Tisztán emlékszem, amikor először hallottam élőben Heinczinger Mikát énekelni. Nem nagykoncert volt, és nem is a Misztrállal vagy más formációval lépett fel. Egy aprócska, kör alakú bálaházikóban gyűltünk köré úgy két tucatnyian egy téli estén Géczy Gábornál, Magfalván. Azon kevés alkalmak egyike volt ez, amikor a kizökkent világ egy órácskára helyrebillent. A kályha melege, a forraltbor íze, s a közösség élménye megteremtette a vágyott benső békét; az öröm, a boldogság, az összetartozásérzés tapintható volt a levegőben. Végtelenül kellemes este volt önmagában is, de mikor megpendültek a gitárhúrok, és bezengte Mika hangja a gyertyafényes teret, igazi varázslat történt. Arra gondoltam, amíg ilyen lélekmuzsika, s ilyen lélekmuzsikus létezik, addig az igazi magyar kultúránk, a lélek kultúrája sem vész el.

Az ÉgÁllomás letölthető, és meghallgatható az interneten, valamint CD formátumban is megjelent. / Fotó: Szeidl Marian

Az este végeztével, megkértem, hogy dedikálja nekem az akkortájt megjelent szólóalbumát. Azóta eltelt jónéhány év, s miután az ÉgIgézőket rongyosra hallgattam, épp itt volt az ideje, hogy elkészüljön a következő szólólemez. Az ÉgÁllomás meghallgatható, és le is tölthető a világhálóról, de megjelent CD formában is. Olyan dalok szerepelnek rajta, melyeknek nemcsak a megalkotása, de az átélése is maga a teremtés. A líra már önmagában is felébreszti az ember képzeletét, az énekelt vers pedig számomra úgy hat, mint amikor a táltos összetalálkozik a táltoslóval, és ehhez jön harmadik adalékként a Mikától már megszokott hangszerkavalkád – bevallom, ritkán látom a színpadon olyan hangszerrel a kezében, amelyet egészen pontosan meg tudnék nevezni – , mint parázs, amitől aztán a paripa oly magasra szökik a táltossal a hátán, hogy patkója csillagot ér, mint Juhász Gyula versében a bujdosó Balassié. A csillagot rúgó mén képe egyébként a mitikus időkbe nyúló magyar őstörténelemből maradt ránk, amelyet Heinczinger Mika előszeretettel idéz meg muzsikájával.

S, csak hogy még direktebb legyen a teremtés; rögtön az első nóta a Kezdet címet viseli, és elemi mágiával tárja elénk a genezist. Különböző hangulatok, témák váltakoznak a lemezen helyet kapott tizennégy dal egymásutániságában. Megjelenik néhány jól ismert strófa; Pilinszky János, Juhász Gyula, Wass Albert, Benedek Elek sorai, ugyanakkor túlsúlyban vannak a még nem hallott szövegek, melyek nagy részét Nacsinák Gergely András jegyzi, valamint Osztrogonácz Miklós versei is helyet kaptak. A melankolikus, olykor komor dallamok mellett a féktelen, mulató jókedv sem hiányzik, számomra mégis ez a sok hanggal áradó, burjánzó, ősi, természeti erő a legkevesebb, mely a Kezdet mellett, a Tavaszi áldomásban, valamint a Szeresd a fát című, Benedek Elek vers megzenésítésében szintén tetten érhető. A természet egy magasabb szinten mutatkozik meg Heinczinger Mika művészetében; mégpedig az ember benső világával egységben, annak kifejeződéseként. A jóság, a szépség, az emberség olyan vágyott fogalmak, melyek a Mika-féle misztériumjátékban rendre megjelennek.

Heinczinger Mika / Fotó: Török Máté

A természet temploma tárul fel előttünk. Mintha csak Tamás szavai bújtak volna dalköntösbe, aki evangéliumában Jézust idézi: „Hasítsd szét a fát és ott leszek, emeld fel a követ és megtalálsz.“ Mika érezhetően rátalált az Úrra a kibomló rügyekben, a pillangók reptében, a rigók dalában, s a napsugarakból ácsolt templomtornyok látványában. Ilyen szemmel körbe tekintve, az élet nem is lehet más, mint égállomás. Aki pedig mindezt még nem vette észre, az útmutatót is kap a Recept című nótán keresztül, mely Szép Ernő versének zenei adaptációja. A természet tisztelete, a vele való együtt légzés és a magyarságtudat Mika lényében elválaszthatatlan egységet alkot. Egy korábbi beszélgetésünk során úgy fogalmazott népünkkel kapcsolatban, hogy az sosem zsákmányolta ki a környezetét, s mindent megköszönt, amit a természettől kapott. Aki ezt a mentalitást magáévá tudta tenni, az egy ideához csatlakozott, mindegy volt a vallása vagy a származása, hiszen magyarnak lenni vállalás; a földdel, az állatokkal, az emberekkel, békében és szeretetben. Mintha csak Wass Albert Hontalanság hitvallását hallanám, amely egyébként szintén felkerült a lemezre, nem véletlenül, hiszen a megfogalmazott gondolatok tükrözik Heinczinger Miklós személyes hitvallását is, mely azonban a Gondtalan című nótában egy sokkal optimistább felhangot kap.

Ahogy másodjára, majd harmadjára hallgatom végig az albumot, egyre inkább feltűnik, hogy az ismert és a teljesen új sorok mögött egy alkotói pálya összegzése is fel-feldereng, mint egyfajta önvallomás. Egy olyan művészé, kinek szakállában a Sarkcsillag fénye fészkel, mellkasán pedig A Dél Keresztje függ, aki megjárta a hetedhét ösvényt, eljutott az Óperenciás tengeren is túlra vándorútján Észak, s Dél között – ahogyan Ferenczi Gyurival közösen énekli a Kikötők című nótában, ami igen gyorsan a kedvencemmé vált. S, ahogyan a Kezdet a kiindulópont, kalandozásokon, örömön, bánaton át jut el végül a vándorút végére, hogy kijelölje az irányt, mely Hazafelé mutat. Összességében egy egész életfilozófia tárul elénk, amely lényegét tekintve az emberi létezés csodájáról szól, s mint ilyen, nemcsak szórakoztat, de tanít is. Köszönet érte Heinczinger Mikának és számos alkotótársának!