Hatvanöt éve végezték ki Tóth Ilonát, Jelenczki István róla készült filmje az Uránia műsorán.
„Az 1970-es évek második felében én is olvastam a szamizdat irodalomban megjelent 1956-os harcok igaz történetét. Ez szembesített azzal, hogy milyen hazug és meghamisított magyar történelmet tanítottak a korosztályomnak” – mondja Jelenczki István Magyar Örökség-díjas és MMA Nagydíjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, akivel Tóth Ilonáról készített filmjéről beszélgettünk annak kapcsán, hogy az ’56-os mártír medikát hatvanöt éve végezték ki.
Az Uránia Nemzeti Filmszínház Tóth Ilona kivégzésének hatvanötödik évfordulóján, június 28-án tűzte műsorára a „Tisztítótűz tetején álltunk” – Tóth Ilona drámája című dokumentumfilmet. Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni kádári megtorlás koncepciós perei közül az egyik legbotrányosabb eljárásban ítélték halálra a mindösszesen huszonnégy esztendős nőt, aki 1932. október 23-án született, és 1957. június 28-án felakasztották. Jelenczki István az ’56-os események hiteles történetének feltárására vállalkozva alkotta meg a „Népek Krisztusa, Magyarország” 1956 című négy részes dokumentumfilmjét, melynek folytatása, az ötödik része a Tóth Ilona-film. A rendező fontosnak tartja a történeti előzményeket, amelyek Pongrátz Gergelyhez, a Corvin-köziek második parancsnokához vezetnek.
„Hazajövetele után létrehozta az azóta is egyetlen ’56-os múzeumot, amely 1999-ben nyílt meg. A megnyitó ünnepség után, hármasban; Pongrácz Gergely, Papp Lajos szívsebész professzor és jómagam beszélgettünk. Gergely kora délutántól estébe húzódóan mesélt a csodálatos tizenhárom napról, a harcokról, a személyesen átélt tragédiákról. Feloldódva, már-már baráti hangulatban, olyan háttéradatokat is elmondott, amelyek az általa írt „Corvin köz 1956” című könyvben nem voltak benne. Ez a személyes találkozás győzött meg arról, hogy nekem róla, vele és 1956-ról filmet kell készítenem” – avat be Jelenczki István, majd további meghökkentő részleteket árul el. Mint mondja, a 2002-ben megírt szinopszis munkacíme „Igazság és hamisítás” volt, és amikor a forgatókönyv-tervezetet elküldte Pongrácz Gergelynek, a következő választ kapta: „Miért akarod, hogy mindketten börtönbe kerüljünk? De tudod mit? Készítsük el a filmet!”
„A forgatás 2004-ben kezdődött, magánerőből, és 2005-ben egy magát megnevezni nem kívánó polgári egyesület támogatása tette lehetővé, hogy folytatódjon. A befejezéshez ismét az önerők és tartalékok teljes kimerítése révén jutottam el. A címváltozást az tette szükségessé, hogy a forgatás során olyan drámai megélt sorsokat rögzítettem, amelyeken keresztül nemcsak a személyek, hanem a haza vált – immár másodszor –, a XX. század keresztáldozatává” – mesél tovább a rendező, később pedig rátér arra, mi szolgáltatta az inspirációt, hogy Tóth Ilona történetét is feldolgozza: „M. Kiss Sándor és leánya Kiss Réka (a filmben megszólaló történészek) akkor álltak a könyvük befejezése előtt, amikor az előző részeket forgattam. A kötet „A csalogány elszállt” címen jelent meg. M. Kiss Sándor hallatlanul intenzíven benne élt a Tóth Ilona-ügyben. Az egyik forgatási szünetben azt mondta; nem bírja ki, hogy el ne mondja. Leült a kamera elé, és egy óra huszonhat percben előadta kutatásaik eredményét, amivel engem – bevallom őszintén – teljesen bevont ebbe az örvénybe. Érvelésének a logikája, tisztasága számomra egyértelművé tette, hogy erről filmet kell forgatnom.”
Így készült el önerőből a „Tisztítótűz tetején álltunk” című film. Az ’56-ról szóló alkotásokat a Duna Televízió akkori osztályvezető szerkesztője nem engedett műsorra tűzni. „A következőket mondta a szemembe: Amíg én ebben a pozícióban vagyok „A népek Krisztusa Magyarország” 1956 nem fog lemenni a Duna tévében” – idézi fel Jelenczki István, aki szerint már a cím is veszélyes. A Duna az incidens után hat évvel adta le a filmet. Az ’56-os szabadságharcot is azért kellett eltörölni – mondja a rendező, aki szerint ebben Washington éppen úgy érdekelt volt, mint Moszkva – mert nem lehetett Magyar út, ahogy ma sem. „A tudatos történelemhamisítás nemcsak az elmúlt évszázadokra érvényes, hanem a közelmúltbeli és a jelenkori eseményekre is igaz. Az agymosás, a hamis tudat képzése és kialakítása rendkívül hatékony. Mérhetetlen anyagi és infrastrukturális erők állnak mögötte, olyan erők, amelyeket elképzelni sem tudunk” – mondja. Kérdésemre, hogy ma mennyire érzékeny a társadalom erre a témára, lehangoló választ kapok: „a többség észre sem veszi, sőt boldogan asszisztál ahhoz, hogy a vágóhídra vezessék. Mindent elkövetnek, hogy ne légy, ne lehess a saját történelmi öntudatodba ágyazódóan önmagad; sem nemi, sem faji, sem nemzeti önazonosság nem kell. A parancs: mindent eltörölni.”
A film – mint Jelenczki István munkáinak legnagyobb része – állami támogatás nélkül készült el, díszbemutatója 2008-ban volt az Urániában, a Duna televízió egyszer tűzte műsorra, a Magyar Művészeti Akadémia beválogatta 100 dokumentumfilmjébe. A vidéki, kisebb közösségekbe azonban sokszor hívták, ahogy a rendező egy korábbi beszélgetésünk során fogalmazott; filmjeinek híre szájról szájra, lélektől lélekig terjed. „2009-2010 tájékán megkerestük a Semmelweis Egyetem diákönkormányzatát, hogy szívesen levetítenénk a Tóth Ilonáról készült filmemet, hiszen arról a hatodéves medikáról van szó, akit már akkor, az ő idejében nagyra tartottak tanárai, professzorai, és egy beteljesült orvosi pályát képzeltek számára. A szobra ekkor már ott volt, az egyetem előtt. A vetítés megvalósult a Semmelweis Egyetem központi épületének hatalmas dísztermében. A több száz fős teremben, a hallgatók talán tízen voltak jelen, és körülbelül húszan, harmincan lehettek azok az idős kortársak, akik ismerték, szerették Tóth Ilonát” – számol be a rendező, aki úgy véli, hogy 1957 óta, a mai napig el lehetett és lehet hitetni a társadalom jelentős hányadával, hogy az igaz nem igaz, és hogy aki ártatlan, az nem ártatlan.
„Mivé lettél Árpád büszke népe? / Mivé lettél nemzetem, ó magyar?” Így kezdődik a vers, amelyet Tóth Ilona tizennégy esztendős korában írt Ébresztő címmel. Jelenczki István is felteszi a kérdést, és nemcsak filmjében. Beszélgetésünk végén, mintegy kitekintésként sorolja: „Ki és kik szolgálják a hamis tudat, a meghamisított történelmi tudat bebetonozását, és legfőbb kérdés, hogy miért, milyen érdekből? Tudunk-e szembenézni azzal, hogy hamis, manipulált a magyar őstörténet, hogy évezredes, évszázados és jelenkori manipulált történelmi tudatunk van? El tudunk-e jutni a Nimród, Hunor, Magor önazonosságáig? El tudunk-e jutni a szkíta, hun, avar, magyar folytonosság felismeréséig? El tudunk-e jutni a felismerésig, hogy most is hazudnak, és visszaélnek mindennel, sőt felhasználják, kiforgatják, és Mammon istenének feláldozzák mindazt, ami a magyar szerves, mellérendelés elvére épülő műveltség alapja évezredek óta? Tudjuk e mi történik most velünk?”
Kétéves korától a Karmelita rendi nővérek nevelték, tizenkilenc évesen az 1956-os szabadságharc eseményeiben a kezdetektől részt vett. A november 4-ei szovjet támadás során az Üllői úton meg is sebesült.
1957. július 16-án letartóztatták és „fegyveres szervezkedésben való részvétel, illetve az államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés, többrendbeli meg nem állapítható gyilkossági kísérlet, fegyveres rablás, disszidálás” miatt 1958. július 23-án, 21 éves korában első fokon halálra ítélték.
Kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként, majd a másodfokú bíróság 1959. február 24-én életfogytiglanra változtatta az ítéletet.
„Igen, kiengedtek bennünket, de nem amnesztiával. Nem lehetett 1970-ben ’56-osoknak amnesztiát adni, mert mindenki úgy tudta, ’56-osok már nincsenek benn. 1969 őszén megjelent egy Kádár-interjú, amit egy amerikai újságíró készített. Az volt az egyik kérdése, hogy vannak-e még Magyarországon politikai foglyok. Kádár azt hazudta, hogy nincsenek, mert ’63-ban mindenkit kiengedtek. Akik még bent vannak, azok azóta kerültek vissza. Élő cáfolatként, bizonyítékként ott voltunk mi hárman!” – írja Börtönévek című visszaemlékezésében.
Wittner Mária saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent a hazáért és a szabadságért akár az élet árán is harcba szállni. Hősiességéért tizenhárom évet töltött rács mögött. Az ilyen hosszan tartó szabadságvesztés – főleg ártatlanul – azt gondolnánk, megtöri a lelket, Marika néni azonban – beszélgetésünk során – megdöbbentő kijelentést tett.
Azt mondta: „megköszönöm azt a tizenhárom évet, amit börtönben ültem.” Ezt az időt ugyanis olvasással, művelődéssel töltötte. Olyan könyvekhez jutott hozzá, amelyek egyébként indexen voltak, így elérhetetlennek számítottak a közember számára, a börtön könyvtárát azonban nem cenzúrázták.
Érdeklődése ekkor fordult erőteljesen a szakralitás és a történelem irányába. Úgy véli, aki magyar létére nem ismeri nemzete gazdag múltját, lelki szegénységben éli le egész életét. „Nem az a szegény, akinek nincs pénze, hanem az, akinek a lelke toprongyos.”
Nézetem szerint, egy ilyen nehéz, megpróbáltatásokkal teli életutat akkora alázattal, méltósággal, elfogadással, sőt hálával és köszönettel a szívében végigjárni, ahogy Marika néni tette és teszi a mai napig, csak is szikla szilárd Istenhittel lehetséges. Mint mondja, nem tette le a fegyvert, csak ma már másképp harcol. Mindannyiunk számára kötelező erejű üzenet, hogy „adjuk tovább a tudást, mert ha nem tesszük, elveszünk.”
Végül, hadd ajánljam riportfilmünket Wittner Mária lélekemelő gondolataival: „Magyarországot ugyanúgy keresztre feszítették, mint Jézust. Még a Golgotát járjuk, de a nemzet is föl fog támadni. Ezt a világot az Isten igazgatja, aki nem fogja hagyni, hogy Mária országát tönkretegyék.”
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Dr. Papp Lajos, Széchenyi-díjas szívsebész professzor 2019. október 23-án nagy erejű beszédet mondott a Corvin-közben, amelyet alább, teljes terjedelmében, változtatás nélkül adunk közre.
A beszédről készült videó-felvétel IDE KATTINTVA tekinthető meg.
„A történészek, történelemkutatók azt tanítják, hogy a történelmi eseményeket csak bizonyos időtávlatból lehet helyesen megítélni.
Azt gondolhatnánk, hogy 1956 októberétől, 63 év, két emberöltő távolságból tiszta és világos képet alkothatunk.
Én azt tapasztalom, hogy az ellenkezője történik.
Ami korábban fehér volt, azt mára piszkos-szürkére mosták, ami fekete volt, azt rózsaszínűre festették.
Akik 40 éven keresztül azt mondták, hogy ’56 októbere ellenforradalom volt, azok vagy azok fiai ma ott állnak az ’56-os áldozatok sírjainál és koszorúznak.
Egy részük. A hivatalosok.
A megmondó emberek pedig gyalázzák ma is a Tóth Ilonkákat, Mansfeld Pétereket és Pongrácz Gergelyeket, ahogyan tették 40 éven keresztül.
Munkamegosztásban ájtatoskodnak és gyalázkodnak.
Mansfeld Pétert és a pesti srácokat terrorista huligánoknak mondják, összemosva a szép új világ gyalázatos gyilkosaival őket, hogy gyermekeinkkel el tudják fogadtatni, hogy gyilkos és meggyilkolt egyaránt áldozat volt.
Nem!
A pesti srácok nem terroristák voltak, hanem a világ legtisztább forradalmának hősei. Ők nem öltek ártatlan gyermekeket és asszonyokat.
Nem robbantottak buszokat, vonatokat, iskolákat. Nem szedtek túszokat magas váltságdíjat követelve.
Ők egy idegen világbirodalmi hadsereg tankjaival, gépfegyvereivel szálltak szembe, kezükben egy üveg benzinnel, egy szál puskával.
Esélyük nem volt a győzelemre. Papjaik és tanáraik nem ígértek Paradicsomot a túlvilágon, mint Mohamed próféta követőinek. Ők nem vallásos fanatikusok voltak.
Ők a szabadságért, a hazáért áldozták életüket. Több mint 2.500-an haltak meg, több mint 20.000-en megsebesültek.
Az életben maradottak közül 453-at halálos ítélet kimondása után végeztek ki.
Százak és ezrek, száz és ezer család élt éveken át akasztófa árnyékában, rettegve a holnaptól.
Több mint 200.000 férfi és nő, nemzetünk derékhadából kényszerült elhagyni hazáját.
Mondjátok el fiaitoknak és unokáitoknak!
Megbocsátani Krisztusi parancs.
De felejteni, a történelem megtagadása, a Nemzet Halála.
Az áldozatoknak, a hősöknek a nemzet tisztelete jár.
A gyilkosoknak és bűnösöknek csak megbocsátás.
A fehér legyen fehér, a fekete legyen fekete.
Kik voltak ’56 hősei?
Nagy Imre vagy a pesti srácok?
Nagy Imre nem volt forradalmár.
Nagy Imre bizonytalan múltú, moszkovita bolsevik volt, aki Rákosi minisztereként, idegen ország, emberidegen eszme szolgálatában lesöpörtette a magyar parasztok padlását.
Nagy Imre nem volt forradalmár, nem volt tiszta múltú magyar ember.
De magyar miniszterelnök volt.
Abban a pillanatban, amikor nem mások döntését kellett végrehajtani, hanem egy személyben, önmagában kellett dönteni, nem tagadta meg hazáját, nem tagadta meg Népét.
Szembeszállt janicsár nevelőivel.
Nem tudjuk, hogy pár nap alatt milyen szenvedések közepette járta be a saulusi – paulusi utat.
De tudjuk azt, hogy döntését meghozva, életét áldozta hazájáért.
Benne nem a magyar forradalmárt, hanem a felelős magyar miniszterelnököt kell tisztelnünk.
Váteszi képességének tulajdonítják koncepciós perében az utolsó szó jogán elmondottakat, pedig csak jól ismerte társait, akikkel együtt járt janicsár iskolába.
„Tudom, lesz majd még egy Nagy Imre per, amelyben rehabilitálnak… Csak attól félek, hogy azok mondják a gyászbeszédet, akik elárultak.”
Bevégeztetett.
1956. október 23.
Sorsdöntő dátum a magyar történelemben és fényes, tiszta emlék az emberiség újkori történelmében.
Két emberöltőnyi távolságra, 63 évvel az emberiség legtisztább forradalmától.
Ismét fel kell tennünk a kérdést:
Kik voltak ’56 hősei?
Nem politikusok, tudósok, papok, hanem tisztaszívű gyermekek és gyermeki tisztaságú fiatal felnőttek, munkások, parasztok, és a szellem napszámosai, akiket nem kötött béklyóba vagyon, karrier, félelem.
Egyetlen saját vagyonuk volt, fiatal életük. Ők még érezték és tudták, mit jelent a legszentebb közös vagyon: a Haza.
A szülőföld, a falu, a város, a Corvin-köz, a zászló.
És a szabadság!
Ez a bódító, mámorító érzés, amelyet nem tudott kioltani 500 éve egyetlen idegen hatalom a magyar emberek szívéből.
Sem a török, sem az osztrák-német, sem az orosz-szovjet idegen hatalom, idegen nép.
Nem tudta elfelejtetni magyarságunkat, nem tudta kioltani szabadságvágyunkat.
De nagyobb veszedelem leselkedik ránk, Nemzetünkre az évezred küszöbén, mint talán bármikor.
Nagyobb, mint Mohács, nagyobb, mint Trianon.
Arctalan ellenség, bibliai fenyegetés oltja ki szabadságvágyunkat, nemzettudatunkat.
A pénz, a Mammon.
E nagy fenyegetés közepette kell visszatalálnunk arra az útra, melyet ’56 tisztaszívű forradalmárai megmutattak nekünk.
Világos mondatokra, fényes példaképekre van szükségünk. Irányt mutató csillagokra van szükségünk.
1956. október hőseire kell vigyázó szemeinket szegezni.
Róluk kell példát venni, fiaink-leányaink szemeit felnyitni.
Mondjátok el gyermekeiteknek, unokáitoknak!
A kommunizmus vörös ördöge után a liberalizmus kék-szivárvány színű gyilkosai fenekednek Kárpát-medencére.
Ismét ácsolják nekünk a keresztet.
Innét üzenjük a világnak:
Többször megfeszítettek Bennünket, többször feltámadtunk.
A legújabb kori Pünkösdi időket éljük. A Szent Szellem kegyelme most árad!
A Föld vajúdik, Kárpát-medence szüli a jövőt.
Keresztény szellemű Európa megszűnt.
Nincs mit védeni!
Teremteni kell!
Ősi szellemi hagyatékunk fundamentumára kell újra építenünk az eredendő krisztusi szeretetvallást.
A sötét világban, a vaksötét Európában lángot kell gyújtani.
Fényt kell sugároznunk!
Szeretet forrássá kell lennünk! Fénytoronnyá kell magasodnunk!
A Gonoszt csak a Teremtő segítségével, Földre küldött fiának, Jézus Krisztus újszövetségi parancsának be- és megtartásával győzhetjük le:
Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek Benneteket! Úgy szeressétek egymást!
Boldog Asszony Anyánk, Égi Szent Patrónánk!
Hozzád fordulunk nagy ínségünkben.
Kérünk, segíts meg bennünket! Palástoddal védjed Nemzetünket, Kárpát-hazánkat!
Esdeklünk, hogy Szent Fiad által ismételten nyerjük el az Öregisten jóindulatát, védelmét.
„…Ők még érezték és tudták, mit jelent a legszentebb közös vagyon, a Haza, a szülőföld, a falu, a város, Corvin köz, a zászló és a szabadság. Ez a bódító, mámorító érzés, amelyet nem tudott kioltani ötszáz éve egyetlen idegen hatalom sem a magyarok szívéből. Sem a török, sem az osztrák-német, sem az orosz-szovjet idegen hatalom, idegen nép. Nem tudta elfeledtetni magyarságunkat, nem tudta kioltani szabadságvágyunkat. De nagyobb veszedelem leselkedik nemzetünkre az évezred elején, mint bármikor. Nagyobb, mint Mohács, nagyobb, mint Trianon. Arctalan ellenség, bibliai fenyegetés oltja ki szabadságvágyunkat, nemzettudatunkat: a pénz, a Mammon. E nagy fenyegetés közepette kell visszatalálnunk arra az úrta, amelyet ’56 tisztaszívű forradalmárai megmutattak nekünk! Világos mondatokra, fényes példaképekre, irányt mutató csillagokra van szükség. 1956 októberének hőseire kell vigyázó szemeinket szegezni! Róluk kell példát venni, fiaink lányaink szemeit felnyitni. Mondjátok el gyermekeiteknek és unokáitoknak: a kommunizmus vörös ördöge után a liberalizmus kék-szivárványszínű gyilkosai fenekednek a Kárpát-medencére. Ismét ácsolják nekünk a keresztet. Innét üzenjük a világnak: többször megfeszítettek bennünket, többször feltámadtunk. Pusztíthatatlanok vagyunk…”
Jómagam abban az isteni kegyben részesültem, hogy nem kellett személyesen megtapasztalnom, milyen az, mikor az embernek meg kell tanulnia mindentől félni, mikor senki sincs biztonságban, mikor nem lehet szabadon még gondolkodni sem, mikor nincs törvény előtti egyenlőség és magántulajdon, mikor tilos a vallásgyakorlás és a hazaszeretet. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert felmenőim tovább adták nekem a megtapasztalt borzalmakat. Hiteles forrásból és nem meghamisított történelemkönyvből ismertem meg a diktatúra embert nem kímélő, Istent nem ismerő borzalmait. Ígéretes, gazdag életek tönkretételének, elhurcolások, kínzások, gyilkosságok, éhezés, kisemmizés emlékeinek hordozója lettem. S majd ha a személyes átélők már nem lesznek, a hozzám hasonló emlékhordozók feladata lesz a fájdalommal terhes emlékek, az egyéni tragédiák továbbadása, a kollektív memória fenntartása.
A megszállott Magyarországon felnövő generáció sajnos nem feltétlenül volt tisztában nemzeti múltjának korábban a habsburgok, életük során pedig a kommunista diktatúra által cenzúrázott aspektusaival. És ez a többséggel a mai napig így van. A párt már az óvodákban elkezdte az ideológiai képzést, a gyerek azután kisdobos, majd úttörő lett, később a DISZ-be került, és a párthű szülők ivadékainak szívében az egészséges hazaszeretet csírája nem sarjadt ki. A kommunizmus Sztálint és Rákosit tömjénező, Moszkva érdekeit kiszolgáló rendszere szándékosan, erőszakosan, destruktívan nyomott el minden nemzeti értéket és hagyományt, tervszerűen eltűntetett minden a magyar kultúra emlékeit hordozó tényezőt. Megváltoztatták a magyar címert, a magyar Himnusz helyett a szovjetet vagy az internacionálét énekeltették. A magyar nemzeti ünnepeket, így március 15-ét is munkanappá nyilvánították. Nem emlékezhettünk nemzeti történelmünk nagyjaira, helyette április 4-ét, a „felszabadulás ünnepét” és november 7-ét, a bolsevik hatalomátvétel napját kellett ünnepelni.
A „történelmi amnézia” szakterminus tökéletesen illik a korszak törekvéseire és eredményére. A kollektív felejtés szándékával történő átnevelés hatalmas pusztítást végzett a magyarok lelkében, amelyet a mai napig nem tudtunk kiheverni. A tervszerű pusztítás mindig a nemzeti gyökerek megsemmisítésére irányul, hiszen ezzel mérik a legnagyobb csapást az emlékezetre, ha nincs már ami előhívja egy nép kollektív emlékezetét, hontalanná válik, majd előbb-utóbb kénytelen beolvadni a hódító kultúrába. Mi, magyarok ezt a szándékot már nem egyszer éltük túl, megmaradt a nemzetünk és remélhetőleg az egészséges nemzeti öntudat is visszakerül a szívekbe. De hogy ez megtörténjen, muszáj emlékeznünk! Muszáj újra és újra, és amikor csak alkalom van rá felidéznünk azt az égbekiáltó igazságtalanságot, ami a ’45 tavaszán bevonuló Vörös Hadsereg nyomán bontakozott ki Magyarországon. Ahhoz, hogy igazán becsülni tudjuk magyarságunkat, ismernünk kell a nemzetünk ellen elkövetett legnagyobb bűnt, nevezetesen az identitásától való szisztematikus és erőszakos megfosztást.
Nem szabad elfelejtenünk az egyéni tragédiákat, hiszen a rájuk való emlékezés hozza közelebb, teszi kézzel foghatóvá mindazt a borzalmat, amit át kellett élniük, az ő történetük képez hidat a múlt és a jelen között. Nem felejthetjük el Mansfeld Pétert, a kivégzésekor alig tizennyolc éves „pesti srácot”, nem feledhetjük Mindszenty Józsefet, a karizmatikus hercegprímást, aki nemet mondott mindkét terrorista diktatúrára, akit meghurcoltak, bebörtönöztek, megkínoztak, hogy a Katolikus Egyházat a teljes behódolásra rávegyék. Nem feledhetjük a halálraítélt Vezér Ferenc pálos rendi szerzetest, Hadváry Pál ezredest, és emlékeznünk kell a nagyapákra, nagyanyákra, szülőkre és testvérekre, mindazokra a névtelen tömegekre, akik a habozás nélkül gyilkoló, rabló, kínvallató PRO, ÁVO, majd AVH kezére, majd a rettegett Andrássy út 60-ba, börtönbe, koncentrációs táborba, bitóra jutottak, a rendszer áldozataivá váltak, miközben csak arról álmodtak, ami minden ember alapvető joga: a szabadságról. 1945 és 1956 között közel négyszáz embert végeztek ki politikai okokból és csaknem minden harmadik felnőtt ellen hatósági eljárást indítottak. Több mint harmincötezer ember ült börtönben és legalább ugyanennyi elítélt volt, akire börtönbüntetés várt.
1956 októberében a magyarság nem tűrt tovább, bebizonyította magának és a világnak, hogy a magyar nemzeti identitás nem eltörölhető, hogy a társadalom gyökeres átalakítása, a független, szabad és demokratikus Magyarország megteremtésének álma nem tűr halasztást. Aztán mégis halasztani kellett és a szabadságvágy belefulladt a „gulyáskommunizmusba”. A tervgazdálkodás rövid idő alatt teljes gazdasági csődbe vitte az országot, állandósult a hiánygazdálkodás. A nyilvánosságra hozott Központi Bizottsági Ülések jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy Magyarország 1988-ra már nyakig úszott az adósságban, mégis felvett ugyanebben az évben 200 millió dollár hitelt a Világbanktól, majd újabb 200 millió német márkát az NSZK-tól és 100 millió amerikai dollárt Washingtontól. Az adósság óriási méreteket öltött, a külvilág felé azonban hamis adatokat szolgáltatott a vezetőség, nehogy elriassza a külföldi hitelezőket. Végül már Tajvanig kellett újabb kölcsönért menni, sertést pedig Kínából importáltunk. Aztán 1989 június 16-án egy huszonhat éves fiatalember harminchárom év után nyíltan kimondta egy egész nemzet titkon dédelgetett álmát, s követelte a szovjet csapatok kivonását az országból. Ez a fiatalember egy rémséges korszak lezárásának emblematikus alakja és a nemzeti értékek újbóli felfedezésén alapuló új korszak megteremtője.
A mi feladatunk pedig, hogy minduntalan felszítsuk a forradalom parazsát lelkünkben. Fel kell elevenítenünk a tragikus sorseseményeket, fel kell tárnunk az egyéni tragédiákat! És ami a legfontosabb, minden tudásunkkal azon kell lennünk, hogy gyermekeink, unokáink is megismerjék 1956-ot úgy, ahogy az valójában volt. Mert az, hogy nem hagyjuk kihunyni az emlékezés lángját, a legkevesebb, amivel viszonozhatjuk az értünk tett áldozatot.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Az Uránia Nemzeti Filmszínház Tóth Ilona kivégzésének hatvanötödik évfordulóján, június 28-án tűzte műsorára a „Tisztítótűz tetején álltunk” – Tóth Ilona drámája című dokumentumfilmet. Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni kádári megtorlás koncepciós perei közül az egyik legbotrányosabb eljárásban ítélték halálra a mindösszesen huszonnégy esztendős nőt, aki 1932. október 23-án született, és 1957. június 28-án felakasztották. Jelenczki István az ’56-os események hiteles történetének feltárására vállalkozva alkotta meg a „Népek Krisztusa, Magyarország” 1956 című négy részes dokumentumfilmjét, melynek folytatása, az ötödik része a Tóth Ilona-film. A rendező fontosnak tartja a történeti előzményeket, amelyek Pongrátz Gergelyhez, a Corvin-köziek második parancsnokához vezetnek.
Legutóbbi hozzászólások