A csíki motívumokkal díszített székelykapun belépve legalább egy évszázaddal vissza is utazom az időben. Egészen pontosan 1883-ba, hiszen ekkori az a hagyományos székely gerendaház, amelyet Csomortáni Gál László és felesége saját kezűleg építettek újra az örökölt telkükön. Ebben laknak már több mint tíz esztendeje, és ide született három gyermekük is; a Rózsa nevű leányka egész pontosan ide, ebbe a házba. Szőkén, göndören és mosolygósan mutatja meg a helyet, ahol a világra szentült. Az otthonszülés azonban nem az egyetlen momentum, amelyben Csomortáni Gálék az őseinket követik. Ahogy a családfő fogalmaz – miután magára kanyarítja a felesége által nemezből készített lajbiját –, ugyanazt a légkört kívánta megteremteni, amelyet a régiek élhettek ebben a házban.
A falak és a kemence tapasztott, a bútorok régiek és festett fából vannak, nincs villanyáram sem. Mint mondja, a gyertyafény romantikája elsőként gyermekkorában érintette meg, hiszen a diktatúra alatt volt olyan időszak, hogy sokáig áram nélkül maradtak. Arany János Családi körét emlegeti, szerinte egy család úgy egészséges, ha együtt vannak; összehúzódnak egy kis helyre esténként „kiki nyúgalomba”, szeretetben, boldogságban, egységben. Volt olyan is, hogy szinte teljesen önellátóak voltak. „Pénzzel nem sok dolgunk volt” – mondja, majd azt is elmeséli, hogy nem ritkán a nappal keltek és feküdtek. Gyermekeik olyan környezetben és szellemiségben cseperednek, amely nem a gépek uralma alatt áll, ahogy Csomortáni Gál László fogalmaz; nem profán oltárok veszik őket körül, miáltal saját, kreatív lényük bontakozik ki.
Matyika, a kisebbik fiú hajnalban már útra kel, és bejárja a domboldalt, rétet, mezőt, virágot szed édesanyjának; és szemmel láthatóan mindhármukat az teszi boldoggá, hogy a természetben lehetnek. Előfordult már, hogy megszólták őket; igénytelen ilyen házban és körülmények között élni, de Csomortáni Gál László szerint az igénytelenség ott kezdődik, mikor az emberek szemetet hordanak be az életterükbe, hiszen – ahogy mondja – a gipszkartont, a hungarocellt semmi nem választja el a pet palacktól vagy a nylonzacskótól; műanyag hulladék mind. Úgy véli, nem afelé kellene kacsintgatni, amit a szomszéd csinál, mert csak önmagunkat megtalálva élhetünk teljes értékű életet. „Ez a fajta építkezési forma ezer éven keresztül jó volt, mi történt most? Miért félünk az agyagtól, a fától? Miért nem az egyszerű, kézenfekvő megoldást választjuk?” – teszi fel a kérdéseket egymás után, majd hozzáteszi, hogy ha szervesen elszakadunk a hagyománytól, az őrzésére semmi szükség nincs; be kell építeni az életbe, ha nem tesszük, mint szellemiség végleg elveszik.
Csomortáni Gál László pedig nem csupán életébe, de művészetébe is beépítette a hagyományt, hiszen két-háromszáz éves, bontott faanyagra dolgozik, témáját tekintve pedig egy ősi, archaikus, magyar világ köszön vissza munkáiról olyan erőteljesen és egyedi módon, hogy beleborzongok, mikor a műteremnek berendezett, szintén régi, döngölt föld padlójú gerendaházba belépek. A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként évek óta gyűjti a környezetéből származó archaikus imákat, ráolvasásokat, egyházi énekeket és népdalokat. Ezek a sorok köszönnek vissza, mintha csak a fa üzenne, mikor az alkotási folyamat elején a művész a napégette erezetből, a bogokból, görcsökből próbál rájönni, hogy mit üzen általa és rajta keresztül a múlt. „A múlttal lehet a legjobban tanítani a jövendőt, én erre törekszem” – vallja.
Minderről bővebben a Magyar Nemzet hasábjain, ITT írok.
Zana Diána
Lássuk a filmet:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
2004-ben ezen a napon az anyaországiak többsége megtagadta külhonba szakadt testvéreit. Tizenöt évvel ezelőtt – a tudatlanság vagy a manipulálhatóság okán, de – erkölcsi mélyponton volt az ország magyarsága. Adósai vagyunk az elszakított nemzetrészeink magyarjainak, akik egy évszázada tűrték, és tűrik ma is a kisebbségi lét megpróbáltatásait, akik – ahogy Kányádi Sándor is fogalmaz – „nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek.”
Dédapám családjának címere.
Történelmünk során, mindig a végeken dőlt el az ország sorsa, és végváraink még mindig tartják magukat. Őrzik nyelvünket, hagyományainkat, az ősi magyar szellemiséget, sokkalta jobban minálunk. Teszik ezt a mai napig, és tették akkor is, amikor itthonról – nemhogy segítő jobb, de – kemény elutasítás érkezett.
2004-ben még kiskorú voltam, így nem szavazhattam, mégis, minden nemmel voksoló vagy távol maradó nemzettársam helyett szégyellem magam és csak remélni tudom, visszakapaszkodtunk már egy olyan morális szintre, hogy ehhez hasonló gyalázat ne fordulhasson elő többet.
Atyai dédapám, Petke Béla Illyefalváról származott. A trianoni békeparancs értelmében, családjával együtt egy olyan ország fennhatósága alá került, amelynek elöljárói mindent elkövettek az erdélyi magyarság lelki – és sokszor testi – megnyomorításának érdekében. A II. bécsi döntés levegőhöz engedte ugyan a fuldoklót, de a II. Világháborút lezáró párizsi békeszerződés újra víz alá nyomta.
Dédapám ekkor írta a verset, amelyben benne foglaltatik, nem csak az ő személyes, de az egész székely és erdélyi nép sorsa és szívfájdalma. Címe nem volt, egyik sorára hivatkozva, én adtam neki a „Hontalanná váltam…” címet. Ezt, a számomra felbecsülhetetlen értékkel bíró írást adom most közre.
Hontalanná váltam…
Elmerengve nézek, s közben lelkem sajog,
A múltra gondolván a szívem is felzokog.
Hontalanná váltam, mi bűnöm Istenem?
Ha oly nagy a bűnöm, bocsásd már meg nekem.
Összekulcsolt kézzel könyörögve kérlek,
Szabadítsd már fel a szegény székely népet.
Magyarnak születtek, s ők igaz magyarok,
Miért lettek rabok, s miért nem szabadok?
Székely hegyek, völgyek, kedves kis patakok,
A sors széjjel szórt, de nem vagyunk boldogok,
Helyünket nem leljük, hűtlenek nem lettünk,
A jó Isten tudja, mennyit is szenvedtünk.
(Petke Béla, ~1945.)
Zana Diána
A kiemelt képen Petke Béla, a dédapám (a vers szerzője) és felesége, a dédanyám látható. Mindketten székelyek voltak.
Korábban beszámoltam a magyarfülpösi Szivárvány Házban tett látogatásomról, amely a környéken élő, nehéz sorsú magyar gyermekek egyetlen lehetősége, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, ugyanakkor az egyetlen lehetőség arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.
Sok helyen jártam már a Kárpát-medencében, a Jóisten kegyelméből sokakkal megismerkedhettem, akik rendületlenül teszik a dolgukat a nemzet boldogulása ügyében, mégis bevallom, a Szivárvány Házban tett látogatásom hatására valami megváltozott bennem. Nem tudom, Ady István tiszteletes úr személye miatt történt-e, aki tizenhat éve úgy határozott, nem hagyja a szórványfaluban, hogy a magyar gyermekek ne kapjanak esélyt egy tisztességes, magyar jövőre; aki reményt ad nekik a reménytelenségben; aki munkatársaival együtt, fáradságot nem kímélve előteremti azokat a feltételeket, amelyek számunkra természetesnek tűnnek, de amelyekről ezek a gyermekek otthon nem is álmodhatnak. Aki elmegy a szülőhöz és arra kéri: „ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” Aki két évre befogadott otthonába két gyermeket, mert a román állam – korábbi ígéretével ellentétben – a kezdő létszámmal nem engedte volna elindulni a bentlakást. Aki könnyeivel küszködve meséli, hogy a gyermek otthon sokszor enni sem kap, mert a pénz sörre megy, fűtés nincs, cipőcskéjét elcserélik egy doboz cigarettára.
Ady István, református lelkész Istentiszteletet tart a Szivárvány Házban / A képet Trombitás Jolán (óvónéni) készítette
Igen, Ady István rendületlen helytállása, a fülpösi gyermekek magyar jövőéért tett erőfeszítése kétségkívül adalékul szolgált ahhoz, hogy megszülessen bennem az elhatározás, minden tőlem telhetőt meg szeretnék tenni, hogy segítséget kapjanak. Főleg, mivel a kezdetben jól működő holland támogatás elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják fontosnak. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volnának hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján pedig így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” Azóta a gyermekek száma 49-re nőtt.
Nem szabad megfeledkezni arról a pár kitartó nevelőről, pedagógusról sem, akik az évek során, sokszor fizetés nélkül, sokszor maguk is nehéz körülmények közé kerülve, nem hagyták és nem hagyják magukra ezeket a gyermekeket, kitartanak a hivatásuk és a Tiszteletes úr mellett. Történeteiket hallgatva, erősen elgondolkodtam azon, vajon hány olyan ember van a környezetemben, a fővárosban, a kényelem és luxus magától értetődő világában, aki mindezt hajlandó volna vállalni.
A magyarfülpösi gyülekezet előtt beszél Dr. Papp Lajos professzor / A képet Trombitás Jolán készítette
A másik okot kétségkívül a Házban lakó óvodások és kisiskolások szolgáltatták, akik rögtön megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, a Tiszteletes úr elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok. Nehéz megemészteni azt, ami egy ilyen szituációban ráfenekedik az ember lelkére. Eszébe jut, hogy otthon micsoda bőségben él, mekkora pazarlást visz végbe nap, mint nap. Azt látja, hogy a gyerekek, a fiatalok a legdrágább márkájú ruhákban járnak, a legjobb okostelefont használják, szüleik autóval fuvarozzák őket az iskolába, és legtöbbször még ez sem elég nekik. Ezzel szemben itt vannak ezek apróságok, akik annak örülnek, ha a ruha megmarad hétfőre, amiben pénteken haza mentek.
Mikor október közepén haza jöttem Magyarfülpösről, minden létező nagyvállalatot megkerestem, hogy segítsenek tartós élelmiszerrel, ruhaneművel, cipővel, vitaminnal. Körülbelül negyven e-mailt küldtem szét. Négy válasz érkezett, amelyből három elutasító volt. Nagyon el voltam keseredve, amikor megkerestem Dr. Papp Lajost és beszámoltam neki a történtekről. A Professzor úr csak annyi mondott: „Ne félj, segítünk!” Így történt, hogy végül egy nagy furgonnyi adománnyal és magával a Professzor úrral érkeztem másodszor Magyarfülpösre, november közepén.
Vasárnap délelőttre megtelt a Szivárvány Ház nagyterme, ahol a heti Istentiszteletek zajlanak, mivel a templom renoválás alatt áll. Többször volt már szerencsém református igehirdetést hallgatni Erdélyben, s mindannyiszor ugyanarra a következtetésre jutottam, miszerint, ha lelkészek nem volnának, talán már szórványmagyarság sem létezne a Tündérországban. Mindez hatványozottan igaz a Mezőség szélén meghúzódó Fülpös magyar közösségére, és lelkipásztorukra, Ady Istvánra. Abban biztos voltam, hogy szavai megrendítőek lesznek, hiszen egy olyan ember mondja ki őket, aki szerint Magyarfülpösről szégyen elmenni, aki annyi megpróbáltatáson ment keresztül élete során, mind a kisebbségi lét, mind Isten szolgálata, mind pedig egyéni sorstragédiák okán, mégis csak azt látja, mennyi kegyelemben részesült. Bevallom, mikor ez utóbbi tudatosult bennem, elszégyelltem magam, hiszen én, akit soha nem aláztak, szégyenítettek meg, nyomtak el származásom okán, nem tapasztaltam kiközösítést anyanyelvem miatt, nem éreztem milyen, amikor több tucat nincstelen gyermekért való felelősség súlya nehezedik a vállamra nap, mint nap, mégis sokszor érzem nyomorultul magam. Nekem tényleg nincs okom rá…
Ady István tiszteletes úr átadja Dr. Papp Lajos professzor úrnak a gyermekek csoportképeit. / A kép a szerző felvétele
Ady István tiszteletes úr zengő hangja betöltötte, nem csak a teret, de a szíveket is – az enyémet mindenképpen. Szavain keresztül a pásztor szólt nyájához, aki egytől-egyig, jól ismeri azt, és ha egy is elvész közülük, nincs nyugta addig, amíg meg nem találja.* Hiszen – ahogy Ady István is rámutatott – a közösség ereje, tagjainak összetartásában rejlik, ahol mindenkinek a saját eszközeivel kell és kötelező hozzájárulnia a közös magyar jövendőhöz. Mi, anyaországiak nem érezzük kellőképpen mindennek a súlyát, hiszen számunkra magától értetődő a magyarságunk, sajnos annyira, hogy sok esetben önként el is hagyjuk. Nem gondolunk bele, mekkora kegyelmet jelent magyarnak születi a Kárpát-medencében, a világ legkedvezőbb földrajzi területén, egy olyan anyanyelv birtokosaiként, amelynek gyökerei a legősibb időkbe nyúlnak vissza, s gazdagsága nem fogható más nyelvekéhez; olyan dicső történelmi múlttal, annyi kiemelkedő hőssel, szenttel, példaképpel, hogy felsorolni is nehéz; egy olyan felsőbbrendű ereklyével, a Szent Koronával és a hozzá tartozó renddel és erkölcsiséggel, amelyhez visszatérve, kifordíthatnánk a világot a sarkaiból… Istennek hála, hogy tőlünk Keletre mindezt még ösztönösen érzi a magyarság!
A Teremtő ugyanis nem véletlenszerűen dönt arról, ki, hova, milyen körülmények közé születik – ezt már Dr. Papp Lajos mondta az fülpösi hallgatóságnak, az Istentisztelet utáni előadása során. A Professzor úr szerint minden nap hálát kell adnunk magyarságunkért, amit elvenni nem tudnak tőlünk, csak ha mi mondunk le róla. Czegei Wass Albert szavaival élve: „A víz szalad, a kő marad.” Azonban mindenkinek küldetése van, tenni kell! Szkíta mondás szerint: egy gondolat, egy szó, egy tett. Amennyiben a gondolatot nem formáljuk szóvá, eltűnik, ha kimondjuk, megmarad, de a szó is fölösleges, ha nem követi tett.
Ahogy a Professzor úr fogalmazott, hazánk sorsa mindig a végvárakon dőlt el. Az, hogy Magyarország ma létezik, a két erdélyi nagyfejedelemnek, Bethlen Gábornak és Bocskai Istvánnak köszönhető, akik az osztrák és az iszlám török harapófogóban képesek voltak megteremteni Erdély aranykorát. „150 évig, a török hódoltság során Önök tartották fönn a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, amiért köszönet jár!”
Dr. Papp Lajos professzor úr szavaival élve, magyarnak születni ritka gyönyörűség és felelősség.Nekünk, magyaroknak a Kárpát-medencében, magyar nyelven van küldetésünk! Hálás vagyok, amiért ezt egyre többen felismerik.
Mikor beléptem a mezőségi szórványban lévő, magyarfülpösi Szivárvány Házba, az itt lakó, nehéz körülmények közül érkező óvodások és kisiskolások szinte megrohamoztak. Soha nem láttak korábban, mégis ölelgettek, puszilgattak, húztak-vontak magukkal. Mikor rákérdeztem, minek köszönhető ez a – látszólag – feltétel nélküli bizalom, Ady István lelkész úr, a Szivárvány Ház vezetője elmondta, ezek a gyermekek hazulról nem kapnak szeretetet, ha valaki mosolyog, és nem kell félni tőle, mint ahogy legtöbbször otthon – a testi fenyítéstől, a lelki terrortól – akkor már boldogok.
Ady István református lelkész, a Szivárvány Ház vezetője
Miután Fülpösön tíz évig szünetelt a magyar nyelvű oktatás, Ady István kezdeményezte az anyanyelvi tanulási lehetőség biztosítását a magyar gyermekek számára. Nagy nehézségek árán, a román állami bürokrácia, a szándékos hátráltatás és a szülők kezdeti vonakodása ellenére, 2001-ben újraindult az állami óvoda és kisiskola, amelynek a mai napig a Szivárvány Ház ad otthont. A román állam azonban kizárólag egy tanítónő és egy óvónő bérét biztosítja, ezenkívül semmi mást.
Miután a hatalom közölte, hogy mégsem indulhat a tervezett létszámmal az oktatás, a Tiszteletes úr a Beszterce-Naszód megyei Mezőörményesről két nehézsorsú kislányt hozott Magyarfülpösre az iskolába, akik a lelkészi családdal laktak együtt az első évben. A kezdetben iskolának szánt épület azért lett végül bentlakás, mert a gyerekek mind hátrányos helyzetűek. Sokan a szülők közül szenvedélybetegek, túlélési lehetőségnek tekintenek a gyermek után járó állami támogatást. Ilyen helyzetben, lehetetlen küldetés volt, hogy a gyermekeket minden nap ingáztassák, így Ady István létrehozta a Szivárvány Alapítványt és holland segítséggel kialakította az épület tetőterében a 18 férőhelyes bentlakást, pedagógust, szakácsot, tanszert stb. biztosítva számukra díjmentesen.
A gyerekek szeretettel árasztottak el, amint megérkeztem…
A kicsik péntekenként haza mennek, hiszen a nehézségek ellenére sem szeretnék a családi környezetből teljesen kiszakítani őket, a legtöbbször azonban ugyanazokban a ruhákban vannak, mikor vasárnap értük mennek. Ezeket el kell dobni, mert használhatatlanra koszolódnak, a kollégiumban pedig tetvetlenítéssel indul minden hét. Van, hogy egész hétvégén nem esznek és legtöbbjük „otthon” fűtetlen helyiségben a betonpadlón alszik, ezért gyakori a betegség is.
A Tiszteletes úr mesélte, hogy az elején elkövette azt a hibát, hogy az egyik kislánytól (akinek az 5 másik testvére is a Szivárvány Házban él hétköznaponként) megkérdezte, hogy mi volt a vasárnapi ebéd. A gyermek elmesélte, hogy az édesanyja adott 10 lejt az édesapjának azért, hogy vegyen egy csomag töltött kekszet. Ez lett volna az ebéd a nyolcfős családnak. Az apuka azonban talált 8 lejért sört, így nem ebédeltek. De az is előfordult, hogy az egyetlen ruha, amiben a kicsi haza került, eltűnt, cigarettára cserélték a szomszéddal. „Ne tartsa otthon a gyerekét! Ne gyújtson tüzet a füzettel, engedje tanulni, hogy legyen valaki belőle!” – ilyen és ehhez hasonló felszólításokban nyilvánul meg a fülpösi lelkész aggodalma a szülők irányába.
A gyermekek jövője iránti aggodalom sokszor kiült az arcára…
Ady István és kollégái gondviselése azonban nem ér véget az elő négy osztály elvégzése után sem, hiszen nélkülük – szülői gondoskodás híján – kérdésessé válna a gyermekek további sorsa. Ezért született meg a szászrégeni szórványkollégium létrehozásának ötlete, hogy az utánkövetés is biztosított legyen. Itt a felső tagozatos gyermekek ellátása a héten megtörténik, a kollégiumból pedig a környék magyar nyelvű iskoláiba járhatnak. Ugyanakkor az is nyomós érv volt a létrehozás mellett, hogy a Szászrégenben működő magyar osztályok sorsa gyerekhiány miatt megpecsételődni látszott.
A kis diákok az itt eltöltött idő alatt szakszerű oktatásban, nevelésben részesülnek képzett szakemberek segítségével. Ennek köszönhetően a későbbiekben könnyebben sikerül megtalálniuk a helyüket az életben, valamint a magyarság számára is értékes egyénekké fejlődhetnek, nagy esélyük lesz arra, hogy ne sodródjanak le a társadalom alsó peremére. A felső tagozatosoknak létrehozott kollégium alsó két szintje működik, azonban a legfelső rész, amely még egyszer ennyi lélek befogadására lenne alkalmas, egyelőre – forrás hiányában –befejezetlen.
Mikor megkérdeztem a Tiszteletes úrtól, mik a kilátások, hittel telve csak annyit mondott: „Tudom, hogy egyszer kész lesz, bízom az Úrban!”Ady Istvánék emberfeletti munkával biztosítják az egyetlen lehetőséget ezeknek a gyermekeknek, hogy magyar nyelven tanulhassanak. Ugyanakkor az egyetlen lehetőségük arra is, hogy rendszeresen étkezhessenek, fűtött szobában alhassanak, megtanulhassanak írni, olvasni, imádkozni. Legtöbbjüknek pedig menedék az otthoni agresszivitással és kilátástalansággal szemben.
A Szivárvány Ház az egyetlen hely, ahol a fülpösi és környékbeli magyar gyermekek anyanyelvükön tanulhatnak.
Mindent megtesznek, pályáznak, jótékonysági találkozókat szerveznek, de így is napról-napra – ahogy a Tiszteletes úr fogalmazott, koldulásból – élnek. A holland segítség elkezdett apadni, ugyanis a csapat kiöregedőben van, a jelenlegi fiatalok pedig már nem tartják annyira fontosnak a támogatást. Bár osztozom a Tiszteletes úr véleményében, miszerint nem is nekik lenne kötelességük magyar nemzetünk rászorulóira odafigyelni. „Nem tudok beletörődni abba, hogy a jelenleg negyvenkilenc gyermek mindennemű szükségleteit, hat munkatárs minimálbérét, a közköltséget a pályázati pénzekből próbáljuk fedezni úgy, hogy nem tudunk egy évre, talán évekre előre tervezni. Csak abban reménykedem, hogy vannak, kell, hogy legyenek olyan segítőkész magyarok, lelkes emberek, akik képesek volna hozzájárulni ahhoz, hogy néhány éhes, mezítelen, lelki rabságban szenvedő gyermeknek egy másféle utat, reményt, lehetőséget nyújtsunk.” – mondja. A segélykiáltás a Szivárvány Alapítvány honlapján így hangzik: „Nos itt vagyunk a 24. órában a két kollégiummal, 25 nagy szegénységben élő gyermekkel(még ki tudja hánnyal?!)és megszűnni látszó magyar oktatással a fejünk fölött.” A gyermekek száma azóta 49-re nőtt.
Nem titkolt szándékom, hogy ezúttal nem csupán tudósítani, értékes gondolatokat közreadni szeretnék, ahogy az eddigi írásaim és filmjeim zömével. A jó szándékú, segítőkész lelkeket kívánom megszólítani. Hiszem, hogy sokan vagyunk, akiket nem hagy hidegen a túlélésért küzdő nemzettársaink sorsa, főként ha gyermekekről van szó.
Kérem, aki tud, járuljon hozzá ehhez a szép és nemes küldetéshez, amelyet Ady István tiszteletes úr és munkatársai önzetlenül magukra vállaltak!
Máté evangéliumából, Jézus urunk szavaival ajánlom Ady István tiszteletes úrral, a Szivárvány Házban készített riportfilmünket:
„Bizony mondom nektek, amennyiben eggyel az én legkisebbjeim közül megcselekedtétek, énvelem cselekedtétek meg.”
Mt 25,46
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A Szivárvány Alapítvány bankszámla adatai:
Fundatia Regenboog Curcubeu Szivarvany
Cod fiscal: 12699850
Str. Principala Nr. 179;
Localitatea Filpisu Mare
Comuna Breaza
Judet Mures
BRD Agentia Reghin
str. Mihai Viteazu, nr. 18, Reghin, jud. Murea, ROMANIA
Kétség nem fér hozzá, hogy Cey-Bert Róbert Gyula testében egy szabadságharcos lélek lakozik, hiszen egész eddigi életét és munkásságát végigkísérte a szabadság eszméjének, a lélek szabadságának mindenek felettisége, amely természetesen – a ma divatos libertinizmussal szöges ellentétben – Istentől és nemzettől elválaszthatatlanul, azokkal egységet alkotva értelmezhető csupán.
A szabadság iránti elkötelezettsége már ifjúkorában szárba szökkent, mikor tizennyolc évesen az 1956-os forradalom hírét meghallva, Kaposvárról gondolkodás nélkül Budapestre utazott. Saját elmondása szerint, akkor égett ki belőle végérvényesen a félelem, amikor először dobta meg égő benzines üveggel az orosz tankokat, majd kiszaladt a golyózápor elé, hogy behúzza a kapualjba tüdőlövést kapott társát. Élete legszebb hetét pedig akkor élte, amikor a ruszkik elhagyták az országot és a többiekkel együtt azt hitte, megnyerték a haza, a nemzet szabadságát.
A szabadságharcos álma azonban nem tartott sokáig, november 4-én, a bevonuló Vörös Hadsereg lába nyomán a remény rémálommá változott. Menekülnie kellett, a gimnáziumot már Ausztriában fejezte be, majd Genfben diplomázott, a doktori disszertációját a párizsi Sorbonne-on írta. Ezt követően kezdődött a belső-ázsiai és távol-keleti élet, amely minden képzeletet felülmúl… Őstörténeti kutatásai Ujguriába, Tibetbe, Mongóliába, vallástörténeti kutatásai Burmába, Laoszba, Thaiföldre, Kínába és Japánba vitték.
Ahhoz, hogy megírhassa Atilla történetét vagy, hogy beszámolhasson a magyar ősvallásról, tradíciókról, étkezési szokásokról, ősi jelképekről – úgy érezte – át kell élnie, minden zsigerével átéreznie azt a testi-lelki-szellemi szabadságot, amely mentén őseink élték életüket. Ezért lakott Belső-Mongóliában egy jurtában, ahol a végtelen sztyeppén vágtázott lovával, vadászott sólymával, ahogy annak idején elődeink is tették.
Hónapokig élt a burmai őserdőben a Karenni néppel, amely azóta is saját szabadságharcát vívja, hogy megőrizhesse önállóságát, hagyományait és szokásait, és amely a mai napig az ősi természeti népek életformáját követi. Annyira megkedvelte ezt a lélekben rokon, szabadságszerető népet, hogy ügyüket azóta is ő képviseli a nemzetközi térben. Amő nevű táltosuktól sokat tanult a belső béke, a lélek szabadságának kiteljesedése tekintetében. Ezeket az élményeit ’A sólyom embere útjai’című önéletrajzi regényében írja meg.
Ide, a Burmai őserdőbe, a Karenni néphez vonult vissza nemrég, hogy a kutatómunka után megírja a ’Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért!’ című könyvét, amely az ’56-os eseményeket felelevenítő ’A szabadságharcos – Egy élet 1956 szellemében’ után, a „Szabadság” trilógia második kötete. A már megszokott regényes, olvasmányos formát a történelmi tények feldolgozása teszi hitelessé, ugyanakkor a személyes történetek bemutatása, a szerelmi szál kibontása, a korábbi kötetekben szereplő hősök leszármazottainak felbukkanása teszi emberközelivé. Ahogy a kiadó, Püski István fogalmazott a könyv első bemutatóján – Budapesten a Józsa Judit Galériában –, az olvasó drukkol, bízik, együtt érez, egyet nem tud: letenni a könyvet.
A könyv bemutatóján Cey-Bert Róbert Gyulával, a szerzővel, Józsa Judittal és Csámpai Ottó professzorral.
A Székely Hadosztály története az ősi székely hun mondák csodálatos világát idézi fel, amelyben a hős ősök, Atilla király és Csaba királyfi támogatásával visszaverik az ellenséget és megvédik szülőföldjüket. Amit a Székely Hadosztály tett 1918-1919-ben, az a mondabeli csoda megvalósulása, hiszen a magyar hadtörténelem legmegrendítőbb védelmi harcait vívták a haza fennmaradásáért.
1918. október 31-én, az alattomos puccsal hatalomra került balliberális, hazaáruló Károlyi-Jászi kormány leszerelte és feloszlatta a haza megvédésére képes harcedzett, világháborús magyar hadsereget, mikor pedig a legnagyobb szükség lett volna rá. Az Antanthatalmak által támogatott csehek, románok, szerbek kockázat nélkül megindulhattak Magyarország leggazdagabb területei: Erdély, Felvidék, Délvidék meghódítására. Puskalövés nélkül foglalhatták el hazánk területeinek nagy részét. Az ország megállíthatatlanul sodródott a nemzeti megsemmisülés irányába…
Ekkor azonban csoda történt: a mondabeli hősök visszatértek. A székely hazafiak képtelenek voltak tétlenül nézni, hogy Károlyiék átjátsszák az országot az Antantnak és csatlósainak. Kratochvil károly elrendelte a védelem megszervezését, végül megalakult a Székely Hadosztály, amely felvette a harcot az Erdélybe betörő román és francia csapatok ellen. A vasszékelyeket az önzetlen hazaszeretet vitte harcba – ahogy a Verbőczy zászlóalj lobogóján álló felirat hirdette – „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”.
A pacifizmus tébolyában tobzódó balliberális Károlyi-Jászi kormány mindent megtett, hogy a Székely Hadosztály honvédő harcát elfojtsa. Miközben a román csapatokat titkon fegyverekkel látják el, a székelyeknek megtiltották Kolozsvár és az erdélyi magyar városok védelmét és felszólították őket, hogy békésen adják át azokat a bevonuló románoknak. 1919. januárjában a Székely Hadosztály katonáinak elege lett a hazaáruló kormány önfeladó politikájából és úgy döntöttek, hogy nem követik tovább a kormány utasításait…
Cey-Bert Róbert, regényével az egész nemzet adósságát rótta le a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyek előtt, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, és a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel. Otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk. A legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot. Akiket a „felszabadulást” követően évtizedeken keresztül nemzetgyalázóként, hazaárulóként lehetett csak emlegetni, s akik gyalázása bizonyos körökben a mai napig divat…
Annak ellenére, hogy fő célkitűzésüket, Erdély felszabadítását, Magyarország Kárpát-medencei határainak megtartását nem sikerült elérni, a Székely Hadosztály vállalásának – ahogy a szerző a könyvbemutatón fogalmazott – fontos üzenete van a jelenkor magyarságára nézve is. Károlyiék, Kun Béláék eszmei örökösei ma is itt vannak közöttünk, bomlasztó tevékenységük éppen olyan veszélyes, mint annak idején. De, ha megtartjuk a hitet Istenben, hazában, családban és ezért a hármas értékrendért képesek vagyunk küzdeni, harcolni, akkor győzni fogunk, mert – Cey-Bert Róbert szavai szerint – csak az veszít, aki a lelki harcot adja fel.
A könyvet méltató Raffay Ernő, Babucs Zoltán, Bárdi László, Kassai Lajos és Wess Roberts mellett, Csámpai Ottó szociológus, a nagyszombati egyetem professzora és a Szent György Lovagrend felvidéki nagypriorja – akiről Cey-Bert Róbert regényeiben az igaz, hő barátokat mintázza – a könyvhöz írt előszavában súlyos megállapítást tesz, amelyen ideje lenne elgondolkodnunk. Mégpedig, hogy Budapesten ma hasonló közhangulat uralkodik, mint 1919-ben, a belső bomlasztó tevékenység alattomosan folyik a háttérben, az országnak pedig továbbra sincs egy „ütőképes, fegyelmezett, a kor kihívásainak megfelelő nemzeti hadserege.”
Ugyanakkor a szerző – jelenkori kitekintése során – rámutatott arra is, hogy hiába születik több gyermek, ha az iskolákban globalista szellemben tanítják őket, elnyomva bennük a hazafias érzelmeket. „A magyar lelket kell megerősítenünk, ezzel folytatjuk a Székely Hadosztály küzdelmét, s leszünk büszke magyarok!” Cey-Bert Róbert regényei a magyar önazonosság-tudat megerősödése szempontjából olyan elengedhetetlen alkotások, amelyek ebben segítenek bennünket. Nemzetünk hőseit, dicső korszakait, nyertes csatáit olyan élvezetes, olvasmányos formában mutatják be, hogy az olvasó büszke legyen magyarságára. Biztos vagyok benne, hogy ha gyermekeink kezébe a Harry Potter helyett ’Koppány – A fény harcosát’, a ’Végvári oroszlánokat’, a ’Pozsonyi csatát’, a ’Szabadságharcost’ vagy éppen ’A Székely Hadosztályt’ adjuk, már rengeteget tettünk a felnövekvő generáció nemzeti öntudatának megerősödése érdekében.
Zana Diána
Cey-Bert Róbert Gyula: A Székely Hadosztály – Erdélyért! A magyar szabadságért! című könyvét a Püski Kiadónál (1013. Budapest, Krisztina krt. 26.) lehet megvásárolni.
Legközelebbi könyvbemutató: 2019. október 21. 18 óra, Jókai Anna Szalon (1011. Budapest, Iskola u. 28.)
A Székely Hadosztály honvédő harcairól bővebben ITT!
Cey-Bert Róbert Gyulával készített riportfilmünk ITT!
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Legutóbbi hozzászólások