Üzenet Nagyhét Szent Háromnapjára
Húsvét előtt állva a leghitelesebb forrás jelenik meg előttünk, hirdetve a világnak, hogy az a példa, amelyet Jézus mutat számunkra vagy akár egész nemzetünk számára, a leginkább járható út: a nagypénteki keserűséget, a nagyszombati kilátástalanságot követő húsvétvasárnapi feltámadásnak, az élet igenlésének és a tevékeny szeretetnek útját.
Szent II. János Pál pápa mondta volt: „Semmi sem győz meg, csak az igazság és semmi sem ment meg, csak a szeretet.”
Áldott és magasztos feltámadás-várást kívánok mindannyiuknak!
Ima Magyarországért
A 2006-ban történt brutális cselekmények óta, immár tizenkettedik esztendeje, minden évben Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, vagy az ahhoz legközelebb eső vasárnapon összegyűlnek a magyar nemzetért közösen imádkozni kívánók, megmutatva, hogy az erőszakkal szemben, Isten békés útját választani az egyetlen lehetőség, melynek kizárólagos eszköze az imádság.
„Nekem is csak e hang él ajkaimon: véremet és életemet érette!”
Nekünk, magyaroknak kötelességünk emlékeznünk őseinkre. Atyáinkra, nagyatyáinkra, dédatyáinkra, ükatyáinkra, elődeinkre, akik vérrel megszerezték, s verítékkel megtartották Istentől rendelt hazánkat, a Kárpát-medencét. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére elmondott minden beszédben elhangzik, hogy a hőseink életüket áldozták a hazáért. De jelent-e valamit ez a végtelenségig ismételt gondolat ma számunkra, gyermekeink számára? Belegondolunk-e, hogy ma hány magyar menne szó nélkül halálba a hazáért?….
Kiváltságos helyzetben vagyunk. Ma, az ugyan megtépázott, de őseinknek köszönhetően még létező és szabad Magyarországon csupán annyi a dolgunk, hogy életben tartsuk azok emlékét, akik lehetővé tették számunkra mindezt. Annál erősebb egy nemzet, minél több szállal kötődik múltjához. Az iskolában megszerzett általános tudás mellett, számomra mindig nagy jelentőséggel bírt az egyéni életutak, a személyes átélésen alapuló történetek megismerése.
Március 15-e előestéjén, egy az 1848-49-es forradalom és szabadságharcban küzdő Veszprém megyei honvédek naplórészleteit, verseit, visszaemlékezéseit összegyűjtő kötetet olvasgatok. Megrendítő, hogy egyik fiatalember, szinte gyerek számára sem volt kérdés a hazáért kardot rántani, sőt szüleik úgy gondolták, a biztos halálba küldik fiaikat, s mégis bátorították őket. Hálás vagyok ezek a lánglelkű ifjaknak, hogy papírra is vetették az érzést, ahogy hazájuk iránt viseltettek, mert így példaként szolgálhatnak az utókornak. A mi felelősségünk pedig, hogy ezt átadjuk az utódoknak.
A magyar kultúra mélytűzű kohója kiéget minden salakot – Videóriport Takaró Mihállyal
A magyarságot minden sorstragédiáját követően kultúrája állította talpra. Gondoljunk csak az 1526-ot követő időszakra, a protestáns kollégiumok megjelenésére, amelyek a százötven éves török hódoltság alatt a kultúra továbbvitelével megőrizték a magyarságtudatot. Vagy Klebelsberg Kunóra, arra, hogy jóval a trianoni országszaggatás után is egységes nemzetről beszéltek, Kárpát-medencei területről írtak a tankönyvek.
Ma pedig majd’ száz évvel nemzeti tragédiánk után, fél évszázadnyi kommunizmust, s közel húsz év liberalizmust követően, a magyar nemzeti öntudatra való nevelés még mindig nincs jelen – legtöbb esetben – a családban sem, az oktatás területén pedig mégúgy sem. Ahhoz, hogy a magyar identitás gyökeret eresszen a fiatal lelkekben, a magyar kultúrára kell tanítanunk gyermekeinket, és nem csupán kultúrát oktatni magyarul.
Szoktam mondani, hogy Takaró Mihály előadásait kötelezővé tenném, nem csak egyetemi, de középiskolai szinten is. Hiszen olyan tudós ember, aki hatalmas lexikális tudása mellett akkora, magyarsággal csurig telt szívvel rendelkezik, mint a tanár úr, kevés létezik, s az a kevés éppen ezért, nem mindig kerülhet közel iskolai katedrához. Úgy vélem, ha a magyar fiatalok rendszeresen hallgatnák előadásait, értékrendjük garantáltan átrendeződne. A Tanár úr szavaival élve: „A magyar kultúra olyan erős, hogy ha valaki ebbe a mélytűzű kohóba beleesik, kiég belőle minden salak.”
Mindent a teremtő Istentől kaptam – videóriport Dr. Papp Lajos professzorral
Dr. Papp Lajos szívsebész professzort és kiemelkedő, nemcsak hazánkban, de nemzetközileg is méltán ismert és elismert eredményeit az orvostudomány terén senkinek nem kell bemutatni. Szakmai életútja önmagában elegendő, hogy a magyarság mérhetetlenül büszke legyen rá, ő azonban ennél is többet akar adni népének. A beteg szívek gyógyítása mellett, életfeladatául tűzte ki a magyar nemzet beteg lelkének gyógyítását is.
Már jó ideje lelkes hallgatója vagyok a professzor úr előadásainak, a személyes beszélgetés azonban meghatározó élmény volt számomra. Olyan élmény, amely ismételten megerősített abban a hitemben, hogy amíg hozzá hasonló emberek élnek és munkálkodnak, van remény a mindent elsöprő nemzeti ébredésre, amely során a magyarság végre újból ráeszmél nemzeti nagyságára.
„Apám arra tanított, ne edd magadban a kenyeret!”
A dévai Szent Ferenc Alapítványt, valamint Böjte Csaba áldásos tevékenységét mindenki ismeri. Az ismertségnek, a médianyilvánosságnak köszönhetően az alapítvány az elmúlt évek során több ezer gyermeknek adott otthont és ellátást. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy nem Böjte atya az egyetlen ferences testvér, aki árváknak ad jövőt Erdélyben. Egy olyan szerzetest szeretnék most bemutatni, akire még nem figyelt fel a nyilvánosság, az anyaországban talán nem is hallottak róla, így adományokban sem bővelkedik, mégis erőn felül azért dolgozik, hogy reményt adjon a reménytelenségbe született magyar gyermekeknek.
Porból vagyunk, de Isten erre a porra bízta a világot
Hamvazószerda van, a Húsvétig tartó negyvennapos böjt kezdőnapja, melyet a lemondás időszaka követ. A böjt megnyílás Isten felé, az Ő szeretetére; azonosulás Jézussal, megtapasztalása – hacsak csekély részben is – az Istenfiú szenvedésének. Ilyenkor úgy érezhetjük, átvállalhatunk egy nagyon keveset az Ő vállára nehezedő kereszt súlyából.
Jézus azt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.”
A mai napon mindenki vegye fel a maga keresztjét. Bánjuk meg bűneinket, bocsássunk meg mindazoknak, akik ellenünk vétkeztek és meg fogjuk tapasztalni, hogy egyre könnyebb lesz a teher.
ÖN-TÉR-KÉP a magyar nemzet lelkiállapotáról
Ahogy az egyes ember tudatalattija elraktározza a múltbeli történéseket, sérelmeket, megrázkódtatásokat, úgy egy nemzet kollektív tudattalanja is őrzi saját történelmének lenyomatait. A negatív élmények pedig valamilyen formában újból és újból felbukkannak az idő folyamán mindaddig, amíg meg nem oldódnak, fel nem oldódnak. Ezek a megoldott, illetve meg nem oldott problémák határozzák meg egy nemzet lelkiállapotát. Jelenczki István, legújabb filmjében – pszichiáter feleségével, Zseni Annamáriával és kutatócsoportjukkal – egy pszichológiai módszer, az ún. családállítás vagy rendszerállítás technikájával tárja fel a magyar nemzet jelenlegi lelkiállapotát, és mutat rá az öngyógyítás lehetőségére.
Itt az idő, hogy a nemzet büszkén felegyenesedjen… HANYATtLÓ – SZÁRNYALÓ: A film
A magyar nemzet, történelme során már számtalanszor volt abban a helyzetben, hogy egyfajta tetszhalott állapotból kellett felkelnie. Most sincs ez másként, de itt az idő, hogy büszkén felegyenesedjen és felvállalja az Istentől rendelt küldetését és elinduljon az ég felé, hogy beteljesítse sorsát – vallja Tóth Norbert kurátor, felidézve ezzel Párkányi Raab Péter szobrászművész életmű kiállításának koncepcióját.
A magyar, aki sorsközösséget vállal a magyarsággal.
Az egyik legmeghatóbb forgatásunk egy Zala megyei községben, Kehidakustányon történt, mégpedig a település polgármesterével, aki – mint kiderült – nem mindennapi ember. A rendszerváltozás előtt – ahogy az a nemzedékre jellemző volt – még csak nem is tudott a határon kívül rekedt magyar közösségek létéről, az első erdélyi útját követően azonban elhatározta, hogy minden mulasztását bepótolja. Többek között öt csángó gyermek tanulmányait és szülőföldön való boldogulását biztosította.
Ahányszor a Himnuszt mondjuk, Isten közbenjárásáért fohászkodunk
A Himnusz műfaját tekintve nem himnusz, hanem imádság, mégpedig közbenjáró ima. Ahányszor elmondjuk vagy elénekeljük – történjen az sporteseményen, nemzeti ünnepen, iskolai ünnepségen, de bármilyen eseményen, rendezvényen – Isten közbenjárását kérjük népünk megsegítésére. Még akkor is, ha ezt nem tudatosan tesszük. Ennek tükrében bátran jelenthetjük ki, hogy nincs még egy nemzet a világon, aki annyit fohászkodik Istenhez kollektíve, saját sorsa érdekében, mint a magyar.
„Magyar vagyok, de jász”
Molnár Jánost nemcsak nagyszerű festő- és grafikusművésznek, hanem nagyszerű magyar embernek is tartom, sőt, ő az általam ismert „legjászabb jász” is. Remekbeszabott bajsza alól mindig olyan megrendíthetetlen igazságok törnek elő, amelyek engem is minduntalan megerősítenek hitemben és elkötelezettségemben a keresztény magyar nemzet iránt.
Büszke arra, hogy keresztény, magyar és jász. Ahogy mondja: „A magyarok között a jászok a legkülönbek… Persze ugyanezt mondják magukról a székelyek, a palócok, a kunok vagy éppen a hajdúk” – teszi hozzá nevetve. A nemzeti múltra való büszkeség, az ősök, a hagyományok tisztelete hatja át munkásságát is, művészetében jelen van az Istenhit, képei a magyarsággal kapcsolatos szimbólumokkal telítettek.
„A magyart nem lehet csak úgy spongyával letörölni”
Arany János öt évvel halála előtt, 1877-ben írja a Kozmopolita költészet című versét, melyben a „világ-költővel” szembe helyezkedve mondja ki, hogy ő életét és költészetét hazája, s a magyar nép szolgálatára kötelezte el.
„…Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit :
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál…”
Arany száznegyven évvel ezelőtt írta e gondolatokat. A fenyegetettség más irányból érkezik ugyan, de sorai nem is lehetnének aktuálisabbak. Azonban – mint minden időben – ma is akadnak vad magyarok és szelíd hazafiak, és közülük ki-ki a maga eszközeivel veszi népét védelmébe, figyelmezteti a veszélyre vagy emlékezteti nemzeti nagyságára.
„A kizökkent világ még nem zökkent vissza a helyére”
Két napja a média szinte minden platformon megemlékezett arról, hogy negyven éve került vissza a Szent Korona Magyarországra. A köztévé ismeretterjesztő műsorokkal és dokumentumfilmekkel jelentkezett, a sajtó hosszú cikkeket közölt viszontagságos útjáról, száműzetéséről és visszakerüléséről. Egyetlen probléma, hogy a magyarok Szent Koronájáról a hivatalos csatornák – preferenciától függetlenül – „a magyarság legfontosabb ereklyéjeként” beszélnek, ami fontos, értékes, esetleg még azt is megemlítik, hogy szakrális jelentőségű, de tárgyként kezelik.
A Szent Korona-tan, melynek kivetülése maga a Szent Korona, még mindig méltatlanul a háttérbe szorul. Pedig amíg nem kerül újra a magyar nemzet kollektív gondolkodásának középpontjába, – ahogy Dr. Papp Lajos professzor úr fogalmazott – a világ nem zökken vissza a helyére. Nemrégiben készítettem vele interjút, amely során kitértünk a Szent Korona-tan szerepére is. Most – a korona visszatérésének negyvenedik évfordulóján – álljon itt pár gondolat a professzor úrtól.
Egy székely ember a helyi közösségért – Beszélgetés Lukács Gézával
Soha nem felejtem el, mikor először érkeztem Székelyföldre. Tél volt, vonattal utaztam, éjjel, hálókocsiban. Nagyon izgatott voltam, hiszen Erdély iránti szerelmem sokkal régebbi keletű, mint az első valós látogatás. Valamikor éjfél és a határátlépés után mégis elnyomott az álom, s mikor kinyitottam a szemem már egy mesebeli havas tájon robogott a vonat. A hajnali fény a horizonton remegett, és a völgyben ülő házak ablakaiból lámpa világított, a kéményekből füst szállt fel. Mintha egy karácsonyi képeslap kelt volna életre, olyan volt a látvány.
Abban az évben még tizenkétszer mentem vissza Erdélybe, munka miatt vagy magánúton, de a szívem minden alkalommal nagyon húzott. Az évek során számos remek székely embert volt szerencsém megismerni, sokukkal a mai napig tartom a kapcsolatot. Megszerettem a tájakat, a hegyeket, a fenyveseket, jártam Dél-Erdélyben, Partiumban, a legtöbbet pedig Székelyföldön. Gyergyóba már – úgy érzem – haza megyek, és egy hazalátogatásom sem múlhat úgy el, hogy ne térjek be egy bizonyos szárhegyi portára.
A szívnek csak egy lökés kell… – karácsonyi gondolatok
A fogyasztói társadalom karácsonya már november első napjaiban reklámok és hirdetések neonfényébe borítja a kirakatokat, megjelennek a karácsonyi vásárok, ahol aranyárban vehet az ember fia mindenféle feleslegességet, amelyek nélkül talán élni sem lenne érdemes. Advent utolsó hetében az idegek pattanásig feszülnek, s az áldott várakozás, a békés együttlét, a lelki megtisztulás időszakában minden emberi elme csak azon kattog, mi mindent kell még beszerezni, hogy az ünnep tökéletes legyen. A XXI. században, mikor az év vége felé közeledve az igazi karácsonyi lelkület helyébe az ész nélküli költekezés szelleme költözött, mikor a Megváltó megszületésére való várakozást a szívekben felváltotta a pompa, a csillogás, a még több utáni sóvárgás, nehéz megtalálni a békés nyugalmat, átélni az ünnep valódi jelentőségét.
Hanyatlásból a szárnyalás felé – a magyar nemzet sorsának allegóriája
Az értéket hordozó, távlati értelmezéssel bíró, gondolatiságában a nemzet jövőjét előrelendítő magyar kortárs művészetet a fogadatlan prókátorok manapság nemzeti giccsművészetnek, iparos munkának bélyegzik. A kortárs művészvilág kritikáinak első számú elszenvedő alanya ma Magyarországon Párkányi Raab Péter. Nem csoda, hiszen a szobrászművész zsenialitása messze túlmutat a devianciát éltető, az individuum belső, ugyanakkor kicsinyes – az egész tekintetében lényegtelen – vívódásaira koncentráló modern kori, divatos trendeken, melyeket ma művészetnek kell nevezni. A sokszínűség egyformaságát éltető közegre nézve, a vele szemben megfogalmazott egyéni útkeresés, egyediség és maga az egyéniség veszélyt rejt. Hiszen, akinek saját gondolatai vannak, az többé nem irányítható, tehetsége nem nyomható el, nem állítható a rózsaszín, világító neoncső-művészek sorába. A legveszélyesebb mégis, mikor egy nemzeti érzelmű, tehetséges alkotó még Istenhite mellett is kiáll, beleépítve azt művészetébe
„A napnyugati világ múltáig sokszor lészünk még kevesek…” – beszélgetés Bicskei Zoltánnal, az Álom hava rendezőjével
A címadó sor Attila király szájából hangzik el a délvidéki Bicskei Zoltán Álom hava című filmjében, amely nemrég elnyerte az indonéziai Szellem, Vallás és Képzelet elnevezésű nemzetközi fesztivál legjobb nemzetközi játékfilmnek járó nagydíját. Az alkotást a magyarországi bemutatón volt szerencsém megnézni az Urániában, majd nem sokkal utána, de még a nemzetközi siker előtt elmentem Magyarkanizsára Zoltánhoz, hogy beszéljünk a film mögöttes tartalmáról, a magyarság dilemmáiról, a szülőföld értékéről és a nemzeti kultúra jelentőségéről.
Mintha útszéli kereszt lenne… – beszélgetés Párkányi Raab Péter szobrászművésszel
Szakrális tér nemcsak az egyház által megszentelt épület, templom lehet. Az ember élete során számtalanszor érzi úgy, hogy ahol éppen van, az valamilyen más minőség, valamiféle spirituális többlettel rendelkezik a többi helyhez képest, ahol korábban járt. Az adott tér kiszakad a világ szövetéből és különleges jelentőséget kap, talán a hozzá kapcsolódó élmény által, vagy éppen azért, mert egyfajta teremtő munka folyik benne, valami megszületik, életre kel, valami, ami szép, Istennek tetsző és embert is gyönyörködtet. Nem egy helyen éreztem már ezt a különleges erőt, de Párkányi Raab Péter műterme mindenképp ezek közé tartozik.
„Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját” – beszélgetés Ádám Barnabás ezredessel a Szent Korona őrével
Ádám Barnabás ezredessel a Honvéd Koronaőrség parancsnokával a Döntés című nagyszabású kiállításhoz kapcsolódó Esti beszélgetések című programon találkoztam először és már akkor megütötte a fülemet, hogy a Szent Koronáról, mint személyről, egyes szám harmadik személyben beszél. A program után volt alkalmam a nyilvánosságon kívül is meghallgatni szerteágazó tudásán, személyes tapasztalatain alapuló véleményét a Szent Korona jelentőségét, a magyarság múltjával kapcsolatos sok elhallgatott igazságot és nemzetünk valós történelmi nagyságát illetően. A beszélgetés végére annyi értékes és addig nem hallott információval gazdagodtam, hogy úgy éreztem, mindezt meg kell osztanom…