kértek, mert a Nagyhéten van az utolsó lehetőség arra, hogy megszabaduljunk a lelki szennyezettségtől. Jézus Krisztus úgy döntött, hogy értünk, emberekért a legdrágábbat, az életét adja. Vajon elérte-e a célját? – teszi fel a kérdést a Professzor úr, majd Wass Albert Nagypénteki siratója által adja meg a választ:
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk,
messzi út porából köpönyeget veszünk…
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta.
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta.
Véreim! Véreim! Országútak népe!
Sokszázéves Nagypénteknek
soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk,
másik napon Júdás vagyunk,
kakasszónál Péter vagyunk.
Átokverte, szerencsétlen
nagypéntekes nemzet vagyunk.
Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh’se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.
Te kerülsz föl? Bujdosom én.
Én vagyok fönt? Bujdosol Te.
Egynek közülünk az útja
mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta,
hogy elmegyünk, el-elmegyünk,
messzi nagy útakra megyünk.
Messzi nagy útak porából
bizony, köpönyeget veszünk.
S ebben a nagy köpönyegben,
sok-sok súlyos köpönyegben
bizony pajtás, mondom Néked:
rendre, rendre mind elveszünk.
Krisztus urunkat a középső keresztre feszítették, Ő adta a példát arra, hogy áldozatvállalás nélkül, nincs jövendőépítés, áldozat nélkül nincs krisztusi kegyelem. Végre már le kéne térdepelnünk a középső kereszt előtt és megfogadni azt, amit a Teremtő nekünk üzent általa és vele – mondja a Professzor úr – a Tízparancsolat egyetlen parancsba, a krisztusi parancsba sűríthető: szeressétek egymást!
A szinkretisták, Máté, Lukács és Márk alapján, Jézus azt mondta: szeresd felebarátodat úgy, mint tenmagadat, míg János szerint: szeressétek egymást, ahogy én szerettelek benneteket! Krisztus úgy szeretett bennünket, hogy feláldozta értük az életét. Dr. Papp Lajos szerint az Úr mindezzel feladatot adott nekünk: áldozatot kell hoznunk a családért, egymásért, hazánkért, az emberiségért, amely ma nem a harcmezőkön hagyott életünket, hanem munkaáldozatot jelent: imádkozni és dolgozni, mert csak ez a kettő mentheti meg az emberiséget.
Zana Diána
Szerző: Zana Diána | 2018. márc. 29. | kereszténység
Húsvét előtt állunk. Ma megkezdődött a Nagyhét Szent Háromnapja, amikor a keresztény világ Jézus Krisztus megváltó szenvedéstörténetére és hitünk legmélyebb titkára, a dicsőséges feltámadásra emlékszik, melynek első mozzanata ugyan Virágvasárnap, a jeruzsálemi bevonulás, azonban a római hatalom igájából menekülni vágyó, hozsannázó tömeg sorfala közti bevonulás mélyebb igazságát a Szent Háromnap történés-sorozata világítja meg számunkra.
Nagycsütörtökön felidézzük, ahogy Jézus utoljára költi el vacsoráját az apostolokkal és a Boldogságos Szűzanyával, aki élete minden fontos pillanatában jelen van. Megváltó Krisztusunk, vacsora előtt megmossa tanítványainak lábát, megmutatva számunkra a keresztény ember alapmagatartását, az alázatot, amely nem más, mint Isten és az embertársaink szolgálata. Az utolsó vacsora második mozzanata az Eucharisztia megalapítása, a keresztény közösség biztosítása arról, hogy a kenyér és bor jelképe alatt a világ végezetéig velünk lesz.
Nagypénteken „Rómába mennek a harangok”, a világ elnémul. / Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyház, Esztergom
A getszemáni kerti virrasztás után következik Nagypéntek keserűsége, amikor is – vallja a keresztény magyar ember – „Rómába mennek a harangok”, mert az egész világ megrendül és elnémul attól az igazságtalanságtól, hogy Isten Fiát a képmutató tömeg keresztre feszítteti. Ő azonban a keresztről hirdeti, hogy mindezzel teljesítette be küldetését, hiszen tudja, hogy Ádám bűnét és annak zsoldját – a lelki halált – csak az új Ádám végzete képes tisztára mosni.
A hagyomány szerint Nagyszombaton Jézus pokolra szállására emlékezünk. Csendes és puszta ilyenkor a világ, mert ez az az idő, amikor „nincs Isten, meghalt” – mert megölték őt… A szeretet azonban erősebb a rossznál és a bűnnél, az élet a halálnál – ezt hirdetik Húsvétvasárnap reggel az asszonyok, Péter és a másik tanítvány, János, akik szaladva sietnek a Szent Sírhoz. Az emberi lét legnagyobb titkára emlékezünk ekkor: a halál miértjére és kilátástalanságára, Isten az élet igenlésében ad választ.
Húsvét előtt állva a leghitelesebb forrás jelenik meg előttünk, hirdetve a világnak, hogy az a példa, amelyet Jézus mutat számunkra vagy akár egész nemzetünk számára, a leginkább járható út: a nagypénteki keserűséget, a nagyszombati kilátástalanságot követő húsvétvasárnapi feltámadásnak, az élet igenlésének és a tevékeny szeretetnek útját.
Szent II. János Pál pápa mondta volt: „Semmi sem győz meg, csak az igazság és semmi sem ment meg, csak a szeretet.”
Áldott és magasztos feltámadás-várást kívánok mindannyiuknak!
Zana Diána
(Kiemelt kép: Zana Diána: Ugró Jézus)
nÉPlélek: Említetted, hogy a lovas balesetedből való felépülés után – úgy érezted – új életet kaptál, amely a küldetéstudatot is megerősítette benned. Mit tekintesz az egyéni feladatodnak, küldetésednek?
Sokan úgy gondolják, hogy a templomban csak a keresztre feszített Jézus van jelen, pedig a tabernákulumban, a szentostyában ott van a feltámadott Krisztus, akivel a szentáldozás során egyesülhetünk. Nagypéntek nélkül azonban nincs feltámadás. Hiába akar valaki a feltámadt Jézussal találkozni, ha a nagypénteki szenvedésben nem jár mellette. Ha mindig a könnyebbik utat választjuk, ha nem vesszük vállunkra a magunk keresztjét életünk útja során, ha nem segítünk a gyöngéken, a rászorulókon, ha nem vesszük komolyan a haza ügyének szolgálatát, a nagypénteki misztérium alól húzzuk ki magunkat, úgy pedig hiába várjuk a feltámadást.
A magyar sajátosság az, hogy lelkünk Krisztusra hangolt, nélküle nyomorékok vagyunk. A sok öngyilkos is azért van, mert nekünk Isten nélkül nem megy. A magyar küldetés annyira Istenhez kapcsolódik, hogy Nélküle nincs út. A megoldást pedig nem a foci vagy a kultúra fejlesztésében kell keresni, hanem ezek gyújtópontját kell megtalálni, ami pedig az Istennel való minél szorosabb kapcsolat. Mikor majd visszatalálunk Istenhez, Ő fog rendezni körülöttünk mindet.
Csak néhány évtizedes az a jelenség, hogy az emberek tömegesen elfordultak a szentáldozat gyakorlásától. Azok közül azonban, akik még a Magyar Királyság idején születtek és el tudnák mondani, hogy a magyar egy erősen vallásos nép volt, már nem él senki. Úgy gondolom, ez az ördög győzelme. Ezért lehet az is, hogy sokan azt hiszik, jobban tudják, hogyan lehet közel kerülni Istenhez, mint azok, akik ezer éven át így éltek. Az önjelölt próféták szerint, joguk van felülírni az Árpát-házi királyaink vallási gyakorlatát. Úgy gondolom, náluk ma nem művelhetjük jobban az őskereszténységet, hiszen ők időben is sokkal közelebb voltak ahhoz, ők még élő történeteket meséltek Atilláról.
Legutóbbi hozzászólások