Régi és nagy vágyam teljesült, mikor Müller Péter egy vidám, néha könnyes, de mindenképpen mély és szeretetteli beszélgetés erejéig fogadott otthonában. Tavaly tavasszal közös barátunk, dr. Darnói Tibor, a rábaközi tudók hagyatékának őrzője kérésére vettem kézbe a Vallomás a szerelemről című kötetet, amelyben Müller Péter több fejezetet is szentel a Yotengrit szellemiségének. Mivel nem szeretek egy könyvből csak részeket elolvasni, elkezdtem elölről, aminek hála olyan kapuk nyíltak meg előttem, amelyeken már tudom, hogy át kellett lépnem.
Visszatekintve látom, hogy mennyi apró részlet, mennyi ismeretség, találkozás, szituáció és tapasztalás kellett ahhoz, hogy az utamra léphessek és azon járhassak. Az egyik mérföldkövet Müller Péter munkássága jelentette számomra; a Vallomások a szerelemről után egymást követően olvastam el szinte az egész életművét, és ráébredések, felismerések sorozata indult meg lelki-szellemi szinten bennem. Mondanivalójának hátterében a világvallások és hitbéli tradíciók teljes körű ismerete, a Védák, az Upanisadok, a Bhagavad-gíta, a Tao Te-king, a héber, az arab és a keresztény gyökér-hagyományok; a kabbala és a szufi, valamint az apokrif iratok tanulmányozása áll, mégis úgy véli, a Yotengritben foglalt szellemiség az, amelyet egész életében keresett. Jómagam egyébként szintén így érzek a rábaközi hagyatékkal kapcsolatban, de erről már korábban ITT írtam.
Számos lelki dimenziót jártunk be a másfél órás beszélgetésünk alatt, amiért mindörökké hálás leszek. Megtapasztalhattam személyesen is azt az emelkedett, szeretetteljes minőséget, amely a könyvek lapjairól sugárzik. Mielőtt elbúcsúztunk volna, készítettünk egy közös képet, amely során Pétert rázta a nevetés, aztán már engem is. És ebben a közös nevetésben benne volt az egész beszélgetésünk, Müller Péter egész életművének, és az egész földi lét értelmének az esszenciája. Van egy apokrif írás, Péter apokalipszise, amelyben Jézus az önfeledt boldogságra, a felhőtlen táncra és nevetésre tanítja a tanítványokat. Ez a nevetés zsinórmérték marad számomra, ahogyan Müller Péter személye is.
Zana Diána
A videót készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A marosvásárhelyi származású Kádár Ferencnek már az édesapja is híres operaénekes volt. Ő maga a Székely Népi Együttesben kezdte, majd a Magyar Állami Operaház énekese lett. Emellett azonban elismert kerámiaművész is, domborművei Székelyföldön és az anyaországban is megtalálhatóak. És ha még ez sem lenne elég, fafaragással is foglalkozik; kopjafákat és székelykapukat is készít, amelyek jelentése és szimbolikája még a kereszténység előtti időkbe nyúlik vissza, amikor is naptárkapuként funkcionáltak. A székelykapuk eredetéről, jelentéstartalmáról, a leghosszabb lelkiállapotról és sok másról beszélgettünk.
Készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Zenével foglalkozó szülők gyermekeként Pál István Szalonna, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője mondhatni beleszületett a muzsikuséletbe, kárpátaljai magyarként pedig olyan közegből érkezett, ahol – a kisebbségi lét okán – a magyarság jobban ragaszkodott hagyományaihoz, szellemi örökségéhez. Mint mondja, olyan útravalót kapott, amellyel a világ bármely pontján elboldogult, ahol zenészként megfordult.
Szerencsések vagyunk, mert a magyarság népi kultúrájában rejlő ősi, mély és rétegzett tudásanyag – még ha töredékesen is – de fennmaradt, hála a néprajzkutatóknak, népzenegyűjtőknek, akik közkinccsé tették, és különösképpen azoknak az öregeknek, akik megőrizték ezeket a motívumokat. A népi kultúra pedig manapság reneszánszát éli. Egyre nagyobb az érdeklődés a jelenlegi határokon belül és kívül egyaránt a felnőtt korosztály körében is, hiszen mindegy, hogy mikor történik meg, „aki egyszer találkozik a magyar népi kultúrával, az óhatatlanul bele is szeret, jöjjön a táncházba egy hátracsapott baseballsapkában vagy akár pávatollas kalapban” – mondja Pál István Szalonna, aki elengedhetetlennek tartja, hogy felismerjük saját értékeinket, hiszen egyedülálló történelemmel és hagyományokkal rendelkezünk itt, a Kárpát-medencében.
„A népzene az emberek ajkán alakult az évszázadok során, nem kell kitalálni, megírni, hiszen valós, élő és szerves része az önazonosság-tudatunknak. Olyan életsorsok fogalmazódnak meg benne, amelyek ismerősek lehetnek mindannyiunknak, hiszen ugyanazok voltak az alapproblémái és az ösztönei az embereknek ezer évvel ezelőtt is, mint ma, csak akkor még mással kenték a kenyeret, mert nem ismerték a Nutellát” – jegyzi meg, majd legnagyobb vágyát is elárulja. De, hogy mi az? Riportfilmünkből, sok egyéb mellett ez is kiderül!
Zana Diána
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
Nincs még egy nemzet, amely olyan szépen tudna dalolni saját fájdalmáról, mint a miénk. Megkaptuk hozzá a tökéletes eszközt is: az ősi, mély, rétegzett, szakrális magyar nyelvet, „mely még mindig priusz, ám isteneket gyönyörre bűvölő, ha zendíti aranyjánosi géniusz”. Így Döbrentei Kornél, a költő, aki ebben az elidegenedett korban is képes a mindenkori magyarság hangján szólni úgy, ahogy már nagyon kevesen teszik.
Sokszor és sokan mondják ugyanis manapság, hogy ne a múlton keseregjünk, tekintsünk a jövő felé; én mégis úgy vélem, a párját ritkító nemzeti történelmünk ihlette keserves hang, amely olyan költőóriások tollából folyt papírra, mint Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Ady, Dsida, Reményik, a magyar nép lelkéről leválaszthatatlan. Kiváltképp, amíg nemzeti sorstragédiáink nyílt sebként tátongnak hazánk megcsonkított testén. Sokszor és sokan nem érzik át, hogy mi, magyarok ebből merítünk erőt. Abból, ahogy évszázadok óta szélbe kiáltjuk fájdalmunkat, amely magányosan visszhangzik csak havas Kárpátoktól a kéklő Adriáig. Abból, hogy a mi Himnuszunk valóban himnusz, közbenjáró ima és nem induló, ahogy más nemzeteké. Azoknak, akik nem érzik mindezt zsigereikben, hiába is magyarázzuk, hogy a magyar lélekben gyökerezik egyfajta dac, egy megmagyarázhatatlan sóvárgás és vágy az elhazudott múlt, a letagadott igazság iránt, amely a kimagasló tehetségeink művészetének örökös nyersanyagát kell, hogy képezze, ugyanis „Trianon óta nem jártak le a váltók”.
Az a szellemi kútmérgezés, amely kortárs művészet néven zajlik manapság azonban már hírből sem ismeri a szép, jó és igaz erkölcsi hármas alkotta zsinórmértéket, melyhez korábban igazodott minden nagy alkotó. Mindez ódivatú lett, ahogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozni is az a művészeten belül. A nemzeti identitás végelgyengülése, valamint a tervszerű züllesztés hatására odáig jutottunk, hogy képesek vagyunk nemzetinek bemutatni – másik oldalról pedig nemzetinek elfogadni – az alig burkolt nemzetgyalázást is. Ma a legnépszerűbb „magyar” költészet konkrétan szent királyainkat gúnyolja ki vagy éppen a két nem közötti konfliktust szítja, és gyenge rímekbe szedve célozza meg éppen a legérzékenyebb korosztályt, a kisgyermekeket. Nem tudom, melyik szomorúbb: az, hogy szándékosan ezzel etetik a népet, vagy az, hogy a nép simán beveszi, és még tapsol is neki. „Édennek hiszi sok elvakított botor!”
Igaz, a szabadság madara a kalitkában nem énekel. Egy néprajzos ismerősöm fogalmazta meg ekképpen a magyar művészet jelenlegi helyzetét. Szerinte az igazi tehetségeink a mai álságos korban, inkább a hallgatást választják. Jómagam, úgy gondolom, hogy vannak, akik még így is hallatják hangjukat és kimondják az igazat, őket azonban rögtön elnyomják, elhallgattatják, vagy ha ez sem válik be, a kor hatásos eszközével élve kigúnyolják, megpróbálják nevetségessé tenni a közvélemény előtt. A jelen idők ugyanis nem az igazaknak kedveznek. Ez a hamis próféták kora. A tömeg pedig arra hallgat, aki a leghangosabban kiabál. Hiába tudjuk Morus Tamástól, hogy „az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.” Régen az igazán kiválóak soha nem jelentkeztek vezetőnek, nem törtettek, nem tapostak; a közösség választotta őket. Az, aki valóban érdemes, ma sem nyomul, hanem rejtőzik, és csendben teszi a dolgát. Tudja, hogy egyedül Istennel van számvetése. Ma, ebben a feje tetejére állított világban minden fordítva van, mint kéne; „kockán nyer a sátán, legalul az Isten”.
„Bár betörik a szemedet, széttörik a nyelvedet, kitörik a karodat, letörik a kardodat, állod” – szól mégis dacosan, konok állhatatossággal, tisztán, gerinces, egyenes modorában, a magyarság lelkiismeretének hangján a költő, aki csak azért is énekel. Döbrentei Kornél ma is igazi, népben érző művészhez méltó módon, mintegy élő monumentum hordozza magában egész nemzete fájdalmát.
Zana Diána
Hallgassuk meg Döbrentei Kornél gondolatait:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából
A szövegben idézett sorok: Döbrentei Kornél következő verseiből származnak: Istentelen színjáték; Madách lerúgja csizmáitHova tűnt a vitézség, fiúk?Betilthatatlan szívdobogás
Holisztikus orvosként Darnói Tibor azt vallja, hogy csak test, lélek és szellem egységében lehet és kell gyógyítani. Mint mondja, a krónikus betegség kialakulása is többek közt azt jelzi, hogy az illető a maga lelki, szellemi szintjén nem talál megoldást a különböző élethelyzeteire, így képtelen harmóniát teremteni magában, egy másik minőségbe lépve azonban meglelheti a megoldást. Mindez azonban csak a tudatossá válás útján történhet meg, amely rendszeres lelki és szellemi munkálkodást kíván.
Az emelkedett szellemi tanítások, s egyes vallások tiszta esszenciái ebben segítenek. A ma uralkodó poláris gondolkodásmód – amely egyben egy alá-fölérendeltségi viszonyrendszer – csupán nagyon alacsony kollektív tudatminőségre nyit teret. Ugyanazok az ösztönlétbe ragadt gondolatminták – az anyagi javak, a hatalom és a dominancia – uralják és nyomasztják az emberiséget évezredek óta. Mindez szöges ellentétben áll a rábaközi tudók hagyatékaként fennmaradt ősi magyar bölcseletben foglaltakkal, amelynek alapja a duális világnézet, és ahogy nyelvünk szerkezete is megőrizte; a mellérendelő viszony.
A magyarok ősi, úgynevezett büün vallásával és hitvilágával egy magyar ember számára megismerkedni olyan, mintha saját lelkéből olvasná ki a sorokat; megérint, mert bennünk él. Ismerősnek hat, érezni, hogy nem idegen, mások által ránk erőltetett gondolatok gyűjteménye, hanem teljes mértékben a sajátunk, évezredek során kialakult és megerősödött, sallangoktól mentes, tiszta tudás és szellemiség, melynek gyújtópontjában az egy Isten áll, aki szeretettel fordul teremtett világa felé, nem bosszúálló, nem vár áldozatra, kiengesztelésre és cselekedeteink alapján mér bennünket.
Zana Diána
Riportfilmünkben Darnói Tibor, a rábaközi hagyaték őrzője nyújt betekintést az ősi magyar tudásba, amely jelentőségét tekintve az emberiség meghatározó kultúrkincse:
A filmet készítették: Zana Diána és Mészáros Péter
Készült a Nemzetstratégiai Kutatóintézet megbízásából.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.
Visszatekintve látom, hogy mennyi apró részlet, mennyi ismeretség, találkozás, szituáció és tapasztalás kellett ahhoz, hogy az utamra léphessek és azon járhassak. Az egyik mérföldkövet Müller Péter munkássága jelentette számomra; a Vallomások a szerelemről után egymást követően olvastam el szinte az egész életművét, és ráébredések, felismerések sorozata indult meg lelki-szellemi szinten bennem. Mondanivalójának hátterében a világvallások és hitbéli tradíciók teljes körű ismerete, a Védák, az Upanisadok, a Bhagavad-gíta, a Tao Te-king, a héber, az arab és a keresztény gyökér-hagyományok; a kabbala és a szufi, valamint az apokrif iratok tanulmányozása áll, mégis úgy véli, a Yotengritben foglalt szellemiség az, amelyet egész életében keresett. Jómagam egyébként szintén így érzek a rábaközi hagyatékkal kapcsolatban, de erről már korábban ITT írtam.
Legutóbbi hozzászólások