Erdély helyzete a Nagy Háború végén súlyos volt. A Királyi Román Hadsereg 1918. november 18-án megkapta a parancsot a Kárpátok átlépésére. Kratochvil Károly elrendelte a védelem megszervezését, Budapestről ágyúkat kért, ahonnan ugyan kiutaltak negyvenet, de a kommunistákkal összejátszó magyar gyűlölő Pogány-Schwarz József pribékjeivel még a bevagonírozás előtt leszereltette az ágyúkról a célzó berendezéseket és a gyújtószegeket, így használhatatlanná téve a fegyvereket.
A megalakuló Székely Hadosztály magja a feloszlatott kolozsvári nemzetőr zászlóalj volt, amelyhez a brassói 24., a marosvásárhelyi 22., a nagyszebeni 23., a dési 31. és a kolozsvári 21. gyalogezredek katonái csatlakoztak, valamint a Székelyföldről érkezett önkéntesek. A nehéz körülmények között, szinte a semmiből megszületett Székely Hadosztály készen állt nem csak Kolozsvár megvédésére, hanem – naivul a kormány támogatására számítva – Erdély felszabadítására is. Mit sem sejtve arról, hogy közben Károlyiék a román csapatokat szerelik fel mintegy kétszáz vagonnyi fegyverrel Csíkban.
A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-én Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.
Kolozsvárt december végén szállták meg a románok. Böhm államtitkár rendelete szerint a magyar csapatok „tiltakozás bejelentése mellett” fokozatosan vissza kell vonuljanak. Kratochvil csapatai Bánffyhunyadra vonultak vissza, de úgy döntöttek, nem követik tovább a Károlyi-kormány utasításait. Egeresből, majd Zilahról is kiverték az ellenséget. A csúcsai harcokban a székelyek egy teljes román zászlóaljat semmisítettek meg. A hadosztály szilárdan a kezében tartotta a védelmi vonalat.
1919. március 2-án Szatmárnémetiben meglátogatta a magasabb egységeket az immár köztársasági elnökké avanzsált Károlyi Mihály, Böhm Vilmos és Pogány József társaságában. A kifogástalan glédában felsorakozott Székely Hadosztály katonái megrökönyödve hallgatták a magyar himnusz helyett az államfő tiszteletére játszott Marseilles-t. Nem értették, nem is érthették, hogy ami számukra egy ellenséges, hazájukat épp darabokra szaggató ország himnusza, az a liberálisok és szocialisták szemében a forradalom nemzetközi indulója. Pogány beszédében egy szót sem szólt a román betolakodók elleni védelemről. A székelyek már tudták, mire számíthatnak a „budapesti elvtársaktól, mégsem voltak hajlandóak visszavonulni.
A Kun-Pogány féle vörös vezetés minden lehetőséget megragadott, hogy gyengítse a Székely Hadosztály honvédő harcát. Nagykállón a Tolnai-féle vörös brigád pribékjei a sebesült székely katonákat egyszerűen kidobálták a beérkező vöröskeresztes vagonokból, majd azokkal menekültek Budapest felé. A bolsevik vezetés március végén feloszlatta Budapesten a Székely Nemzeti Tanácsot és lemondott Magyarország területi integritásának megtartásáról.
A vasszékelyek azonban tovább harcoltak. A Verbőczy zászlóalj zászlaján a következő felirat állt: „Istenért, Erdélyért és a magyar szabadságért”. Szignérváralján nyolcvan székely két román ezredet vert szét. Nagykárolyt április 19-én a vörös csapatok harc nélkül feladták. A Székely Hadosztály zöme Mátészalka Kocsárd térségében harcolt, de az utánpótlásukat a debreceni vörös őrség megakadályozta a vasúti sínek felrobbantásával.
A Székely Hadosztály egyedül maradt. A Károlyi-kormánytól, a Tanácsköztársaságtól semmilyen támogatást nem kaptak, mindkét hatalom ellenségesen kezelte őket. A hadi helyzet egyértelművé tette, ha a hadosztály így folytatja a harcot a hatalmas román túlerővel szemben, megsemmisül. Ha viszont átkel a Tiszán és csatlakozik a vörösökhöz, azzal csak Kun Béla rémuralmát erősíti és hosszabbítja meg. A két rossz közül kellett választani: elfogadják a román fegyverszüneti javaslatot, vagy tovább folytatják a harcot szemben a románokkal, hátukban a vörösökkel.
A fegyverletételt 1919. április 26-án írták alá Nyírbaktán. 6000-re beszülhető azoknak a száma akik ténylegesen letették a fegyvert, 2700-3600-an azonban tovább harcoltak. A román hadsereg a fegyvert letevő székelyeket – megszegvén az egyezményt – szörnyű körülmények között a brassói fogolytáborba szállította. Azok közül, akik nem tették le a fegyvert, sokan folyamatos harc közben eljutottak a Dunántúlra és szeptember 16-án csatlakoztak a Nemzeti Hadsereghez Siófokon.
A legnagyobb tisztelettel és hálával tartozunk a kivételesen bátor és hazafias vasszékelyeknek, akik miután Székelyföld elesett, tovább harcoltak, szemben a román túlerővel, hátukban a vörösökkel, akik a legkilátástalanabb helyzetben sem adták fel, akik otthonuk eleste után nem tették le a fegyvert, hanem Erdélyért küzdöttek, a magyar szabadságért szálltak harcba, akik Székelyföldtől Siófokig ontották vérüket azért, hogy mi ma magyarok lehessünk, akik a legszörnyűbb hazaárulás korszakában a legnagyobb hazaszeretetről tettek tanúbizonyságot.
Adózzunk a Székely Hadosztály emlékének azzal, hogy meghallgatjuk történetüket Dr. Hidán Csaba László régész-történész tolmácsolásában:
Kassai Lajost – azt hiszem – senkinek nem kell bemutatni. Mikor, nagyjából öt évvel ezelőtt először olvastam Lovasíjászat című könyvét, fogalmazódott meg bennem a vágy, hogy találkozhassak vele és láthassam a Völgyet Kaposmérőn. Aztán jött a nagy sikerű Lovasíjász című film, a közönségtalálkozók, a beszélgetések, majd a Levelek c. kötet bemutatója, ahol kedves közös barátunk, a nomád világbajnok, Vermes István Koppány bemutatott bennünket egymásnak, egy hónapra rá pedig már ott voltam a Völgyben. Mit is mondhatnék, leírhatatlan élmény volt…
A „tartsd a jószágot természete szerint” elv alapján a Völgyet benépesítik a szabadon mászkáló, legelésző állatok. Mivel mi egy csütörtöki napon érkeztünk, éppen belecsöppentünk a kezdők edzésébe, akik már szorgosan készültek, s le-föl szaladgáltak a tizenegy arab ló, a két bivaly, a szürke marhák, a rackajuhok, a számtalan liba, s miegymás között. Kassai Lajos ugyanis nemcsak a lovasíjászatra készíti fel a növendékeket, szerinte az csupán a másodlagos hatás. Fontosabbnak tartja, hogy megtanuljanak közösségben együttműködni, együtt élni környezetükkel, megismerjék, hogy az állatok egy gazdaság részei, amelynek működtetése az ember feladata.
Ez a kettősség a lovasíjászat sajátja, amely egy befelé vezető önismereti út és egy külső, az állattal való összhang eléréséből áll. A végső cél, megtalálni a harmóniát a sportban, a lóval való együttműködésben és a gazdaságban – vallja Kassai Lajos, aki nem az egyéni sikereiben, a többszörös világbajnoki és Guinness-rekord eredményeiben látja az igazi értéket, – mint mondja, ezek csak az életpályája melléktermékei – hanem abban, hogy sikerült egy jól működő és tartalommal rendelkező közösséget létrehoznia.
Mire a kezdő csoport elvégzi a gazdaság körüli teendőket, vagyis a közösségben végzett munkát, kezdődik az egyén fejlesztése, a fiatalok begyűjtik a lovakat, kötőféket tesznek rájuk és már ugranak is a hátukra, hogy a különböző terepgyakorlatok után végül a lovasíjász pályán gyakorolhassanak. Az eddig eltelt órákban megfigyeltünk, amíg Kassai Lajos kiadta a feladatokat, felügyelte a munkát, el-eltűnt, hogy aztán az istállóba igyekezve vagy egy munkagépet vezetve tűnjön megint föl a látótérben. Mialatt a kezdő csapat lépésben, majd ügetésben adja le a lövéseket a kihelyezett táblákra, mi megtelepedünk a dombtetőn, ahonnan a mester szemmel tudja tartani a tanítványokat, miközben beszélgetünk.
Kassai Lajos hiteles ember, efelől senkinek nem lehet kétsége, hiszen önerőből a nulláról indulva, következetesen épített fel egy, azóta világhírűvé vált rendszert, amelynek azóta is az élén áll. Egymaga támasztotta fel az évezredes hun-magyar lovasíjász gyakorlatot, átvezetve azt a modern kor világába, hiszen – ahogy mindig hangoztatja – nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. Mindig megvolt a képessége, hogy zsákutcába érve visszaforduljon és tovább menjen az úton, amely során magyarságtudatunk egykor szerves, de rég elfeledett részét sikerült a felszínre hoznia, amelyre méltán lehet büszke egész nemzetünk.
Riportfilmünkből kiderül, hogyan gondolkodik Kassai Lajos a lovasíjászat szellemiségéről, mi a véleménye a tudományos narratíva és a magyar nemzet legendáinak szembenállásáról, a történelemoktatás helyzetéről, a magyar gyermekek tudásszintjéről és a liberális eszme totalitáriussá válásának folyamatáról.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Nem sokkal az idei jubileumi Kurultáj – Magyar Törzsi Gyűlés előtt jártunk annak főszervezőjénél, a Magyar – Turán Alapítvány elnökénél, Bíró András Zsoltnál. Foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mennyiben van jelentősége az egészséges néplélek szempontjából, hogy tudományosan bizonyított-e eredetünk, vagy esetleg fontosabb lehet az önkép, amely évszázadok során alakult ki és szilárdult meg a nemzet tudattalanjában.
Ez utóbbihoz ugyanis nem szükségeltetik tudományos bizonyítás, hiszen mondáink, mítoszaink, legendáink éltetik bennünk. A magyarokban ez a tudás évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen volt, azonban a Habsburg, majd a kommunista hatalom identitásromboló tevékenységének eredményeként mára már koránt sem az.
Kíváncsi voltam, hogy Bíró András Zsolt, aki antropológus-humánbiológusként a Természettudományi Múzeum Embertani Tárának kutatója, hogyan látja ezt a kérdést. Szerinte egy nép önmagáról alkotott képe nagyon fontos, viszont – mint mondja – minden nemzetnek annyira erős a nemzettudata, amennyire az saját közoktatásában megjelenik, ahol már a tudomány eredményeivel összhangban kellene erősíteni az identitást. Nálunk a mai napig súlyos hiányosságok vannak e téren.
A nemzeti hagyományaink ápolása ugyanakkor észrevehetően egyre nagyobb teret nyer, elégedettek azonban mégsem lehetünk, hiszen viszonylag széles rétegek tudnak nagyon keveset arról, milyen nagy tradíciókkal bír a magyarság. A Magyar-Turán Alapítvány azon dolgozik, hogy ebből a hatalmas kincsestárból minél többet színvonalasan megmutasson az embereknek, hiszen akkor lehet büszke valaki származására, ha tudja, milyen nagy kultúrából táplálkozik a nemzet, amelynek ő is része.
Bíró András Zsolt szerint nemzetet építeni az összefogást erősítő élményekkel lehet. Ez az üzenete a Kurultájnak is, amely alkalmával minden magyar nemzetrész együtt ünnepelhet a rokon népekkel, érezhetik a kultúra szépségét és az összetartozás erejét. (Az idei Magyar Törzsi Gyűlésről készült anyagunk ITT elérhető.)
Elmondhatjuk, hogy a tudományos módszerekkel történő eredetkutatás az utóbbi években az elvárásaink szerinti irányba halad. Antropológiai módszerekkel végzett vizsgálatok eredményei alapján, Bíró András Zsolt szerint megállapítható, hogy a magyarság összetétele Közép-Ázsiában formálódott több komponensből, aztán a Kaukázus előterében, majd a kelet-európai sztyeppen további elemekkel bővült, így érkezett végül a Kárpát-medencébe. A nemzettudat pedig ebből kell, hogy táplálkozzon, hiszen a magyarság különbözik a legtöbb Európai nemzettől abban, hogy van egy olyan gyökere a kultúra mélyebb rétegeiben, amely messze Keletre vezet.
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
Jómagam abban az isteni kegyben részesültem, hogy nem kellett személyesen megtapasztalnom, milyen az, mikor az embernek meg kell tanulnia mindentől félni, mikor senki sincs biztonságban, mikor nem lehet szabadon még gondolkodni sem, mikor nincs törvény előtti egyenlőség és magántulajdon, mikor tilos a vallásgyakorlás és a hazaszeretet. Szerencsésnek tartom magam azért is, mert felmenőim tovább adták nekem a megtapasztalt borzalmakat. Hiteles forrásból és nem meghamisított történelemkönyvből ismertem meg a diktatúra embert nem kímélő, Istent nem ismerő borzalmait. Ígéretes, gazdag életek tönkretételének, elhurcolások, kínzások, gyilkosságok, éhezés, kisemmizés emlékeinek hordozója lettem. S majd ha a személyes átélők már nem lesznek, a hozzám hasonló emlékhordozók feladata lesz a fájdalommal terhes emlékek, az egyéni tragédiák továbbadása, a kollektív memória fenntartása.
A megszállott Magyarországon felnövő generáció sajnos nem feltétlenül volt tisztában nemzeti múltjának korábban a habsburgok, életük során pedig a kommunista diktatúra által cenzúrázott aspektusaival. És ez a többséggel a mai napig így van. A párt már az óvodákban elkezdte az ideológiai képzést, a gyerek azután kisdobos, majd úttörő lett, később a DISZ-be került, és a párthű szülők ivadékainak szívében az egészséges hazaszeretet csírája nem sarjadt ki. A kommunizmus Sztálint és Rákosit tömjénező, Moszkva érdekeit kiszolgáló rendszere szándékosan, erőszakosan, destruktívan nyomott el minden nemzeti értéket és hagyományt, tervszerűen eltűntetett minden a magyar kultúra emlékeit hordozó tényezőt. Megváltoztatták a magyar címert, a magyar Himnusz helyett a szovjetet vagy az internacionálét énekeltették. A magyar nemzeti ünnepeket, így március 15-ét is munkanappá nyilvánították. Nem emlékezhettünk nemzeti történelmünk nagyjaira, helyette április 4-ét, a „felszabadulás ünnepét” és november 7-ét, a bolsevik hatalomátvétel napját kellett ünnepelni.
A „történelmi amnézia” szakterminus tökéletesen illik a korszak törekvéseire és eredményére. A kollektív felejtés szándékával történő átnevelés hatalmas pusztítást végzett a magyarok lelkében, amelyet a mai napig nem tudtunk kiheverni. A tervszerű pusztítás mindig a nemzeti gyökerek megsemmisítésére irányul, hiszen ezzel mérik a legnagyobb csapást az emlékezetre, ha nincs már ami előhívja egy nép kollektív emlékezetét, hontalanná válik, majd előbb-utóbb kénytelen beolvadni a hódító kultúrába. Mi, magyarok ezt a szándékot már nem egyszer éltük túl, megmaradt a nemzetünk és remélhetőleg az egészséges nemzeti öntudat is visszakerül a szívekbe. De hogy ez megtörténjen, muszáj emlékeznünk! Muszáj újra és újra, és amikor csak alkalom van rá felidéznünk azt az égbekiáltó igazságtalanságot, ami a ’45 tavaszán bevonuló Vörös Hadsereg nyomán bontakozott ki Magyarországon. Ahhoz, hogy igazán becsülni tudjuk magyarságunkat, ismernünk kell a nemzetünk ellen elkövetett legnagyobb bűnt, nevezetesen az identitásától való szisztematikus és erőszakos megfosztást.
Nem szabad elfelejtenünk az egyéni tragédiákat, hiszen a rájuk való emlékezés hozza közelebb, teszi kézzel foghatóvá mindazt a borzalmat, amit át kellett élniük, az ő történetük képez hidat a múlt és a jelen között. Nem felejthetjük el Mansfeld Pétert, a kivégzésekor alig tizennyolc éves „pesti srácot”, nem feledhetjük Mindszenty Józsefet, a karizmatikus hercegprímást, aki nemet mondott mindkét terrorista diktatúrára, akit meghurcoltak, bebörtönöztek, megkínoztak, hogy a Katolikus Egyházat a teljes behódolásra rávegyék. Nem feledhetjük a halálraítélt Vezér Ferenc pálos rendi szerzetest, Hadváry Pál ezredest, és emlékeznünk kell a nagyapákra, nagyanyákra, szülőkre és testvérekre, mindazokra a névtelen tömegekre, akik a habozás nélkül gyilkoló, rabló, kínvallató PRO, ÁVO, majd AVH kezére, majd a rettegett Andrássy út 60-ba, börtönbe, koncentrációs táborba, bitóra jutottak, a rendszer áldozataivá váltak, miközben csak arról álmodtak, ami minden ember alapvető joga: a szabadságról. 1945 és 1956 között közel négyszáz embert végeztek ki politikai okokból és csaknem minden harmadik felnőtt ellen hatósági eljárást indítottak. Több mint harmincötezer ember ült börtönben és legalább ugyanennyi elítélt volt, akire börtönbüntetés várt.
1956 októberében a magyarság nem tűrt tovább, bebizonyította magának és a világnak, hogy a magyar nemzeti identitás nem eltörölhető, hogy a társadalom gyökeres átalakítása, a független, szabad és demokratikus Magyarország megteremtésének álma nem tűr halasztást. Aztán mégis halasztani kellett és a szabadságvágy belefulladt a „gulyáskommunizmusba”. A tervgazdálkodás rövid idő alatt teljes gazdasági csődbe vitte az országot, állandósult a hiánygazdálkodás. A nyilvánosságra hozott Központi Bizottsági Ülések jegyzőkönyveiből tudjuk, hogy Magyarország 1988-ra már nyakig úszott az adósságban, mégis felvett ugyanebben az évben 200 millió dollár hitelt a Világbanktól, majd újabb 200 millió német márkát az NSZK-tól és 100 millió amerikai dollárt Washingtontól. Az adósság óriási méreteket öltött, a külvilág felé azonban hamis adatokat szolgáltatott a vezetőség, nehogy elriassza a külföldi hitelezőket. Végül már Tajvanig kellett újabb kölcsönért menni, sertést pedig Kínából importáltunk. Aztán 1989 június 16-án egy huszonhat éves fiatalember harminchárom év után nyíltan kimondta egy egész nemzet titkon dédelgetett álmát, s követelte a szovjet csapatok kivonását az országból. Ez a fiatalember egy rémséges korszak lezárásának emblematikus alakja és a nemzeti értékek újbóli felfedezésén alapuló új korszak megteremtője.
A mi feladatunk pedig, hogy minduntalan felszítsuk a forradalom parazsát lelkünkben. Fel kell elevenítenünk a tragikus sorseseményeket, fel kell tárnunk az egyéni tragédiákat! És ami a legfontosabb, minden tudásunkkal azon kell lennünk, hogy gyermekeink, unokáink is megismerjék 1956-ot úgy, ahogy az valójában volt. Mert az, hogy nem hagyjuk kihunyni az emlékezés lángját, a legkevesebb, amivel viszonozhatjuk az értünk tett áldozatot.
Baló Béni református lelkész visszaemlékezése Kacziány Géza lejegyzésében
Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba, halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek, mások pedig a kolerajárvány áldozatai körül forgolódtak. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Euszták és Vinkler Brúnó volt, kikhez még a szintén kirendelt Baló Béni református lelkész és Szombati Balázs görögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduard járultak. Sietve öltöztek föl és mentek be a várba, hol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. Most tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól.
A tábornokok mély megilletődéssel fogadták vigasztalóikat, kik, miután a rájuk bízottakkal egyelőre végeztek, mind átmentek a hősök virága, Damjanich meglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuth felől tudakozódtak, miután a külvilágtól el levén zárva a fegyverletétel óta biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát, s hogy nincs magyar sereg többé…
Délután öt óráig voltak a papok a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztak, hogy még az éjjel visszatérnek. Howiger várparancsnokhoz mentek írásbeli engedélyért, hogy szabadon bejöhessenek.
– Na, hogy vannak pácienseik? – kérdezte az ostoba tábornok durva gőggel, s annyira tetszett neki az otromba vicc, hogy kétszer is megismételte, hozzátevén, hogy még csak egyszer kell velük bajlódniok. A papok szíve görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy a legnagyobb hősök ily véget érnek, de elfojták haragjukat, és távoztak.
Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban, és hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné kivételképp meglátogathatta férjét, s most tudta meg a három asszony a szörnyű valót. Széttépett szívvel váltak meg soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a szörnyű csapás alatt.
Az éj az utolsó intézkedésekben telt el, mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanich ezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének ma is mindennapi imádsága. Ez iratok ma már ezernyi másolatban forognak közkézen, s az olvasó a biztos, szilárd sorokból a rettenthetlen lelkekre következtethet, kik előtt a haláltól való félelem ismeretlen érzés volt. Lázár Vilmos levele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához s Damjanich imája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek, s valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.
Éjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek már reggel fél hatkor kellett megtörténniök, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok, sőt a görögkeleti Damjanich is, ki a rác papot elutasítá, és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Euszták minoritának gyónt meg, és előtte az utolsó órában áttért a római katolikus vallásra. Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid, kit Baló Béni lelkész keltett föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg Aulich Horatiust olvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignác pedig Vauban munkáját a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Láhner este, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő családjával foglalkozott, Nagysándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodott* a nagy csapástól); Damjanich még a kivégzésükre Grácból hozatott hóhért is magához hívatta, s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel, és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferenc, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta:
– Excellenciád meg lesz velem elégedve.
– Maga tökfilkó! – tréfált vele Damjanich. – Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt.
Az idő rohamos gyorsasággal telt, s a katonai ébresztő elharsogásakor mindenik áldozat teljesen készen volt utolsó útjára. Howiger tábornoktól Tichy őrnagy, a 25. számú, Wocher tábornok nevét viselő gyalogezred zászlóaljparancsnoka kérte ki azt a kitüntetést, hogy a kivégzéseket ő vezethesse. Együtt szolgált Damjanichcsal, és a nagy hős halálkínjaiban akart gyönyörködni. Az egész kivégzés alatt tényleg a legembertelenebbül viselte magát, s egy hang sem igaz azon mesékből, mit az aradi vértanúkról szóló művek terjesztenek, hogy Tichy mélyen meg lett volna hatva a kivégzések alatt. Brutális és kegyetlen volt, ezért soron kívül lépett elő alezredessé, de már 1851-ben mint ezredest nyugdíjazták. Hóhérkodásának nem sokáig örülhetett.
Reggel fél hat órakor Urticka főporkoláb két más porkoláb kíséretében megjelent Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Lázár Vilmos és Schweidel József szobájában, s őket az udvarra kivezette, hol már a zászlóalj díszben ott állott. Az egész várőrség talpon és fegyverben volt, a falakra felvont ágyúk mellé égő kanóccal állottak ki a tüzérek. A nyomorult osztrákok féltek Arad város polgárságától – ezért volt e szörnyű előkészület.
A négy vezér némán szorított kezet egymással, s a szomorú menet a leeresztett várhídon a sáncok felé megkezdődött. Baló, Bardócz, Marchot és Vinkler lelkészek egy-egy elítélt mellett haladtak. Dessewffy mély megvetéssel beszélt hangosan a „németekről”, a többi hallgatott. A vár VI. számú kapuja melletti sáncba megérkezvén a vértanúk mellett haladó nyolc-nyolc katona szembeállt velük, kikről a láncot levették, de kezeiket kötéllel összekötötték. Az áldozatok még utolsó kéréseiket intézték lelkészeikhez, s azalatt Kiss Ernő kivételével a többinek bekötötték a szemét. Ezek fél térdre ereszkedtek, mialatt három-három katona közvetlen előttük célba vette őket. Tichy suhintott kardjával, és Dessewffy, Lázár és Schweidel három-három golyó által eltalálva holtan terült el a földön. Kiss Ernő+nek csak vállait érte a golyó, ő fél térdre bukott; erre Tichy intésére odarohant egy gránátos, és a tábornok fülébe lőtt. A negyedik áldozat is elesett; a XIX. század legnagyobb gonosztettének egy része befejeztetett. Bardócz minorita kivette Schweidel kezéből a vérével befecskendezett kis ezüstfeszületet, hogy a tábornok fiának adja át, ki honvéd százados volt atyja ezredében, és szintén az aradi vár foglya, a négy holttest ott maradt a sáncban, a katonaság és a papok visszatértek a várudvarra, hogy most már a hóhérral szaporodva végezze be az osztrákok bosszúszomja a vértett másik részét. A négy halottat aztán este ásták el a vársáncban, honnan még azon éjjel elvitték Kiss Ernő holttestét, egy év múlva Dessewffyét is, de Lázár és Schweidel ott alussza örök álmát a kivégzés helyén jelenleg is.
Midőn a lövések eldördültek, a bitófára ítélt kilenc áldozat tisztában volt vele, hogy a hírlelt megkegyelmezésnek vége, s most már alig egy órájuk van még az életből. A visszaérkező Tichy őrnagy hamar elővezettette a tábornokokat. Először érkezett le az udvarra Nagysándor, ki aztán valamennyi bajtársát szeretettel üdvözölte. Utoljára érkezett Damjanich, kinek törött lábán még a súlyos láncot is kellett cipelnie, s csak mások segélyével bírt lejönni az emeletről. Számára egy ronda szemeteskocsit rendelt ki Howiger tábornok, s arra is sintérlegények által akarta fölsegíttetni, de Damjanich Bott hóhért kérte meg, hogy segítse föl, s azután megindult a világ leggyászosabb menete ki a várkapun a zsigmondházi mezőre, az újaradi országúton.
A tábornokok fekete atillát viseltek az egy Leiningen+ kivételével, kinek meghagyták honvéd tábornoki ruháját, s abban is végezték ki. Damjanich mellett ült egyházi díszben Szombati görögkeleti lelkész, szemközt vele piros és aranypaszománttal díszített ruhában a hóhér. Az áldozatok hát sorjában mentek lelkészeikkel, köröttük a katonaság, hadbírák, porkolábok. Mind a kilencnek keze-lába meg volt láncolva, a láncon súlyos lakat.
Az egyik fordulónál megpillantották az egy sorjában fölállított kilenc gerendát, melyeket egy épülőfélben levő házból vettek el. Vécsey megdöbbenve nézte az alacsony cölöpöket, s megjegyzést tett rájuk. Nemsokára odaértek, s a katonaság négyszögben vette körül a bitókat. Az országúton levő szárazhíd alatt dolgozó néhány ács erre közelebb ment a jelenethez, és végignézte azt. A hely körül óriási kört vontak a dragonyosok, hogy nép ne juthasson a közelbe.
Tichy+ őrnagy előrendelte Zimmer hadbírót, s még egyszer felolvastatta vele az ítéletet. Aulich tiltakozott az ítéletben foglalt hazugságok ellen. Urticka porkoláb előlépett, és a szokásos módon háromszor kegyelmet kért az elítélteknek. Tichy sztereotip válasza ez volt mindannyiszor:
– Istennél a kegyelem!
Most a porkoláb Poeltenberghez lépett, tisztelgett előtte:
– Kérem, kapitány úr! (Ez volt Poeltenberg+ rangja a császári seregben.)
Kulcsával megoldá a lakatot, a lánc lehullott. Poeltenberg egy pillanatnyi haladékot kért, odalépett bajtársaihoz, és sorba csókolta őket. Aztán a bitófa alá lépett, fölállott a zsámolyra. A hóhér a kötelet a nyakára teszi s a vasszögre ráhurkolja. Egyik pribék kikapja a zsámolyt Poeltenberg alul, a másik kettő teljes erővel húzza lefelé két karját, és rákapaszkodik, hogy kinyújtsák a felakasztott testet. A hóhér erőlködik, hogy az áldozat nyakát kitörje, azonban Poeltenbergnek igen izmos bikanyaka volt, s a hóhér sokáig vesződött vele, míg végre célt ért. A vértanú haláltusája hosszú és szörnyű volt, s Tichy őrnagy kárörömmel nézte az első akasztást. Végre „elvégeztetett!”, a hóhér szalutált az őrnagynak.
A porkoláb az öreg Török tábornok elé lépett:
– Kérem, alezredes úr!
Megoldja láncát, aközben Török fejéről lehull parókája, mely kopasz fejét födte. A hideg őszi levegőtől az agg katona sírógörcsöt kapott.
– Nem szégyelli magát – kiáltott rá Tichy a lóról –, sírni, mint egy gyerek!
Török kiegyenesedett, befödve fejét. – Szégyellje magát ön, hóhérlegény!
S ezzel büszkén ment a bitó alá, miután bajtársait előbb sorban megcsókolta. Amint a kötelet nyakára tették, szívszélhűdés érte, s mint halottat kötötték föl.
Harmadik áldozat Láhner volt, ki nagy léleknyugalommal halt meg.
Knezić Károly eddig folyton imádkozott magában. Ő volt az egyetlen, ki szemüveget viselt, s ez leesett szeméről, mikor a porkoláb őt (a reglement rendelkezése szerint) odataszította a hóhérlegényekhez. Knezić utánahajolt, hogy fölvegye.
– Hagyja ott! – rivallt rá Tichy őrnagy. – Lát maga az akasztófán úgyis.
Knezić megvetőleg nézett rá, s fellépett a zsámolyra. Pár perc múlva ő is az örök bíró előtt állott.
– Kérem, kapitány úr! – szólt most Urticka porkoláb Nagysándor József+hez, ki erre eldobta szivarját.
– Hodie mihi, cras tibi! (Ma nekem, holnap neked!) – mondá a legvitézebb huszár, midőn föllépett, s „Éljen a haza!” kiáltással lehelte ki lelkét.
A porkoláb a sorrendet megnézvén a cédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen elé lépett.
– Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! – mondá udvariasan.
– Mit, gróf Leiningen tábornok úr? – kiáltott Tichy dühösen. – Leiningen+ százados, semmi más.
A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytől, hogy a katonákhoz szólhasson.
– Beszéljen, de csak röviden – szólt Tichy. Leiningen+ erre elmondotta, hogy őt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg…
Damjanich a szekérről közbekiáltott, és kezével leintette:
– Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott, s ezt rágalomnak mondta. Tichy őrnagy a dobosoknak intett, s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.
Damjanich e kínzás láttára odaszólt Tichyhez:
– Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?
– Mert így kell lenni – válaszolt az osztrák tiszt.
– No, te is sokra vitted – szólt Damjanich megvetéssel Tichyhez, kivel egykor egy ezredben szolgált. – Hóhérlegény lett belőled.
Tichy mérgesen csapott lovára, és közelebb lovagolt a bitókhoz.
– Gyorsabban végezzen! – kiáltott rá a hóhérra.
A hóhér mentegetőzött: ekkorra már Aulich lépett a hetedik akasztófa alá. Az öreg katonával gyorsabban végzett a bakó.
Urticka most Damjanichhoz közeledett:
– Kérem, százados úr!
Damjanich megvetőleg nézett rá.
– Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam.
Nehezen szállott le a szekérről a lelkészek támogatásával. Vécsey eddig nyugodtan nézte végig a többiek oly kínos halálát, de most odasietett Damjanichhoz, és többször megcsókolta, amíg a porkoláb a láncokat szedte le a hősök virágáról. A pribékek megragadták őt.
A bitó alá állván fölsegítették a zsámolyra. Egy fejjel volt magasabb a bitófánál. A hóhér zavarban volt, s utasításokat adott legényeinek, hogy a hős lábait hogy kapják föl majd, midőn a test zuhan a zsámolyról.
– Vigyázzon a szakállamra – mondá Damjanich –, arra kényes voltam mindig.
A hóhér kíméletesen köté meg a hurkot a hatalmas, izmos nyakon. Egy intésére a pribékek kikapták a zsámolyt Damjanich+ alul.
– Szegény Emíliám! Éljen a haza! – kiáltó a hős, kinek törött lábát térdben akarták hajlítani a pribékek, míg fönn a mester kínlódott a szilárd nyakcsigolyával. A vértanú iszonyúan szenvedhetett e pár perc alatt, mert teste hol összerándult, hol meg kiegyenesedett. Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát Damjanich+ kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet.
Gróf Vécsey Károly e látványon egészen megzavarodott, s mikor a porkoláb eléje lépett, és láncait leoldá, körülfordult, keresve, kit csókoljon meg búcsúzóul, mint ahogy őt sorba csókolták azóta már kivégzett társai. Majd hirtelen odalépett Damjanichhoz, s annak mindkét lelógó kezét többször megcsókolta. Azután felállott a zsámolyra, s hosszú haláltusa után kimúlt ő is. A hóhér fülét Vécsey mellére tette, s hallgatózott: a halál konstatálása után még teljes egy percig működött a vért hajtó szív, növelve a kivégzett kínjait.
Ez a kivégzés rövid, de történetileg hű leírása. Minden más szépítgetés, különösen Tichy őrnagy szerepének emberies vonásokkal feltüntetése hazug leplezgetése a gyilkosság brutális voltának. Hogy a kivégzés annyi kínzással járt, arról a hóhér nem tehetett, ő maga kicsinyellette és gyöngéllette a bitófákat, és másokat akart, de Tichy semmi halasztást nem tűrt, mert őt meg Howiger tábornok szorította. Baló Béni református lelkész, keresztatyám, többször beszélte el házunknál így e rémes esemény lefolyását.
Mikor a hétvégén Bugacra utaztam Európa legnagyobb hagyományőrző rendezvényére, kissé ferde szemmel néztek rám a benzinkútnál, mikor kiszálltam a kocsimból, honfoglalás-kori nomád viseletben. Bevallom, számomra is zavaró volt, hogy nem lóháton érkeztem, de amikor végre odaértem és magam mögött hagyva minden modernkori terhet, beléptem a kapun, úgy éreztem, nem is szeretnék visszatérni a 21. századba.
Ott voltam a sztyeppén, körülöttem jurták, lovak és sok-sok különböző népség a maga hagyományos vagy éppen sajátos, mégis odaillő öltözékében. A legtöbben a lelátók valamelyikére igyekeztek, hogy részesei legyenek a huszonhét rokon nép felvonulásának a seregszemlén vagy megtekintsék, ahogy a Fehér Farkas, vagyis Mónus József száz méterekre repíti nyilát, vagy átéljék az 1111 éve lezajlott dicsőséges pozsonyi csatát, esetleg láthassák a mesebeli aranyszőrű lovat, az ahal-tekét, tudományos előadások tucatjai közül válasszanak, részt vegyenek egy-egy autentikus zenei produkción, és sorolhatnám napestig.
A Kárpát-medencei magyarság és a Közép-ázsiai rokon népek zászlai, valamit Atilla király és Árpád vezér monumentális arcképe alatt száztizenkét gyalogos hagyományőrző csapat, majd mintegy háromszáz lovas vonult be az arénába. Lehet, hogy nem voltak mindannyian hiteles öltözékben, vagy akadt köztük pár huszár és jó néhány csikós is, de azt hiszem, ebben az esetben nem is a tökéletes pontosság a lényeg, sokkal inkább az, hogy immár kétszáztízezernyi látogató volt kíváncsi a Magyar Törzsi Gyűlésre és – a Kurultájnak is hála – egyre több magyar ismeri fel igazi gyökereit és tekint büszkén múltjára. Mindez pedig elengedhetetlen, először is a megmaradás, majd a felemelkedés tekintetében.
Úgy gondolom, a viszontagságos történelmünkön túl, erre a tömegesen feléledni látszó magyar öntudatra utalt a főszervező, Bíró András Zsolt, mikor a magyarságot a megmaradás népének nevezte köszöntőjében. Ugyanakkor Kövér László, az Országgyűlés elnöke kimondta, hogy mindig volt, akinek érdekében állt a magyarság múltjának meghamisítása, amely ellenében csak a lélek, a szellem és az akarat erejével őrizhetjük meg identitásunkat. Mindehhez szükség van a kulturális önrendelkezés megteremtésére is. Ennek pedig a Kurultáj a legnépszerűbb fóruma, melynek legfőbb jelképes üzenete, hogy a magyar néplélek Keleten sarjadt.
Ez a Keleten sarjadt néplélek pedig ott égett minden magyarban, aki felállva nézte végig, ahogy a felvidéki nomád világbajnok, Vermes István Koppány büszkén vágtázott körbe, a magyar lobogóval a kezében.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
A csendőrség kérdésére, hogy hogyan fogadják a betörő román csapatokat a Károlyi-kormány válasza az volt, ne fejtsenek ki semmilyen ellenállást. December 5-én Székelyudvarhely, január 18-án Déva is elesett. Amikor december 18-án a székelykocsárdi Maros-híd székely őrsége nem volt hajlandó a híd önkéntes átadására, hogy azon a román csapatok átvonuljanak, Fényes „elvtárs” közbelépett – ezzel rögtön ki is derült, miért küldte őt Károlyi. Mint kormánybiztos, utasította a székelyeket a híd átadására.
Legutóbbi hozzászólások